Friderikusz Sándor: A szegény kis tarháló milliárdos panaszai

A kereskedelmi televíziózás magyarországi pionírja gondolt egyet, és youtubernek állt, s csakhamar olyannyira ráfüggött az internetre, hogy le is gyártott egy álprofilt, ahonnan a nem létező sajtósának nevében intézte levelezését. Friderikusz Sándornak olyasmi a sajtós, mint Vitéz Kámzsaszeghy Dömötör Mátyás nyugalmazott vízvezetékszerelőnek a nemesi kutyabőr: egy olyan kor jelképe, amelyben ő nagyon nagy ember – úgyhogy széles gesztusokkal mutogatja, amerre jár.

Csakhogy Friderikusz Sándor ma már korántsem olyan nagy ember – így derült ki, hogy a sajtósa egyáltalán nem is létezik, ő pedig önérzetes videoüzenetben védte meg a jogát ahhoz, hogy sajtósa legyen, továbbá ahhoz, hogy ne legyen sajtósa. Aki ezt nem érti, az jól csinálja, mert nincs is értelme – mindössze arról van szó, hogy

A hírhedt kultúrbűnöző üzenetében elismételte a nem létező sajtósa által korábban előadott tenyérbemászó butaságot, amely szerint a magyaroknak sajnálniuk kéne őt, amiért nem kevesebb mint huszonötmillió forintot invesztált a stúdiójába, de nem kap elég szponzorpénzt, és hiába koldul, nincs elég támogatója, a YouTube meg csak nem fizet olyan busásan, mint amihez ő hozzászokott a köztévében, ahonnan talicskával tolta haza a pénzt – amint azzal önfeledtebb pillanataiban elhenceg.

„Azt sem tartanám mohóságnak, hogy szeretném, ha egy üzleti vállalkozás esetén legalább a befektetéseim megtérülnének” – hangzik a szervezett bulvár gazdatestének kínos magyarázkodása. Nos, ez valóban nem mohóság – ellenben ostobaság, arrogancia és gátlástalanság. Az egyszeri felhasználó nem is érti, hogy képzeli ezt. Itt jön a nagy Friderikusz Sándor a bőkezű szponzoraival meg a nagyszerűen kitalált koldulási kampányával, beletol annyi pénzt a projektjébe, amennyiből mindig is dolgozott, s amennyit még a legsikeresebb youtuberek sem bírnak megmozgatni, és majd megmutatja, hogyan kell ezt a videózást profi módon csinálni. Jön a milliárdos Friderikusz Sándor egyenesen a Fenyő-villából, és előadja, hogy „nézzétek, pici csatornácskák: ilyen egy nagyon márkás kamera, na mit szóltok, ez meg itt egy igazán drága mikrofon, ilyet még nem is láttatok, és nézzétek, ekkora stábom van, amíg ti önmagatok hangmérnökei, világosítói meg operatőrei vagytok”. Friderikusz Sándort pont nem érdekli, hogy minden más videós hosszú évek alatt építi fel a csatornáját, és egyre csak tolja bele a pénzt, az időt meg az energiát, mire eljut odáig – már ha valaha is eljut –, hogy bármit kivegyen belőle.

Ha Friderikusz Sándor feleakkora profi lenne, mint amekkorának a kitalált sajtósa tartja, ha legalább tájékozódna, és felmérné azt a piacot, ahová épp bepofátlankodik, akkor látná, hogy a YouTube nála tehetségesebb és tapasztaltabb tartalomkészítői miként építik és menedzselik a maguk brandjét. Ehelyett 

és kifejezésre juttatja azt a világtörvényt, hogy neki márpedig sikeresnek és pénzügyileg nyereségesnek kell lennie, úgyhogy ha nem az, akkor valaki valamit nagyon nem úgy csinált, ahogy kellett volna. Nos, az van, hogy ez a valaki maga Friderikusz Sándor.

Juszt László és Lendvai Ildikó, Konok Péter és Ceglédi Zoltán, Bencsik Gábor és Budaházy Edda rendszeresen gyárt Facebook-tartalmat, és egyetlen fillért sem kap érte, hisz nincs szponzoruk, a Facebook pedig a YouTube gyakorlatával ellentétben egyetlen fillért sem fizet a kattintások után. Persze a YouTube sem fizet annyit, amennyihez Friderikusz hozzászokott, de legalább valamennyit – annyit, amennyiért egy Istenes Bencének már megéri tartalmat gyártani. Annyit, amennyiből egyébként sokan megélnek. Ez a pénz persze aligha verseng a kereskedelmi tévés sztárgázsikkal, de ez legalább egy olyan versenyben termelődik, ahol nemcsak Friderikusz Sándor és a nyilvánosságot privilegizáló tévés kaszt, hanem bárki más is esélyt kap.

Nevetséges látványt nyújt a vén profi, amint kimozdul a komfortzónájából, életében először tényleges versenyhelyzetben találja magát, és rögtön előáll a siránkozással meg a követelőzéssel. Esetleg tájékozódhatott volna erről a felületről meg az ehhez tartozó piacról, mielőtt elköltött huszonötmillió forintot, és a nem létező sajtósával megüzente, hogy „elképzelni sem tudjuk, mi járhat azoknak a fejében, akik megtehetnék, de nem fizetnek, viszont rendszeresen megnézik vagy meghallgatják műsorainkat. Ahogy egyetlen kiflit sem lehet büntetlenül ellopni a boltból, és ahogy egy kifli előállítása, ugyanúgy a műsorok előállítása is pénzbe kerül, amit a fogyasztónak – ha minimálisan is – meg kellene térítenie.”

Csak miheztartás végett jelzem Friderikusz Sándornak, hogy mindenki fizet a videóiért. A YouTube előfizetői előfizetési díjjal fizetnek, amely összeg egy részét maga Friderikusz is megkapja, még ha az oly csekély is, hogy a talicskányi pénzhez szokott tévés szabad szemmel észre sem veszi. Akik nem a YouTube előfizetői, azok meg kénytelenek reklámokat nézni az exhibicionista tévés modoros önfelszopkodásai előtt, amelyekből ő szintén pénzt kap. Hogy ez kevés? Az bizony lehet – de sokan ennyiből készítenek műsorokat. 

Az azonban cseppet sem elfogadható, hogy miközben egész életében igénytelen kereskedelmi tévés formátumokat okádott vagyonokért a képernyőre, most előadja a kisemmizett művészt. Egyrészt Friderikusz Sándor nárcizmusa és képernyőfüggősége egyedül az ő problémája, másrészt a magyar nyelvű televíziózás megrontójaként akár észre is vehetné, hogy a hazai nyilvánosságban ezer tartalomkészítőből 999 rosszabb anyagi helyzetben van, mint ő. Legalább annyi feltűnhetne neki, hogy senki nem kíváncsi a milliárdosok siránkozására. Friderikusz Sándor talán hallotta már azt a kifejezést, hogy „ízléstelen”. Nos, ez a minősítés nem csak a köpedelmes zakóira tud vonatkozni. Soha nincs késő tanulni valami újat.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Friderikusz Sándor 2016. szeptember 27-én. Fotó: Huszti István / Index)