A Nyugat Saigon-pillanata Kabulban

„Már egy birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk, létrehozzuk saját valóságunkat. A történelem alkotói vagyunk (…) és ti mindannyian legfeljebb tanulmányozhatjátok, hogy mit csinálunk.” A Bush-adminisztráció egyik vezetője találta ezt mondani egy újságírónak 2004-ben, három évvel Afganisztán a 2001. szeptember 11-i merényleteket követő, önmagában jogos megtámadása és egy évvel Irak indokolatlan és a nemzetközi joggal élesen szembemenő lerohanása után. A saját valóság kialakítása erősen félresiklott. Irakban (ez idáig) sikerült elkerülni, hogy máglyán égessék el az amerikai követség iratait, és hogy helikoptereken mentsék – az 1975-ös Saigon mintájára – a követségi alkalmazottakat, de az is megalázó veresége a „birodalomnak”. Tény, az iraki kudarc (bár egyébként sok tekintetben nagyobb jelentőségű, hiszen egy egész térséget tett tönkre) nem olyan látványos, mint ez az afganisztáni.

Kabult legutóbb 1996. szeptember 26-án este vette be az Iszlám Emirátus. A győzedelmes tálibok kirángatták Muhammad Nadzsibullahot, a szovjetek által támogatott Afgán Népköztársaság utolsó elnökét az ENSZ-képviseletről, megkínozták, meggyilkolták, és holttestét egy teherautó után kötve végigvonszolták Kabulon. Nadzsibullah ekkor már négy éve az ENSZ védelmét élvezte, miután néhány hónappal a Szovjetunió felbomlása és az utolsó segélyek leállítása után, 1992 tavaszán megbukott. A szovjetek közvetlen katonai támogatásukat már 1989-ben visszavonták, de anyagi, üzemanyag- és élelmiszersegélyükkel a Nadzsibullah-rezsim három éven át képes volt kitartani. Sőt nemcsak három éven át kitartott, hanem komoly vereségeket is mért a tálibok előtti iszlamista csoportosulásokra.

Ehhez képest 2021 augusztusában a Nyugat által támogatott afgán rendszer kártyavárként omlott össze. Olyan gyors egymásutánban estek el a tartományi központok, hogy követni sem lehetett. A mostani végjátékhoz vezető hatalmas vereségek sorát a hatodik legnagyobb város, a stratégiai fontosságú Kunduz bevétele indította. Elesett aztán a nyolcadik legnagyobb Pol-e Homri is, a magyar csapatok egykori főhadiszállása, majd a második, Kandahar, és a harmadik, Herat.

Az emirátus általában szabad elvonulást ígért, amivel a legtöbb kormánykatona élt. Részben bizonyára azért, mert a lőszerellátás sok esetben erős kívánnivalót hagyott maga után, de főleg azért, mert nem volt hit a demokratikus, nyugatos Afganisztánban. A legtöbb afgán négy évtized folyamatos háború után békét akart, nem szabad választásokat. A helyi erős emberek pedig vélhetően ígéretet kaptak arra, hogy az átállásért cserében folytathatják üzelmeiket, legyen az kábítószer-termelés, -kereskedelem, csempészés, védelmi pénz vagy szinte bármilyen más illegális tevékenység. 

Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy a jó célt vajon csak azért nem érte-e el a Nyugat, mert nem fektetett bele elég energiát. Vajon több segítséggel, jobb politikával kreálhatott-e volna „új valóságot” az USA vezette koalíció? 

A válasz egyértelműen nem.

Sokan megírták már régen, 2007-ben magam is, hogy Afganisztán (és Irak) stabilizálása és demokratizálása a Nyugat számára lehetetlen küldetés. Túl nagy, túl összetett, túl idegen országok ezek. Valós, tartós békét még az európai, elég jó infrastruktúrájú és kevesebb mint kétmilliós Koszovóban vagy a hárommilliós Boszniában sem sikerült a nyugati beavatkozásoknak teremtenie. Csak tűzszünetet és két olyan államot, amelyet csupán a külső nyomás tart egyben. A közel negyvenmilliós Afganisztán területe majdnem hetvenszer akkora, mint Koszovóé. Hogyan gondolhatta bárki, hogy egy olyan, a helyi kultúrából kinőtt, a lakosság jelentős része által támogatott, a törzsi törvényeken és fanatikus vallási tanokon alapuló szervezetet, mint a tálibok, meg lehet békíteni vagy fel lehet számolni? Persze voltak olyan évek, különösen a 2001-es amerikai győzelmet közvetlenül követően, amikor látszott valami remény. De még akkor sem lett volna lehetséges a valódi győzelem, ha a Nyugat nem dogmatikus, hanem pragmatikus módon politizál. De pragmatikus megközelítésről szó sem volt.

A nyugati véleményformálók 1990 óta vallásos módon azt hiszik, hogy az általuk kínált rendszer modell tud lenni a világ számára. Nem egyszerűen mantrák és szlogenek ezek, valódi politikát, köztük számos katonai beavatkozást alapoztak erre. Különösen a végtelenül magabiztos és optimista, a hidegháborút nem egészen egy évtizeddel korábban megnyert USA-ban hitték el, hogy a liberális demokrácia terjesztése sikerülni fog. A modellt azóta elutasította az iszlám világ, Kína, Oroszország, és már másfele tart a „nagy remény”, India is. De azért Afganisztán az elmúlt évtizedek nyugati politikájának a leginkább teljes, tökéletes és megalázó veresége. Az elmúlt hetekben gyaníthatóan szinte senki sem harcolt a demokráciáért és a nők jogaiért a fegyvert fogó afgánok közül. A jól felszerelt kormányerők gyorsabban mondtak csődöt, mint néhány hadúr szedett-vedett milíciája. A lemondott és az országból elmenekült afgán elnök, Asráf Gáni utolsó reményei ezek az öreg, gyanús, a Nyugat által megvetett figurák voltak. 

Az olyan, piszkos előéletük miatt korábban partszélre rakott hadurakat, mint például Abdul Rasid Dosztum, nem a nyugati demokrácia mozgatta. Nem érdekelték őket az emberi jogok, a metoo, sőt... Inkább azért próbáltak ellenállni, és végül azért menekültek el, mert nem tudtak kiegyezni a tálibokkal. Dosztum esetében például kisebb akadályt jelentett, hogy százával, ha nem ezrével mészárolta le a tálib foglyokat 2001-ben – pontosabban konténerekbe fullasztotta őket. De ha lett volna egyáltalán alternatívája az iszlám szélsőségeseknek, ezek a brutális hadurak és helyi kiskirályságaik voltak, nem a liberális demokrácia. Ők tűzzel-vassal harcolták volna végig az elmúlt húsz évet, hiszen vesztenivalójuk nem volt. A Mazar-i Sharifból az utolsó pillanatban, a hadsereg árulása után visszavonuló Dosztumnak egyébként volt humora. „Nem hódolunk be egy olyan országnak, ahol nincs whisky és zene”, találta mondani a kilencvenes években, amikor a végsőkig ellenállt Mazarban. Nos, a régi-új Afganisztáni Iszlám Emirátusban nem lesz se alkohol, se zene, se normális közoktatás – még a férfiaknak sem, nemhogy a nőknek. 

Nagyon fontos látni: szörnyű az, ami az Iszlám Emirátusban majd a nőkre vár, és jó volt az, ami 2001 óta Afganisztánban ezen a téren történt. A nők oktatása és felemelése talán a legnagyobb eredménye volt a húszéves nyugati missziónak. De az afgánok többsége számára ez sohasem volt központi kérdés. Az iszlám jórészt képzelt „tiszta gyökeréhez” visszatérni akarók készebbek voltak meghalni, mint azok, akik modern Afganisztánt akartak építeni. A páncélozott nyugati harcjárművekben ülő afgán kormánykatonák nemegyszer biciklis tálibok elől menekültek el. 

Jól látható egyébként, hogy a vereség nagyságát és közelségét az USA kormányzata nem volt képes előre látni. Joe Biden július 8-i sajtótájékoztatója, amelyben dicsérte a több mint háromszázezer fős afgán biztonsági erők képességeit, sokatmondó. Az amerikai elnök láthatóan elhitte, amit mond. Az amerikai hírszerző közösség tudta, mi jön, az összeomlás közelségére utaló kérdéseket az újságírók kiszivárogtatásokra alapozták. De az információ nem jutott el a Fehér Házig, pontosabban az elnökig, vagy maga Biden tagadta el még saját maga elől is a valóságot. Ahol ideológia uralkodik, ott hiába jelentik a reális helyzetet a hírszerzők Afganisztánból, az minden szinten szebb lesz, míg végül kikerekedik a háromszázezer, harcra kész kormánykatona, akiknek jó része csak az amerikai adófizetők által finanszírozott afgán katonai költségvetés fizetési listáin létezett. 

Azoknak, akik még mindig hisznek a nyugati liberális demokrácia végső, globális győzelmében, most nehéz napjai lehetnek. Haragudhatnak a tényekre, hogy Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria, Dél-Afrika, Etiópia, Tunézia, Mianmar, Egyiptom, Ukrajna és még sok más ország az elképzelt szép új világ kudarca, és hogy az emberiség nagyobbik fele a vallás és a nacionalizmus „ópiumát” választja, vagy éppen csak a napi túléléssel van elfoglalva. Addig, amíg a jó öreg „realpolitik” nem váltja fel az ideológiai gondolkodást a nyugati fejekben, csak ilyen csalódások várhatók. Nincs semmilyen ideológiai varázslat, ilyen vagy olyan jelzős demokrácia, ami a 2050-ig megduplázódó népességű Afrika problémáit meg tudja oldani. Láthatóan még mindig nem esett le sokaknak, hogy mi készül Európa déli szomszédságában, Etiópiában, Nigériában, Egyiptomban és a Száhel-országokban. Ezekhez a jó eséllyel bekövetkező katasztrófákhoz képest az afganisztáni kísérlet összeomlása és a várható menekülthullám jelentéktelen esemény. A realitás az, hogy a Nyugat nem tudja megmenteni a világot, legfeljebb saját magát, de azt is csak akkor, ha végre észhez tér. Ha másban nem is, ez a rendkívül látványos kudarc Afganisztánban ebben segíthet.

A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője, a Honvédelmi Minisztérium volt védelempolitikai főosztályvezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Tálib katonák Kabulban 2021. augusztus 16-án. Fotó: Reuters)