Az EU életszínvonal-csökkentéssel akarja a klímavédelem ügyét vonzóvá tenni

Az Európai Bizottság annak érdekében, hogy az EU 2050-re karbonsemlegessé váljon, Fit for 55 néven javaslatcsomagot készített. A javaslatokat illetően lesz vita, azzal viszont mindenki egyetért, hogy más országok erőfeszítéseihez mérten a legambiciózusabb és legátfogóbb tervet sikerült összerakni a klímaváltozás negatív hatásainak megfékezésére.

Miközben mások csak szavakkal és víziókkal harcolnak az éghajlatváltozás ellen, vagy éppen semmit sem tesznek, az EU akár már a következő egy-két évben újabb kézzelfogható és jelentős áldozatokat hozna az éghajlatváltozás következményeinek mérsékléséért.

Amibe nem halsz bele, az megerősít

A dokumentum történelmi súllyal bír. Nem túlzás azt állítani, hogy a Fit for 55 az Európai Unió nagyhatalmi pozícióját hosszú távon befolyásolja majd, az viszont egyelőre nem látható, hogy milyen irányba. Ezen a téren két ellentétes forgatókönyvet látunk. Az egyik esetben az EU zöld átállása olyan technológiai, gazdasági és társadalmi modellváltást eredményez, ami előnyhöz juttatja az uniót a nagyhatalmi versenyben, és a fejlődés zászlóshajójává teszi a térséget. 

A másik esetben az EU aránytévesztésből és politikai szűklátókörűségből túl nagy áldozatot hoz, ami versenyképességét évtizedekkel vetheti vissza. A számos jó elképzelés mellett a javaslatcsomagnak ugyanis vannak olyan elemei, amelyek politikai és gazdasági értelemben is önsorsrontásnak tűnnek. 

Uniós rezsinövelési program

A Fit for 55 egyes pontjaival kapcsolatban elmondhatjuk, hogy azokkal többet veszítünk a vámon, mint amit nyerünk a réven. 

Az elképzelés alapján például az otthonok vagy éppen az irodaépületek fűtése és a közlekedés, így a személy- és áruszállítás által okozott CO₂-kibocsátás után is meg kellene fizetni a klímavédelmi költségeket. Ezt technikailag a közműszolgáltatók adnák be a közösbe, ám így az EU lakosságának és vállalkozásainak rezsije növekedne. 

Az ok egyszerű: a szolgáltató nem tekinti magát szennyezőnek, hiszen nincs köze ahhoz, hogy kinek mekkora az energiafelhasználása és a CO₂-kibocsátása. Azt mondhatja, hogy ez nem az ő felelőssége, az őt érintő uniós környezetvédelmi terheket ezért továbbszámlázza majd a fogyasztóknak. A másik ilyen javaslat az energiaadó-irányelv felülvizsgálata. A fosszilis energiahordozókat a megújulókhoz képest jobban megadóztatnák, és ezekre az árukra vonatkozóan egy minimumadószintet is kötelezővé tennének. 

Többen állítják, hogy a magyar kormány csúsztat, amikor klímaadóról beszél, mivel az EU konkrétan nem akar adóztatni senkit, pedig eléggé meg kell erőltetni magunkat ahhoz, hogy ezt az intézkedést máshogy értelmezzük, mint egy – az EU által kötelezővé tett, a mértékét tekintve is az EU által megszabott – adóemelést. A harmadik rezsinövelő tényező a közérthetőség kedvéért csak „karbonvámként” hivatkozott elszámolási rendszer. Azokat az árukat, amelyek előállítása jelentős üvegházhatásúgáz-kibocsátással jár (pl. vas, alumínium, műtrágya), csak egy megnövelt, az EU által megszabott CO2 felárral lehetne behozni az Unióba. Ezeknek a termékeknek a körébe tartozik majd a hagyományos, „piszkos” erőművek által megtermelt elektromos áram is, ami Magyarországon tovább növelheti a drága import villamosenergia árat. Hazánk az EU keleti és déli határvidékén helyezkedik el, így az országba behozott villamosenergia nem elhanyagolható része érkezik hozzánk az EU-n kívüli Szerbián és Ukrajnán keresztül. 

Negyedik példaként említve, a terheket rendkívüli módon növelné meg a személy- és kisteherautókra vonatkozó CO2 kibocsátási előírások szigorítása, aminek következtében 2035-től nem csak hagyományos motorral szerelt autót, de még hibridmeghajtású járművet sem lehetne forgalomba helyezni az EU-ban. Ennek következtében több száz millió EU-s állampolgár könyvelhetne el elképesztő mértékű vagyonvesztést a járműve kapcsán, mivel annak forgalmi értéke drasztikusan csökkenne, végső soron pedig lenullázódhatna. 

Történhet ez annak ellenére, hogy az elektromos autók megítélése klímavédelmi szempontból – bár fontos eszköznek számítanak az éghajlatvédelemi harcban – a mai napig vitatott. A villanyautók ma nem minden körülmények között környezetkímélőbbek, viszont minden körülmények között drágábbak, és nehezebben tankolhatók, mint a hasonló kategóriájú benzines vagy dízel járművek. Ma Magyarországon 3,8 millió belső égésű motorral hajtott személygépjármű van forgalomban, amely valamilyen módon az ország lakosságának legalább háromnegyedét kiszolgálja.

A tervezett EU-s klímaintézkedések tehát egyik oldalról megemelnék az üzemanyag árát, a másik oldalról pedig elértéktelenítenék azt a megtankolandó autót, amit az emberek elsöprő többsége használ a mindennapok során. Az EU tehát a környezetvédelem okán jelentősen ront az állampolgárok életkörülményein és csökkenti életszínvonalukat.

Zöld vs. szociális érzékenység

Erről azért kell beszélni, mert bár elviekben senki sincs a zöld átállás ellen, ha az embereknek a környezetvédelem érdekében a zsebükbe kell nyúlniuk, változhat a helyzet. 

A németek köztudottan támogatják a zöld átállást, de például a 2021. június végén, a FOCUS által közölt felmérés szerint a megkérdezett német autósok mindössze egyharmada fogadná el, hogy a CO2 kibocsátáscsökkentés miatt nőjön az üzemanyagár. A Századvég tavaly az EU összes országában, 20 ezer ember bevonásával végzett felmérést. 

A vizsgálat során az uniós polgárok 56 százaléka mondta azt, hogy csak olyan reális célokat szabad kitűzni a klímaváltozás érdekében, amelyeknek a megvalósítása nem okoz életszínvonal csökkenést. 

Ezen a téren a közelmúlt történelmi tapasztalatai még inkább óvatosságra intenek. Talán még emlékszünk: Franciaországban a sárgamellényesek hetekig tartó, erőszaktól sem mentes zavargásokkal reagáltak, amikor az üzemanyagárakat környezetvédelmi adóval akarta terhelni a kormány. Svájcban most júniusban tartottak népszavazást, ahol a világ leggazdagabb országának lakosai elutasították azokat az adóemeléseket, amelyek a környezetvédelmi többletkiadások fedezetét voltak hivatottak előteremteni. 

Adóztatással nem lehet semmit sem megszerettetni

A szükségletek hierarchiája okán a mindennapos megélhetés közvetlen problémáját a zöld ügyek nehezen képesek felülírni. A tapasztalat szerte a világon azt mutatja, hogy ott fogékonyabbak az emberek a környezetvédelemre, ahol magasabb az életszínvonal. 

Az EU viszont az életszínvonal csökkenésével járó lépésekkel akarja kikényszeríteni, hogy odafigyeljünk az éghajlatváltozásra, ami téves logika. Éppen az életszínvonal növelés az, ami teret nyit az emberek számára, hogy környezetük védelmére jobban odafigyeljenek. Olyat még nem látott a világ, hogy valamit az adóemelésen keresztül lehetett volna megszerettetni a társadalommal. 

Helyes, ha azért büntetünk valakit, mert egyébként is hátrányos helyzete miatt szigetelés nélküli otthonban él, vagy mert egy régi autóval jár dolgozni? Tényleg azt hisszük, hogy az emberek, ha tehetnék, nem költöznének maguktól energiahatékonyabb otthonokba és járnának modernebb autóval? Célravezetőbb lenne, ha - a középosztály megerősítése mellett - büntetés helyett ösztönzőket adnánk azoknak, akik képesek váltani olyan autóra vagy lakásra, amelyek használatával egyszerre növekszik az életminőségük és csökken a karbonlábnyomuk. 

Ilyen ösztönzők ma Magyarországon az energetikai korszerűsítésre is felhasználható lakásfelújítási vagy az elektromos járművekre adott állami támogatások, vagy az MNB kedvezményes zöld lakáshitele; az EU-nak is az ilyen nemzeti kezdeményezéseket kellene támogatnia.

Közgazdasági tévutak és társadalmi igazságtalanságok 

A Fit for 55 nem csak terheket rak a társadalomra, de a társadalmon belüli különbségeket is növeli. A szubszidiaritás és a társadalmi igazságosság elvét mellőzve az EU a különböző jövedelmi helyzetű társadalmi rétegekre fogyasztásuk arányában ugyanakkora klímaterhet róna. Az OXFAM International felmérése szerint 

az 1990-2015 közötti EU-s kibocsátáscsökkentéshez leginkább a közepes és alacsonyabb keresetűek járultak hozzá, 

Ha tehát fűnyíróelvszerűen növeljük a lakossági klímaterheket, akkor azokat a széles társadalmi rétegeket hozzuk nehezebb helyzetbe, amelyek tagjai a legtöbbet teszik a klímacélok eléréséért. A társadalmi különbségek növelésével, ami eleve nem lehet politikai cél, a kibocsátáscsökkentés hatékonyságát rontjuk. 

A Fit for 55 nevezett intézkedései nem csak szociológiai, hanem közgazdasági szempontból is megkérdőjelezhetők. Az EU azért növelné a fűtéshez, a világításhoz vagy a közlekedéshez szükséges hagyományos energiahordozók költségét, hogy abból kevesebbet használjunk fel, így csökkenjen a CO2 kibocsátás. Az energia azonban nem luxuscikk, hanem a mindennapi élet szempontjából nehezen nélkülözhető termék.

Az áram, a földgáz vagy a benzin nem olyan árucikk, mint a dohánytermék, az alkohol vagy az egészségtelen élelmiszerek, amelyeket jövedéki adóval vagy egészségügyi termékdíjjal szoktak megterhelni. Az energiahordozó szükséglet, amit sok esetben nem tudunk mellőzni. A nagybevásárláshoz kocsiba kell ülni akkor is, ha drágább lesz a tankolás. A fűtést akkor is be kell kapcsolni télen, ha fájón apasztja a családi kasszát. A lámpát akkor is használni kell éjszaka, ha növekszik az áramár. 

A klímavédelemi célból megemelkedő rezsidíjak ezért nem fognak hathatósan hozzájárulni az emissziós célok eléréséhez, viszont érezhető módon szűkíthetik a családi költségvetés mozgásterét. 

A magasabb energiaár a szolgáltató és termelő ágazatokba is begyűrűzhet inflációs nyomást gyakorolva a gazdaságra és tovább rontva a családok megélhetését. Egy elképzelés szerint az EU a szociális feszültségek ellentételezésére létrehozna egy alapot, amelyet legalább 50 százalékban a tagállamoknak kellene forrással feltölteniük. Innen kerülnének kifizetésre a legszegényebbek számára a különböző kompenzációs támogatások és jövedelem-kiegészítő segélyek. Az ugyanakkor nem tűnik szerencsésnek, hogy az EU pénzt vesz ki az emberek zsebéből, hogy aztán azt bürokratikus manővereken keresztül, egyfajta „klímasegélyként” adja vissza néhányaknak.

A mérleg két serpenyője

Az EU talán úgy látja, aki elsőként lép és diktálja a tempót, megnyerheti a versenyt. Európa a világban zajló zöld technológiai és gazdasági modellváltás zászlóshajójává válhat, és megerősítheti pozícióját a nagyhatalmi versenyben. 

Jól csengő terv, de kockázatos. Az emberek boldogulását korlátozó lépések erodálhatják EU iránti bizalmat. Az Unió nincs jó bőrben, miután nemrég hagyta el egyik legnagyobb gazdasága, az Egyesült Királyság. A COVID, ami megtépázta az európai gazdaságot, nem tekinthető legyőzöttnek, és még tartogathat kellemetlen meglepetéseket. Ebben a bizonytalan helyzetben olyan intézkedések elővezetése, amelyek az emberek megélhetését nehezítik, sem erkölcsi, sem gazdasági, sem politikai szempontból nem tűnik észszerűnek és időszerűnek, még akkor sem, ha az a környezetvédelemre való hivatkozással történik. 

A helyzetet bonyolítja, hogy a Fit for 55 több szempontból is a nemzeti szuverenitást oldása, és az európai egyesült államok koncepciójának körülbástyázása felé tett lépéssorozatnak tekinthető. A meghirdetett klímavédelmi harc az EU által meghatározott kvóták, vámok, alapok, elszámolások, adószintek rendszerével van kikövezve, ami az Unió polgárai által megválasztott parlamentektől és a kormányoktól von el hatásköröket, és olyan helyekre összpontosít hatalmat, amelyek kijelölése nem választói felhatalmazás alapján történt meg. 

Az EU az üvegházhatású gázok emissziójának jelenleg mindössze 7 százalékáért felelős. Miközben komoly áldozatot vállalunk, Ázsia egyes térségeiben, Dél-Amerikában vagy Afrikában akár több száz százalékkal is nőtt az üvegházhatású gázok mennyisége. Ezeknek a gázoknak a légköri koncentrációja tavaly – a COVID ellenére – soha nem látott rekordot döntött! 

Félő tehát, hogy vak igyekezetében az Európai Unió a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti. Ha az EU csak úgy tud küzdeni az éghajlatváltozás ellen, hogy közben az emberek életkörülményein ront, a globálisan zajló zöld átállás vezénylésére irányuló történelmi kísérlete kudarcba fulladhat. Remélhetőleg ezt az Európai Bizottság is felismeri majd, és módosít még javaslatcsomagján. 

A szerzők: Litkei Máté János, a Klímapolitikai Intézet igazgatója és  Kitta Gergely, az Intézet stratégia és kommunikációs vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Sean Gallup / Getty Images)