Vona Gábor: Öt indok, amiért Jakab Péter lemaradt a dobogóról

Tegnap este óta folyamatosan hívnak vagy írnak egykori vagy mostani jobbikosok, mit szólok Péter gyenge szerepléséhez. Nyilván az én helyzetem különösen érzékeny, hiszen az utódomról van szó, aki még az én időmben lett a párt szóvivője, és akit én is támogattam elnökké választásában, így bármit is gondolok, elfogultsággal vádolhatnak meg. Ha jót mondok, azért, ha rosszat, azért. Egy dolgot tehetek, nem foglalkozom ezzel, és elmondom őszintén: nagyon mérges vagyok. Mérges vagyok, mert igazam lett. 

és mivel beleálltam ebbe a vitába, elveszítettem a még Jobbikban politizáló barátaim 90 százalékát. Na de miért is végzett az előbb titkos, később egyértelmű esélyesnek is kikiáltott Jakab Péter a negyedik helyen? Öt indokom van rá.

1. A Jobbik szervezeti leépülése

Ez a folyamat nem Jakab felelőssége, már az én elnökségem alatt megkezdődött. A néppártosodás 2013-tól meginduló folyamata szembeállította a párt vezetőségét és a tagság radikális magját. Utóbbiak egyre nagyobb arányban hagyták el a pártot, amely így elveszítette mozgalmi erejét. A hiányt csak részben sikerült pótolni az új irányzat híveiből. 2018 után pedig az összefogásba való betagozódás, majd a Covid miatti leállások elvitték a fókuszt a szervezetépítés fontosságáról. Ez egyébként az összes ellenzéki pártot érintette, amelyek abba a kényelmes ábrándba ringathatták magukat, hogy saját strukturális válságukat a többiekkel való összefogás varázsszőnyege alá seperhetik. Ez most a DK-t leszámítva többeknél is megbosszulta magát. Ide tartozik az is, hogy a párt inkább Jakab brandjét építette, mint a Jobbikét. Sokáig úgy tűnt, ez jó ötlet, hiszen a népszerű vezető húzta felfelé a pártlogót. Most azonban éppen ő rántotta magával. A nagy országos hálózattal rendelkező, aktivisták tömegeire támaszkodó Jobbik már régóta csak egy mítosz. Néhány fellegvár maradt, és egy egyre kisebb hal a cápákkal teli ellenzéki akváriumban. 

2. A lájkbuborék

Jakab Péter sorra döntötte meg az online rekordokat. Pörögtek a lájkok, dübörögtek a megosztások, hömpölygött a kommenttenger, robbant a net. Az elnöki performanszok és a Jobbik social media osztálya mindenkit ledarált. Ebből pedig hatalmas és diadalmas buborék keletkezett, már-már léggömb, amely olyan magasságokban lebegett, hogy nem is látta a talajon zajló valóságot. Egy pimasz parlamenti vitát lájkolni vagy egy vicces mémet megosztani azonban még nem jelent szavazói azonosulást. A mennyiség itt nem törvényszerűen alakul át minőséggé. Ha a közösségi médiás aktivitás lenne a politika mértékegysége, jó ideje Kasza Tibi lenne a köztársasági elnök, aki már régen lefogyasztotta volna elhízott nemzetünket. De, mint kiderült, nem így van. A lájkokból fújt léggömb szétdurrant, és elfonnyadt szövetként hullott bele a magyar valóságba. 

3. A parizer bosszúja

A Jobbik-elnök kampányának önként vállalt szimbólumává a parizer vált. Az alkotói cél világos volt: Jakab Péter egyszerű ember, közülünk való, tudja, mit jelent nélkülözni, ismeri a kisemberek valóságát, amíg a fideszes elit urizál. Most hagyjuk, ez mennyire volt hiteles, inkább azt a kérdést tegyük fel: mennyire volt hatékony? Ha a lájkok számát nézzük, az volt, de az előző pontban már tisztáztuk ennek csalárd jellegét. Ha viszont azt nézzük, beleillett-e a sok felvágott egy miniszterelnök-jelölti kampányba, már egyértelműen azt mondhatjuk: nem. Attól még, hogy valaki tisztességes munkásember, vagy ahogy többször elhangzott, „melós”, még nem hülye. És pláne nem szereti, ha valaki álszerény módon annak nézi. Ráadásul egy munkás nem is feltétlenül szegény. Egy jó szaki fizetése ma többszöröse egy közalkalmazotténak. Amikor pedig a leendő miniszterelnök személyét keresi, nem arra kíváncsi, ki képes mosolyogni egy hentespult előtt, hanem azt, alkalmas-e az országvezetői feladatra. Nem azzal volt a baj tehát, hogy Jakab Péter megnyitotta a parizervitát a Fidesszel, ennek volt legitimitása, és a kormánypárt úri mentalitása valóban bicskanyitogató. A baj az volt, hogy nem tudott kilépni belőle. Az újabb és újabb gasztroplebejus mémek egyre erőtlenebbé és kellemetlenebbé váltak. Az elnök stábja viszont ezt nem észlelte, és alig ért véget a miniszterelnök-jelölti vita, már küldték is vissza Pétert a korábban aranytojást tojó baromfipárizsiért. A parizer azonban megbosszulta magát, mert ahogy a lájkverseny nem választás, úgy a parizer nem program.

4. A miniszterelnök-jelölti vita

Az előválasztás legkomolyabb show-eleme maga a miniszterelnök-jelölti vita volt. Jakab Péter mintha itt érzékelte volna, hogy kompetenciahátrányban van a riválisaival szemben, és meg kell mutatnia, hogy a látványos akciók mellett komolyabb programadásra is képes. Ebben meggyőződésem szerint a vártnál jobban teljesített, de áttörésre így sem volt képes, méghozzá azért nem, mert akkorra már saját brandje foglya volt. Hosszú hónapok botránypolitizálása után nem lehet egyik pillanatról a másikra felkészült kormányfővé varázsolni valakit. Talán ha hamarabb kapcsol ebbe a fokozatba a Jakab-kampány, hitelesebb lett volna, de így az is kérdéses, volt-e egyáltalán második fokozat a stratégák fejében, vagy azt hitték, hogy a hitelességi és a kompetenciaszempont megspórolható, és elég az egészet a dühfaktorra építeni. 

5. A DK-bili

Az előválasztási kampány egy bizonyos pillanatában a két összesodródott ősellenség, a DK és a Jobbik paktumot kötött. Eleinte a dolog erkölcsi aggályai miatt ezt mindketten igyekeztek tagadni, mivel azonban egy idő után már nehéz lett volna, felvállalták, mint a nemzetért hozott áldozatot. Ez az egyéni választókerületekben vívott verseny szempontjából váratlan, egyben zseniális lépésnek bizonyult, hiszen a két párt mindenkit állva hagyott, és nagy valószínűséggel ketten fogják a közös ellenzék legnagyobb frakcióit adni. És itt jön a „de”! A dolognak ugyanis volt egy morális vetülete is, hiszen a Jobbik, amely lényegében Gyurcsány Ferenc ellen alakult párttá, most megmentette a korábbi kormányfőt az elszigetelődéstől. A Jobbik-vezetők magabiztos nyilatkozatai ellenére ez a lépés a helyi szinteken komoly problémákat és meghasonulást okozott. A paktumnak ára volt. 

Ez pedig most a párt elnöke lett. Őt büntették meg azok a Jobbik-szimpatizánsok, akik a DK-paktum miatt inkább arra a Márki-Zay Péterre szavaztak át, aki nyilatkozataiban felvállalta a Gyurcsány-kritikát. 

Összefoglalva tehát elmondható, hogy Jakab Péter a kezdeti dinamikus indulás és a biztató számok ellenére a fenti öt ok miatt a végére elfogyott. Az előválasztáson nemhogy felfelé nem tudta húzni a Jobbikot, még a saját szimpatizánsainak jelentős része is másra szavazott át, és nemcsak a fővárosban, hanem az oly sokat hangoztatott vidéken is. Dobrev Klára és Márki-Zay Péter lényegében széthordták a Jakab-részvényeket. Mindkettő ugyanolyan ádáz, dühös ellensége a NER-nek, mint a Jobbik elnöke, de az előbbi felmutatta a szakértelmet is, a másik pedig fenntartotta a 2010 előtti kormányokkal szembeni kritikát. És ezzel lehajrázták. 

Most biztos sokan lesznek, akik temetik Jakab Pétert. Én nem tartozom közéjük. A politika egy véget nem érő hullámvasút, és sokszor a vereség a legjobb tanítómester. Csak meg kell érteni, mit üzen. 

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője, a Jobbik korábbi elnöke. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Vona Gábor 2020. szeptember 11-én. Fotó: Trenka Attila / Index)