Horthy különböző érdekcsoportokat nyert meg különböző arcait mutatva

A szeptemberi Ünnepi Könyvhét történelmi témában frissen megjelent könyvei közül az egyik bestsellernek minden kétséget kizáróan az ifjú történész és publicista, Veszprémy László Bernát 1921 – A Horthy-rendszer megszilárdulásának története címet viselő kötete tekinthető. Az ELTE BTK Művelődéstörténeti Doktori Programjának hallgatója által jegyzett mű gyorsan előkelő helyet vívott ki magának az eladási listákon, felülmúlva a szerző két évvel korábban úgyszintén a Jaffa Kiadónál publikált, a magyar közigazgatás és a holokauszt kapcsolatát taglaló, Gyilkos irodák című monográfiájának sikerét.

Veszprémy az angolszász történetírói példákat alapul véve – ahol nem ritka, hogy egy fontos esztendő eseményeit dolgozzák fel politika-, társadalom-, illetve emlékezettörténeti szempontok mentén – az 1921-es, hazánk történelme szempontjából igencsak eseménydús, többek között utolsó királyunk, IV. Károly két sikertelen visszatérési kísérletével, valamint a Sopron és környékén lezajlott népszavazással tarkított év eseményeit mutatta be.

A kiváló történész, Szakály Sándor például azt az álláspontot képviseli, hogy az 1920 márciusában államfővé választott Horthy Miklós negyedszázados kormányzósága alatt nem az európai gyakorlattól elkülönülő, sajátos rendszer működött Magyarországon, ezért a „Horthy-korszak” kifejezés használata indokoltabb, mint a „Horthy-rendszeré”.

A fogalommagyarázati különbségektől függetlenül azonban Veszprémy könyve értékes alkotás, amit az általa feltárt forrásbázis mélysége is fémjelez. Műve megírásához ugyanis a fővárosi levéltárak mellett kutatásokat folytatott számos vidéki archívumban, de Izraelben, Nagy-Britanniában, továbbá az Amerikai Egyesült Államokban is. Kötete lapjain érzékletes, jól megválasztott idézetekkel adja vissza az 1921-es magyarországi korszellemet, valamint életérzést, többek között, amikor az első világháborús összeomlás, illetve az 1920-as trianoni országcsonkítás után az elveszettség és elárultság érzésével küszködő és a korszakban nagy népszerűségnek örvendő konzervatív író, Herczeg Ferenc alábbi gondolatát citálta: „Európa, szabad sajtó, liberalizmus – csupa olyan jelszó, amely megcsalt minket.” A liberalizmus éles kritikájával Herczeg ekkortájt nem számított egyedülállónak, hiszen a Horthy-korszak egyik ideológiai alapvetésének tartott, 1920-as, Három nemzedék – egy hanyatló kor története című történetpolitikai könyvében Szekfű Gyula történész is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a liberális eszmeiség engedte szabadjára a dualizmus idején a szabadversenyes kapitalizmus előretörését, ami romlásba vitte az arra felkészületlen nemességet, miközben a rohamos tőkés fejlődés következményeként az abban szerepet vállaló zsidóságnak a magyar társadalomhoz már asszimilálódott rétegei mellé tömegével vándoroltak be újak.

A ’20-as évek elejének társadalmi feszültséggócait jól megragadó Veszprémy a könyvében kimerítően foglalkozott a zsidókérdéssel, főképpen a társadalompolitikával összefüggésben. Véleménye szerint az államszocialista rendszer történetírásának „egyik fő hazugsága volt”, hogy a két világháború között a főhatalmat gyakorló jobboldali–konzervatív rendszernek ne lett volna társadalompolitikája. Kutatásai alapján ugyanis ezen a téren a vizsgált időszakban számos lépés történt, és „az újraelosztás volt a korszak jelszava”, elsődlegesen a kapitalista gazdasági berendezkedésben sikeressé vált magyar zsidóság kárára.

A szerző alaposan dokumentálva mutatta be, hogy a zsidóellenes indíttatású újraelosztás során egy 1921 januárjában elfogadott törvény értelmében szeptemberre Budapesten már 103 dohánytrafiktól, továbbá 90 italméréstől fosztották meg a korábbi izraelita tulajdonosát, míg ugyanebben az évben Cegléd városa helyi szinten tiltotta meg számukra a piaci árusítást. Halmos Géza, a miskolci neológ hitközség elnöke egy helyütt „közigazgatási pogromnak” nevezte az antiszemita töltetű rendelkezések bevezetését, melyek keretében Veszprémy adatai alapján a főváros törvényhatósága például 1921 februárja és nyara között 165 alkalmazottját bocsátotta el, akik jóformán mindannyian zsidó származásúak voltak.

A zsidóságot hátrányosan érintő intézkedések mellett azonban a társadalompolitika más vetületeiről is bőséggel olvashatunk a kötetben. Ennek keretében a szerző nagyobb teret szánt munkájában a korszak családvédelmi politikája megismertetésének. Szemléletes példákon keresztül tárta fel, miként küzdöttek 1921 folyamán publicisták, főpapok vagy éppenséggel keresztényszociális nőmozgalmi aktivisták a drogokkal, a prostitúcióval, a pornográfiával és az abortusszal szemben, továbbá fogalmazták meg ellenvetéseiket a kétkeresős kapitalista családmodell irányában.

Az igazságtalan trianoni békeszerződés revíziója egyébiránt a két világháború közötti magyar külpolitika egyik sarokköve volt. A tárgyalt esztendőben pedig az ország határvonalai képlékenyek voltak, két ízben is változtak, és Veszprémy mindkettőről értekezett a könyve legterjedelmesebb fejezetében. 1921 augusztusában visszatértek hazánkhoz a trianoni döntés értelmében hozzánk tartozó, ám 1918 ősze óta délszláv megszállás alatt lévő Baranya és Baja vidéki területek, néhány hónappal később pedig Sopronban és környékén zajlott le az a népszavazás, amit előbb a nyugat-magyarországi felkelés, majd a Magyarország és Ausztria közötti határvitákat rendező velencei értekezlet előzött meg. A kérdéses területek békés úton történő hazánknál tartását a szerző az év „legnagyobb revíziós sikereként” értékelte.

Az átfogó és összegző jellegű munka IV. Károly király 1921-es, két sikertelen visszatérési kísérletének krónikájával zárul. Noha a szerző maga is elismerte, hogy IV. Károly az 1918 novemberében kibocsátott és igen körültekintően megfogalmazott eckartsaui nyilatkozatában a trónról formálisan nem mondott le, csak „visszavonult az államügyek vitelétől”, mégis következetesen a „királypuccs” kifejezést használta a restaurációs próbálkozásokra, ami az érzésünk szerint helytelen, hiszen IV. Károly akkor még törvényes magyar uralkodó volt.

Ettől eltekintve viszont Veszprémy a súlyának megfelelően részletezte a két visszatérési kísérlet jelentőségét, találóan megfogalmazva, hogy „ha IV. Károly sikeresen tér vissza, Horthy és rendszere csak egyike lett volna a gyorsan forgó átmeneti évek múló epizódjainak, és napjaink iskolásai éppen olyan nehezen idéznék fel a nevét, mint Huszár Károlyét, Friedrich Istvánét vagy Habsburg József főhercegét”. A restaurációs törekvéseket annak két főszereplője, a király és a kormányzó párharcaként festette meg a szerző, akinek a meglátása szerint IV. Károly egy mélyen vallásos, ámde határozatlan személyiség volt, aki tévesen mérte fel, hogy a magyar társadalom nagy többsége „hazavárja” őt, és szimpatizál vele.

Veszprémy tehát nem túlzott, amikor azt írta, hogy a hatalom „Károly számára veleszületett teher volt, amelyet keresztként viselt; Horthy számára erővel szerzett privilégium, amelyet nem tervezett kiadni a kezéből”.

Ezen idézet is alátámasztja, hogy a kiterjedt publicisztikai munkássággal is büszkélkedő Veszprémy László Bernát könnyen és világosan ír. Könyve ebből kifolyólag nemcsak remek történetírói szakmunka, hanem egyben élvezetes olvasmány is, melyet jó szívvel ajánlhatunk a Horthy-korszak, valamint a Magyarország modern kori történelme iránt érdeklődők lehető legszélesebb körének.

A szerző a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Horthy Miklós kormányzó egy szőnyeggel borított dobogón áll egy ünnepségen mellette felesége Horthy Miklósné Purgly Magdolna. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. Fotó: Reprodukció / MTI)