Atyáskodás és a Nyugat zakatoló véleményúthengere

Mint ahogy a magyar történelemben sokszor, újra a Nyugat mutatja az irányt a hazai haladó értelmiséginek; de vajon érdemes erre a morális fölénnyel kivilágított, káprázó útra lépni?

A nyugati sajtó – ma már nyugodtan kijelenthetjük – az Orbán-show legfőbb tribünje. Naponta üzennek a londoni, müncheni fotelből, hogy #azorbánrossz, szép kis lincshangulatot teremtve, önelégülten hátradőlve, hogy ez a nap is elment, hát a magyar miniszterelnök maga a Démon. 

Elképesztő csúsztatások, ismerethiány és félrefordítások jellemzik a cikket, csakúgy mint a Magyarországot emlegető nyugati sajtóáradat napi termékeit, hogy nem csuklik folyton ez az ország! Szemükben a pedofiltörvény ma már csak simán LMBTQ-törvény, a Pride Orbán-ellenes tüntetés, a foci-Eb Orbán-csinovnyikok szórakozása, a szivárvány tilos, a magyar társadalom homogén, sötét és élhetetlen, EU-pénzekért kuncsorgó, apróért lehajoló és sorban álló.

A Pegasus-botrány és a pedofiltörvénynek becézett szabályozás csak hab a tortán, úgy kaptak rá a nyugati progresszív újságírók, mint éhes gyerek a dobostortára, oly buzgón nyomták a híreket címlapra a Guardiannél, hogy majd beletört a klaviatúrájuk, hogy jaj, Orbán már megint mit csinál, lehallgatja az országát. A főcímben hozták a hírt is, hogy Magyarországon Pride van, de persze ezt már csak úgy, hogy ezrek menetelnek Budapesten az LMBTQ-törvényt támadva, persze itt is baziliszkuszként ábrázolva Orbánt, hadd ivódjon át az emberek retináján a hír, ne is kelljen olvasni a cikket.

Érdekes, ezek a túlbuzgó liberális csinovnyikok persze nem ilyen restek, amikor a nyugati fellegváraikban kéne az igazságtalanság után kutakodni vagy felhívni a figyelmet az ottani társadalmi problémákra, amik, míg ők orbánoznak, egyre csak burjánoznak. Ezért ebben a cikkben én nem kívánok reflektálni a magyar helyzetre és az ország problémáira, ezt már kedves szabadelvű kollégáim megtették a helyemben. Én inkább a nyugati sajtó és az ottani intellektuális elit képmutatásáról szeretnék beszélni, azt érzékeltetve, miért veszélyes a Nyugatra mint erkölcsi iránymutatóra tekinteni, és miért lenne fontos helyette egy valóban szolidáris és egymás nézőpontját elfogadó magyar társadalom kiépítésén dolgozni.

Ez a probléma Nyugaton a szólásszabadsággal 

A pár éve, főként Amerikából és az Egyesült Királyságból elindult kulturális és társadalmi folyamatok mára egyértelműen mutatják, mi a probléma azzal, amikor egy liberális társadalom nem törvényszékeken, hanem tömegnyomás hatására, közösségimédia-lincselések által hoz ítéletet. Ez a trend, ami egymás megfigyelésén alapul, kiiktató vagy nevelő szándékkal, olyan közéleti és magánszereplők ellehetetlenítését okozta az elmúlt években, mint Winston Marshall, a brit Mumford and Sons nevű együttes zenésze vagy a tavaly májusban a Central Parkban kutyát sétáltató Amy Cooper. 

Marshall hübrisze abból állt, hogy Twitter-oldalán kirakott kommentjében gratulált Andy Ngo sikerlistás írónak az Antifa szélsőbaloldali mozgalmat kritizáló művéhez. Azért, mert tetszését fejezte ki a könyv iránt, a lincselő tömeg náciként bélyegezte meg (az esetet megíró blogjában egyébként elmondja, hogy több családtagja is a holokauszt áldozata lett, és nagymamája is túlélő), és 24 órán belül gyűlölködő és fenyegető üzenetek ezreit kapta ő és együttese többi tagja. Először bocsánatot kért és biztosított mindenkit arról, hogy senkit nem akart megbántani, majd később kilépett az együttesből a bandatagok és családtagjaik épségének megőrzése végett.

Hasonlóan járt el a tömeg Amy Cooperrel, a rasszista fehér nőként elhíresült Central Park-i incidens főszereplőjével, aki az eset óta bujdokol, hollétét rejtély övezi. Ő álláspontja szerint azért bűnös, mert pánikosan rendőrt hívott egy fekete férfira, aki megfenyegette, hogy ha nem köti meg a kutyáját, ő fog olyat tenni, amit nem köszön meg. Amy nézőpontját a történtek után egy évvel egy újságíró mutatta be, amiből kiderül, hogyan fordult meg élete egy nap alatt, miután az esetről készült videót a férfi testvére megosztotta, és ezután a tömegek fenyegető üzenetekben szólították fel, hogy végezzen saját életével, mert csak így tehet a rasszizmus ellen. Még mielőtt valaki félreérti, itt nem az amerikai rasszizmus problémáját szeretném elbagatellizálni, csupán azt a veszélyes folyamatot kérdőjelezem meg, amiben a társadalom ítélőszék, jogi képviselet és jogorvoslati lehetőség nélkül hoz ítéletet.

Itt felhozom az angol Batley középiskola tanárának esetét, aki március óta rejtőzködik családjával, miután teológiaórán egy vitaindítónak szánt Charlie Hebdo-karikatúrát mutatott diákjainak Mohamed prófétáról. Őt az iskola előtt hetekig tüntető muszlim közösség nyomására távolították el beosztásából, és bár hónapokkal később felmentették, ő továbbra is bujdokol. Ezzel szemben Jess de Wahls szerencsésnek mondhatja magát, akivel a Royal Academy of Arts londoni művészeti akadémia bontotta fel a szerződését nyolc panasztevő nyomására, akik transzfóbiával vádolták olyan kijelentésekért, hogy „két nem létezik” és a „nőknek vaginájuk van”. 

Még az sem kell, hogy valaki véleményt írjon ahhoz, hogy a közösségi média ítélőszékén végezze. Elég már annyi is, ha valaki helyesel egy, a mainstreamprogresszívek által el nem elfogadott gondolatot, mint példa Rosie Duffield, az angol munkáspárti képviselő, akit azért vontak vizsgálat alá, mert a pártnak nem tetsző kommenteket lájkolt. Vagy itt van például a Hanson nevű popegyüttes esete (mindenki, aki a kilencvenes években volt fiatal, ismerheti őket MMMBop című slágerükről), akit rajongói ítéltek el, mivel nem osztottak meg egyetlen, a BLM-et támogató kommentet sem George Floyd halálát követően. (Mielőtt valaki nagyon megijedne, ezt a botrány hatására gyorsan bepótolták.) Itt annyit hozzáteszek, hogy volt szerencsém e folyamatokat közelről szemlélni, feltételezem, hogy egy egykori lakótársam az „ez a laptop nácikat öl” matricával fémjelzett laptopján hasonló lejárató hadjáratokat menedzselt.

A jog leszámol a szubjektív eretnekséggel

Ezen önhatalmúlag rendelkező, megfigyelő és megszégyenítő tevékenységet támogatják a legújabb törvénymódosítások, mint például a skót parlament áprilisban elfogadott törvénye, aminek értelmében gyűlölet-bűncselekménynek számít minden olyan incidens, ahol az elkövető előítélettel van valakivel szemben olyan védett sajátossága okán, mint kora, neme, faja, vallása, vélt vallása, szexuális beállítottsága vagy nemi identitása. Az, hogy az áldozat jelen van-e az incidenskor, van-e konkrét áldozat, illetve hogy valóban sért-e valakit a kijelentés, nem számít, illetve az sem, hogy szándékosan sértő-e a kijelentés. A határozat értelmében elég egyetlen tanú a bűnösség megállapításához, és a vélt bűnt a megbántott személy ítéli meg. 

Persze e törvény kritizálásaival nem a rasszizmust, homofóbiát vagy mások megbántatást propagálom, csupán arra kívánom felhívni a figyelmet, milyen szubjektív az, hogy valakinek mi bántó és mennyire elkerülhetetlen, hogy időnként valakit akaratlanul is megsértésünk. Erre álljon itt egy történet egykori munkatársamról, akit bár nőnek ismertünk meg, időközben semleges neműként definiálta magát, és mi ennek megfelelően áttértünk a semleges névmás használatára (they/their), majd miután később férfiként határozta meg magát, ügyeltünk, hogy férfi névmással (he/his) utaljunk rá. Ennek ellenére bosszúságot okoztunk neki, amikor a munkahelyi chatfórumon egyszer egy ugrólovas-emojit használtunk, mivel ez szerinte állatkínzást propagál, ami gyilkosság, mert, ahogy ő véli: az állatok is emberek.

Hasonló szubjektív bűnmegítélésről tanúskodik a bulvármédiában terjedő hír, miszerint egy bedfordshire-i lakos saját szomszédját jelentette fel faji támadásért, mivel az a Bob, a mester rajzfilm főcímdalát énekelte neki. Bár ezt a hírt csak a jobboldali média kapta fel, én a koronavírus-lezárások alkalmával több feljelentésről hallottam, voltak, akik szomszédjukra hívták a rendőröket azzal, hogy ott látogatók vannak, és egy sussexi rendőrőrsön dolgozó ismerősöm olyan közösségi feljelentésekről számolt be, mint például „két gyerek játszik a játszótéren” vagy hogy „egy férfi a tengerparton maszk nélkül trombitál”. 

Magyar problémára magyar megoldást 

Ilyen és hasonló tapasztalatok miatt gondolom, hogy a magyar demokrácia megerősítését vagy importját Nyugatról vagy esetleg az EU-tól várni veszélyes lenne. Én vagyok a gyanakvó, amikor egyesek felmagasztalják a nyugati társadalmi berendezkedéseket vagy onnan várnak segítséget. A magyarul nem tudó, a magyar sajátosságokat és folyamatokat nem átlátó külföldi média megállapításaira nem alapozhat se a jobb-, se a baloldal. Ez a magyarok felelőssége kellene hogy legyen, hogy itt, Közép-Európában egy egymással kommunikálni képes, valóban (nem csak nevében) szolidáris társadalmat építsen fel. 

Minap egy idősebb angol férfi kioktatott, amikor a közéletről beszéltünk egy belvárosi kocsmában (a 6. kerületben, ahogy ő mondta, és persze mindig kerületekben beszélve, mint a külföldiek általában, nem értve, hogy a magyarok városrészekben gondolkodnak, minthogy nem értve a nyelvünket és a kultúránkat), és közölte velem, hogy nem tudom jól, mert Orbán jogszabálya (itt persze a pedofiltörvényre gondolt) abból áll, hogy ha egy fiú elmondja a tanárának, hogy meleg, a tanárt lecsukják. Hiába győzködtem, hogy én nem értek egyet a törvénnyel, de azért nem ezt jelenti, tudta előre, hogy ez ugyanaz, mint Angliában az ötvenes években, amikor bűncselekménynek számított a másság, és én voltam a náci a szemében, amiért ezt tagadom. Közben meg azon gondolkodtam, hogy miféle sajtótermékeket olvashatott ez az ember, és mi miért hisszük még mindig, hogy ezek a magyarul nem tudó, az országunk viszonyait felületesen ismerő és a világot a saját élményeiken keresztül szemlélő jóakarók teszik majd jobbá az országunk. Persze mi a szemükben egy illiberális ország elmaradott tagjai vagyunk, de ha már a nyugati sajtó vigadozik rajtunk, és lesi országunk minden botlását, legalább mi ne dőljünk be neki, és engedjük, hogy ez a narratíva határozza meg, hogy milyen lesz az új világ, amit itt teremtünk magunknak. 

A szerző Londonban és Budapesten élő publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.