Javaslatok a Facebook szabályozására: beszántás, sóval behintés

Mark Zuckerberg életében bizonyára voltak már jobb időszakok is, mint az elmúlt hét. Miután hétfőn több órára leálltak a Facebook szolgáltatásai – beleértve a Messengert és a WhatsAppot is, Magyarország éves GDP-jének egyharmadával egyenértékű részvényárfolyam-veszteséget okozva ezzel –, kedden a vállalat egyik volt magas szintű alkalmazottja, Frances Haugen tálalt ki az amerikai Szenátus kereskedelmi kérdésekkel foglalkozó albizottságában. Haugen arról beszélt, hogy a Facebook és az Instagram hogyan huny szemet az alkalmazások olyan negatív hatásai felett, mint például a fiatalkori testképzavar kialakítása, a polarizáció erősítése vagy a demokratikus rendszerek dezinformáción keresztüli gyengítése. Ez az írás főképp ez utóbbi kérdéssel foglalkozik. 

Először is érdemes feltennünk a kérdést: tudtunk-e meg valami valóban újat arról, hogy a Facebooknak milyen szerepe van a dezinformáció terjesztésében? A Facebook korábbi alkalmazottja, Haugen által kiszivárogtatott iratokból, illetve az amerikai Szenátusban elmondottakból az derül ki, hogy a Facebook

• saját anyagi érdekeit sokszor tudatosan a felhasználók érdekei elé helyezte; 
• tudatában volt annak, hogy a népszerű tartalmak, illetve politikai viták erősítik a polarizációt;
• nem fordított elegendő erőforrást a nemzetbiztonsági szempontból veszélyes vagy erőszakos megosztottságot keltő tartalmak, álhírek moderálására, eltávolítására. 

Tegye fel a kezét az olvasók közül, akit ezek az állítások őszintén megleptek. Számos kutatás mutatta be korábban is, hogy a Facebook algoritmusai erősítik a vélemények polarizációját, a csoportokat (nem áthatolhatatlan) információs buborékokba zárja, az intenzív kommunikáció pedig sokszor a negatív és nem a pozitív érzéseket erősíti fel a Facebookon. Az, hogy egy nagyvállalat elsődlegesen a saját érdekeit nézi, és keveset költ a károk mérséklésére, szintén nem meglepő. Egy alulszabályozott szektor esetében pedig különösen nem. Számos korábbi alkalmazott beszélt már arról, hogyan élnek vissza a közösségimédia-oldalak a fogyasztók figyelmével – a Netflixen futó népszerű Társadalmi dilemma című filmben például többen megszólalnak közülük, köztük a like-gomb feltalálója is. Ami Hagen szenátusi nyilatkozata kapcsán látványosan kisebb figyelmet kapott, az éppen az, hogy mondanivalója mennyivel árnyaltabb és komplexebb, mint az utóbbi – éppen az egyik legnépszerűbb, hasonlóan addiktív algoritmusokkal operáló online felületen, a Netfixen futó – filmé. A Social Dilemma ugyanis inkább csak a közösségimédia-oldalakkal szembeni álszent morális pánikot erősíti, érdemi megoldási javaslatok nélkül.

A Facebook volt alkalmazottja ugyanakkor nem arról beszélt, hogy a közösségi média csak kárt tesz a társadalmakban. Jellemző, hogy a hazai és a nemzetközi média többsége is csak keddi nyilatkozatának első részét idézte:

Tegnap láthattuk, ahogy a Facebook eltűnt az internetről. Nem tudom, miért történt, de azt tudom, hogy öt órán keresztül senki sem használta a Facebookot arra, hogy megossza a közösségeket, destabilizálja a demokráciákat és hogy fiatal lányokban és nőkben erősítse a szégyent a testükkel kapcsolatban.

Haugen nyilatkozata ugyanis egy ilyen, már jóval kevésbé idézett résszel folytatódott:

Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy öt órán keresztül több millió kisvállalkozás nem tudta elérni potenciális ügyfeleit, és az újszülöttekről készült fotók miatt nem örvendezhettek a családok és barátok szerte a világon. Én hiszek a Facebookban rejlő potenciálban: lehet olyan közösségi médiánk, amelyet élvezünk, amely anélkül köt minket össze, hogy szétszakítaná a demokráciáinkat, veszélyeztetné a gyerekeinket és etnikai konfliktusokat szítana szerte a világon. Ennél többre vagyunk képesek.

Ez az idézet akár mottója is lehetne egy olyan, a közösségimédia-oldalakkal szembeni józan és mértéktartó megközelítésnek, amely egyszerre kerüli ki a bűnbakokon keresztüli indulatelvezetés és az (ál)naivitás csapdáit.

A közösségi média népszerűségének pszichológiai okai annak ellenére sem eléggé közismertek, hogy teljesen triviálisak.

Éppen ezért tud olyan addiktív lenni a Facebook és több más közösségi oldal: sok szempontból jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. De milyen hajlamainkra játszanak rá ezek a platformok? Például hogy jobban szeretjük a saját véleményünket másoktól visszahallani, mint a véleményünknek ellentmondó információkat kapni. Szeretjük az ismerős ingereket, és hajlamosak vagyunk a vélt többséghez igazítani a véleményünket. Érdekesebbnek tartjuk továbbá a negatív, mint a pozitív információkat (ez az úgynevezett negatív információs hatás), ezért jobban odafigyelünk a konfliktusra, drámára. 

Aki mindenért a közösségi médiát kárhoztatja, az voltaképpen az emberi természetet kárhoztatja. A közösségi média észszerű szabályozásának (amely felé fontos lépést tett az Európai Unió a Digital Services Acttel) ezért nem lehet az a célja, hogy kiiktassa e platformokat az életünkből, hanem hogy működésüket etikusabbá, kockázatmentesebbé tegye. Ebben a célban ma gyakorlatilag mindenki egyetért. Haugen kongresszusi vallomásában követendő példaként a dohányipar vagy az autóipar állami szabályozását hozta fel követendő példaként – például a kötelező biztonsági öv számos emberéletet óv meg az utakon. Haugen vallomására válaszul – kissé kényszeredetten – maga Zuckerberg is arra kérte a Kongresszust mint demokratikusan választott testületet, hogy szabályozza a technológiai cégek működését. 

A szabályozással kapcsolatban egyre vadabb ötletek is megjelennek a közbeszédben. A közösségi média köztulajdonba vétele (államosítása) vagy a Facebook monopóliummá nyilvánítása a legrosszabb ötletek közé tartoznak – utóbbi leginkább azért, mert látványosan nem igaz. Amikor a Facebook, a Messenger és az Instagram öt órára eltűnt az éterből, a leglátványosabb hatása éppen a konkurensei (mint például a Twitter, a Signal vagy a Telegram) forgalmának látványos felfutása volt.

A dezinformáció soha nem fog eltűnni a közösségi médiáról. Néhány egyszerű lépés azonban elegendő lehetne ahhoz, hogy az információs környezet kevésbé toxikussá váljon. 

1. Az első a Haugenhez hasonló whistleblowerek jogi és társadalmi védelme annak érdekében, hogy komolyabb jogi következmények nélkül nyilvánosság elé állhassanak, és beszéljenek a médiacégek visszaéléseiről és etikátlan praktikáiról. Azt, hogy Haugen arccal-névvel elmondhatta aggályait, éppen az ilyen, jogi védelmet és társadalmi láthatóságot egyszerre nyújtó, magánadományokon alapuló programok tették lehetővé. Minél erősebb az ilyen jellegű nyomás a közösségimédia-cégeken, annál többet kell magyarázkodniuk, annál inkább lépéseket kell tenniük a további hasonló esetek elkerülése érdekében. Ha nem teszik, akkor olyan, toxikus imázsú vállalattá válhatnak, mint a dohányvállalatok vagy a fosszilisenergia-cégek, amelyeket a fiatal munkavállalók már messziről elkerülnek. 
2. Többet költeni a factcheckingre, a nemzetbiztonsági szempontból veszélyes vagy potenciálisan erőszakos tartalmak moderálására. Ez munkaerő-igényes tevékenység: a Facebook magyarországi és szlovákiai tényellenőrző tevékenységét például egy-egy fős szerkesztőségek végzik – ami nyilvánvalóan elégtelen, még ha egyes jelek szerint jó színvonalon is teszik ezt. Így lehetséges, hogy számos nagy elérésű oltásellenes oldal máig megtalálható a Facebookon, annak ellenére hogy a Facebooknak dedikált policyja van az ilyen oldalak ellen. 
3. Intenzívebb közbeszéd és célzott oktatás kell arról, hogy melyek a közösségi média egyénre és közösségre gyakorolt kedvezőtlen pszichológiai hatásai, hogy a válaszadók informáltabb döntéseket hozhassanak arról, mennyit és mire használják ezeket a platformokat. Fontos ugyanis hozzátenni, hogy – azzal együtt, hogy a gyerekek közösségimédia-használatával kapcsolatos aggályok jogosak – felnőttként a mi felelősségünk is, hogyan bánunk a közösségi médiával. Olcsó és önfelmentő dolog a világ minden problémájáért: a populizmusért, a depresszióért, a polarizációért vagy az oltásellenességért a Facebookot tenni felelőssé. Ezek a jelenségek ugyanis mind léteztek a közösségi média előtt is. 

Senkinek nem szorítanak pisztolyt a fejéhez, hogy rengeteg időt töltsön a Facebookon, Instagramon. Senkit nem köteleznek arra, hogy álhíreket olvasson. Javarészt a mi döntéseinken múlik, mennyi időt töltünk a közösségimédia-felületeken, mennyire engedjük át magunkat az elfogultságainknak és mennyire felszínesen olvassuk a híreket. Például elolvassuk-e a hatásvadász címek után magát a cikket is? Ahogy – korábbi kutatásokkal összhangban – ennek a cikknek a példája is mutatja, egy címmel könnyű manipulálni: a cím és a tartalom például nem mindig van összhangban.

Így az etikus és arányos szabályozás, a felhasználók védelme mellett szükség van a felhasználók önvédelmi mechanizmusainak megerősítésére is. Ennek előfeltétele azonban, hogy a felnőtt közösségimédia-felhasználókat felnőtt állampolgárnak tekintsük – és mi is így tekintsünk saját magukra.

A szerző szociálpszichológus, dezinformációs szakértő, a Political Capital institute igazgatója. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Jaap Arriens / NurPhoto / Getty Images)