Hiába a béremelés, az állami múzeumokban így sem marad szakember
További Vélemény cikkek
- Háromféle kettéosztottság – demokrácia, külpolitika, generáció
- Konteógyártás, blöffölés, dezinformálás: mesteri módon manipulálja Magyar Péter a híveit
- Ugyan mi lehet az európai kultúra megújulásának felhajtóereje?
- A putyini atomhatalmat vissza kell terelni a nemzetközi jog normái közé
- Izrael-barát „héjákkal” hozná el Trump az amerikai–izraeli kapcsolatok újabb aranykorát
„Mennyi a 16 százaléka a hárompennys órabérnek?” Az idézett kérdést a Csengetett, Mylord? című brit televíziós vígjátéksorozatban teszi fel Mabel, a konyhai kisegítő, miután munkáltatója, a mylord bércsökkentést jelent be a cselédség körében. Hogy mennyivel szerencsésebbek a kulturális dolgozók, akik a múlt héten húszszázalékos béremelésre kaptak ígéretet, az a következőkből kiderül.
Konkrétan a múzeumszakmán, azon belül is a muzeológusok bérhelyzetén keresztül szemléltetem, mit is jelent a húszszázalékos béremelés. Elöljáróban fontos kiemelni, hogy a muzeológusok a múzeumszakma legképzettebb (gyakran doktori fokozattal rendelkező) szakalkalmazottai, akik több tízmillió forint értékű, állami vagyont képező műtárggyal foglalkoznak napi szinten. Ebből következhetne, hogy ők vannak a leginkább megfizetve egy múzeumban. Sajnos azonban nem így van.
Az elmúlt évek minimálbér- és bérminimum-emelései ugyanis olyannyira egalizálták a múzeumi dolgozók bérét, hogy manapság például egy jegypénztáros és egy muzeológus bérszintje között alig van különbség.
Na de mennyi is az annyi? A KSH bruttó átlagkeresetre vonatkozó statisztikája szerint 2020-ban a muzeológusok bruttó átlagkeresete 346 000 forint volt, ami azt jelenti, hogy – a családi adókedvezmény igénybevétele nélkül – nettó 228 000 forintot vittek haza hónapról hónapra. Ugyanekkor a felsőfokú végzettséget nem igénylő szakmák közül például egy menetjegyellenőr bruttó 421 000 forintot, egy trolibuszvezető pedig bruttó 473 000 forintot keresett. A muzeológusok helyzete 2021-ben sem javult jelentősen, csak egy rendkívül alacsony, hatszázalékos béremelésben részesültek, mintegy közalkalmazotti jogviszonyuk megszűnésének kompenzálásaként. (Még egyszer hangsúlyozom, olyan állami munkavállalókról van szó, akik több tízmillió forintos állami vagyont kezelnek, de immár nem közalkalmazottként.) A jogviszonyváltás egyik hangoztatott oka egyébként éppen az volt, hogy munkaviszonyban könnyebb lesz jelentős, a munkateljesítményt elismerő béreket biztosítani. Valójában azonban erre a közalkalmazotti jogviszonyban is volt lehetőség, úgynevezett illetménykiegészítés formájában, sőt emellett közalkalmazotti kedvezmények, jubileumi juttatások egészítették ki a muzeológusok bérét. Nem a béremelés módja, hanem a forrása hiányzott tehát a rendszerből. Ez a hiány jelenleg is fennáll.
Ha ugyanis a muzeológusoknak a 2021-ben hat százalékkal megemelt 2020-as bruttó átlagkeresetét (367 000 forintot) húsz százalékkal megnöveljük, ahogy erről az ígéret szól, még akkor is csak bruttó 440 000 forintot kapunk, ami nagyságrendileg a 2021 júliusában mért országos bruttó átlagkereset (434 000 forint) szintjével azonos. Csakhogy a béremelés 2022-ben várható, amikor az országos bruttó átlagkereset minden bizonnyal magasabb lesz, mint idén júliusban.
Vagyis hiába a nagynak tűnő béremelés, a muzeológusok fizetése 2022-ben sem fogja elérni a magyarországi átlagkereset szintjét. Az alulfizetettség egyre népszerűtlenebbé teszi a muzeológus szakmát. Egy, a legnagyobb múzeumi civil szervezet ifjúsági tagozata által 2020 júliusában készített felmérés szerint a fiatal múzeumi szakemberek 66 százaléka gondolja úgy, hogy a versenyképes fizetés lenne a legfontosabb feltétele annak, hogy a pályán maradjon. Ez a feltétel azonban – ahogy a fenti számítás is mutatja – a jövőben sem lesz adott, mert a muzeológusok bére a húszszázalékos emelés ellenére sem lesz versenyképes.
Egyre több a pályaelhagyás, sokan mennek el tanítani, mert még a pedagógusfizetések és -életpályamodell is vonzóbb, mint a múzeumi bérek.
Sokan használták ki azt a lehetőséget is, hogy a jogviszonyváltás során végkielégítéssel távozhattak. Talán nem véletlen, hogy nemrég módosultak a múzeumokban betölthető munkakörök végzettségi követelményei, így múzeumigazgató immár jogász vagy közgazdász is lehet, ha nem akad szakmai végzettségű, például történész jelentkező – és sajnos egyre több esetben nem akad.
Az alacsony bér a múzeumfinanszírozás rendszerszintű problémájának csak az egyik jelensége. Olyan korszakot élünk ugyanis, amelyben a múzeumok legnagyobb finanszírozója, az állam – nemcsak Magyarországon, de Európa-szerte – egyre inkább kivonul a kulturális intézmények működtetéséből, szerepe a kultúrafinanszírozásban folyamatosan csökken. A globális gazdasági szerepek újraosztása ugyanis egyre nyilvánvalóbbá teszi, hogy a XVIII-XIX. században (nem kis részt a gyarmatosításokból befolyó állami jövedelmek következtében) létrejövő nyugat-európai kulturális intézményrendszerek fenntarthatatlanok a XXI. századi gazdasági keretek között. Annak ellenére igaz ez Magyarországra (sőt egész Közép-Kelet-Európára) is, hogy saját gyarmatokkal soha nem rendelkezett. Ebben a régióban a XX. századi államszocializmus termelte ki azokat az intézményrendszereket, amelyek fenntartása egyre terhesebb a jelentős gazdasági kihívásokkal küzdő XXI. századi demokráciák számára. Ráadásul ezek az intézményrendszerek a maguk bürokratikus apparátusával és társadalmi szabályozó (részben korlátozó) szerepével ma már nem képesek lekövetni azt a gyors változásfolyamatot, amely a gazdaság átalakulásával és a technológia fejlődésével jelenleg végbemegy a világban. Hogy egy talán túlzó, de épp ezért szemléletes múzeumi példával éljek:
a magyar múzeumoknak a rendszerváltás után húsz-harminc évre volt szükségük ahhoz, hogy zárt kutatóhelyekből nyitott közösségi térré (is) váljanak, csak épp mire ez sikerült, addigra a közösségek fiatalabbik fele már rég nem a fizikai, hanem az online térben élte a kulturális életét.
A nehézkes, bürokratikus működés legeklatánsabb példái a megyei múzeumi szervezetek voltak, amelyek rossz struktúráit az állam nem véletlenül bontotta le 2012-ben. A megyei múzeumi szervezetek felszámolása egyúttal a vidéki múzeumok állami finanszírozásának az átalakulását is eredményezte, aminek során a központi forrásoktól egyre inkább a helyi (önkormányzati) források felé tolódik el a finanszírozási szerkezet, ami értelmezhető az állam a múzeumfinanszírozásból való lassú kivonulásának első lépéseként is. A vidéki múzeumok működési célú állami támogatása évről évre legfeljebb az infláció mértékével nő, és egyáltalán nincs tekintettel a múzeumok szakmai teljesítményére. Ráadásul a vidékiek közül csak azok a múzeumok kaphatnak állami támogatást a működésre, amelyek egykor a megyei múzeumi szervezetekhez tartoztak, ami konkrétan diszkriminatív.
Az állami kultúrafinanszírozás csökkenésére és a kulturális munka ebből adódó válságtapasztalataira Európa-szerte három reakciótípus terjedt el: az államkritikai megnyilatkozás, a politikai cselekvés és a szakértői aktivitás. Ez utóbbi magyarországi példái azok a muzeológiai vállalkozások, amelyek bár üzleti alapon, de legalább biztosítják a múzeumszakmai feladatellátást olyan területeken, ahol a múzeumok – állami finanszírozás híján és bürokratikus működésükből adódóan – nem képesek. Ma már nem szokatlan, hogy régészcégek végeznek feltárásokat vagy művészettörténész muzeológus vállalkozók végeznek szakértői munkát aukciósházaknak, és van olyan néprajzos muzeológusvállalkozás is, amely tájházakat, népi magángyűjteményeket gondoz. Az ilyen vállalkozásokban dolgozó muzeológusok állami intézményekben lévő társaik jövedelmének akár öt-hatszorosát is megszerezhetik. Kereslet tehát van a muzeológusok munkájára, de sajnos nem az állam részéről. Még sajnálatosabb, hogy mind az állami szakapparátus, mind a szakmai szervezetek negligálják ezt a problémát, még az erről való szakmai diskurzus is tabunak számít.
Egyre égetőbb a múzeumfinanszírozás rendszerszintű reformja és a bérstruktúra átfogó fejlesztése, ami nem azonos az egalitárius béremeléssel.
Ha ugyanis az ígért béremelés a jegypénztárostól a muzeológusig minden múzeumban dolgozónak egyenlően húszszázalékos bértöbbletet juttat, akkor továbbra sem lesz elismerve a muzeológusi teljesítmény, kvalitás, tapasztalat és szorgalom, ami hosszú távon a múzeumok szakmai színvonalcsökkenéséhez vezet, így belülről erősít rá a finanszírozásból való állami kivonulásnak a végső soron a muzeális intézményrendszer megszűnését eredményező folyamatára. Mert ne legyen így, de ha a következő ötven-száz évben a múzeum mint társadalmi intézmény megszűnik létezni, akkor a muzeológiának mint hivatásnak legfeljebb úgy lesz esélye túlélni az intézményrendszer összeomlását, hogy már jó előre azon kívüli finanszírozási formákhoz, például vállalkozói tevékenységhez kapcsolódik. Az azonban bizonyos, hogy ha a szakmánk túl is éli ezt a korszakot, jövőbeni gyakorlói számon fogják kérni rajtunk, elődökön, hogy megértettük-e, és ha igen, megfelelően reagáltunk-e korunk kihívásaira. Ilyen kihívás a kulturális béremelés is, amit éppen ezért nem szabad egyszerű derűvel fogadni.
A szerző kulturális szakértő, a hajdúszoboszlói Bocskai Múzeum igazgatója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Érdeklődők az Acél és szív című, ezer év történeti fegyvereit bemutató időszaki kiállítás megnyitóján a Magyar Nemzeti Múzeumban 2019. december 5-én. Fotó: Mónus Márton / MTI)