Lehet a Szabadság tér a szabadság tere, amíg ott áll a szovjet emlékmű?

A Szabadság téri szovjet hősi emlékmű eltávolításának kérdése a rendszerváltás óta többször is felvetődött, de ma is a helyén áll. Annak ellenére maradhatott, hogy Magyarország szovjet megszállásának a megítélése kapcsán kifejezetten nagy a társadalmi egyetértés. A vitában legtöbbször történelmi és jogi érvek szoktak elhangzani, ugyanakkor a téren és környékén a közelmúltban végbement változások egy újabb szempontot emelnek be a diskurzusba. A Szabadság tér déli sarkában felállított német megszállás áldozatainak emlékműve, a Vértanúk terei emlékmű és a Batthyány-örökmécses egy kohezív narratívát alkot: mindhárom alkotás Magyarország szabadságvágyának az emlékeit őrzi. Az említett három elem tereinek metszéspontjában áll a szovjet emlékmű, ami megbontja, beárnyékolja a három másik emlékmű mondanivalóját.

A területen a magyar szabadság narratívájának a megjelenése nem új keletű dolog. A 19. század folyamán az úgynevezett Újépület állt itt, amit szokás volt a magyar Bastille néven emlegetni, mert az 1848-49-es szabadságharc után börtönként működött, és itt tartották fogva a szabadságharc több szereplőjét is. Az épület a Habsburg elnyomás szimbóluma volt a magyar köztudatban. Miután a századforduló derekán elbontották, a helyén egy teret alakítottak ki, és az elnyomás szimbólumainak helyét a szabadság szimbólumai vették át. Ekkor nevezték el a teret Szabadság térnek, valamint a környező utcák is a szabadságharc szereplőiről kapták nevüket. 

A két világháború közötti időszakban felismerték a tér jelentőségét. A tér Pest közepén, az Országháztól látótávolságnyira helyezkedik el, félkör alakú északi oldala vonzza a környező utcák figyelmét. Pontosan ezért állították fel itt az úgynevezett Irredenta szoborcsoportot, ami a korszak legmeghatározóbb eseményét, a trianoni békedöntés tragédiáját kívánta megörökíteni. 

A főváros 1945-ös szovjet megszállása után sorra épültek a városban az elesett szovjet katonák emlékművei. A Szabadság téri emlékmű már 1946-ban, tehát még a kommunista hatalomátvétel előtt elkészült. 

A „felszabadító” szovjet hadsereg mítosza nem csak visszatekintve tűnik hamisnak. Az ország megszállásakor a szovjet vezetés elfoglalásként, megszállásként beszélt a magyarországi katonai akciókról. Magyarországot mint háborús ellenfelet, mint utolsó csatlóst kezelték. Az emlékmű társadalom számára közvetített jelentését az is jól mutatja, hogy 1956-ban és 2006-ban is megrongálták, hiszen az egyértelműen a magyarországi szovjet uralom jelképe volt és a mai napig erre emlékeztet.

Megítélése alapján egyértelmű, hogy az alkotásnak mennie kell, de a problémát a szimbolikájának másik oldala jelenti, ez ugyanis egy katonai emlékmű, ami az ott elesett szovjet katonák sírjához tartozik. Az orosz fél így értelmezi, Magyarország pedig nemzetközi szerződésben lefektetett garanciát vállalt arra, hogy megőrzi. Ez az értelmezés adja az emlékmű maradása melletti legfőbb érvet. Ugyanakkor nem feltétlen egyértelmű, hogy a magyar állam jogi szempontból tehetetlen lenne. Az Oroszországgal kötött hadisír gondozásról szóló államközi egyezmény lehetőséget biztosít arra, hogy adott esetben az emlékművet a magyar állam áthelyezze. Az is kérdéses, hogy az emlékmű hadisírnak minősül-e, hiszen az itt fekvő szovjet katonák maradványait már korábban, a Szabadság téri mélygarázs építésekor exhumálták és a Rákoskeresztúri temetőbe helyezték át.

Szintén problémás, hogy habár az itt elesett szovjet katonák tiszteletére épült, az emlékmű felirata történelmi kérdésben fogalmaz meg tényállítást, miszerint az itt elesett katonák Magyarország felszabadításáért küzdöttek. E mellett az emlékművön Magyarországon tiltott önkényuralmi jelképek, a totalitárius szovjet állam jelképei láthatók. Történészi szempontból  jogos felvetés, hogy az emlékmű vajon valóban alkalmas-e az itt elesett katonák emlékének méltó megőrzésére, tekintettel az említett jelképekre. Az valóban morális kötelessége a magyar államnak, hogy a magyar területen elesett idegen katonák hadisírjait gondozza és háborítatlanul hagyja  –  bármilyen elnyomó hatalom katonái is voltak. Az itt elesett szovjet katonák esetében ez akkor is teljesülne, ha az emlékművet áthelyeznék. Azt is fontos kiemelni, hogy a szovjet katonák jelentős része is szenvedett a totalitárius uralomtól, a második világháború alatt az ellátmány hiánya, a politikai tisztek brutalitása a Vörös Hadsereg katonáit sem kímélte. Az emlékmű szovjet hatalmi szimbolikája azért is problémás, mert a Szovjetunió a területén lévő haditemetőket nem minden esetben tartotta tiszteletben és rengeteg példa volt arra is, hogy a területén elesett katonáknak nem adták meg a végtisztességet, így jogosan merül fel, hogy a sztálinista időkből megmaradt szovjet szimbólumok az elesett katonákat sem reprezentálják méltó módon. 

Nem csak a múlt kérdéseit tárgyalva akadnak gondok az emlékművel. A mai Oroszország is szívesen használja törekvéseinek a legitimitására a Szovjetunió második világháborúban betöltött szerepét. Az orosz állami televízió és állami vezetők is fogalmaztak meg történelemhamisítással felérő kijelentéseket a második világháborúval, sőt még az '56-os forradalommal kapcsolatban is. Az orosz állam rendre tagadja a Szovjetunió tevőleges szerepét a második világháború kirobbanásában, megkérdőjelezik a Vörös Hadsereg által elkövetett atrocitások valódiságát, az állami tévében pedig az 1956-os forradalmat egy CIA által szervezett fasiszta-ellenforradalmi puccsnak nevezték. 

Pontosan ezért valószínű, hogy az emlékmű elmozdítása feszültséget okozna Oroszországgal, még akkor is, ha a jogi lehetőségek erre adottak. Ugyanakkor azt Oroszországnak is be kell látnia, hogy az emlékmű Magyarország számára kiemelten fontos nemzeti területen áll, mivel katonák már nem fekszenek alatta, ebbéli funkcióját elvesztette, és idegen a tér, illetve környékének szellemiségétől. A magyar nemzet számára kifejezetten fontos lenne, hogy nemzetünk fővárosának a szívében, az Országház közvetlen közelében az emlékezésnek olyan koherens narratívája jelenjen meg, amit az ország egésze magáénak érez, és amit nem bont meg egy elnyomó, idegen hatalom jelképeit bíró totalitárius szimbólumokkal díszített emlékmű. 

A magyar nemzet számára értékformáló az '56-os forradalom emléke. 1956 októberében több különböző társadalmi státuszú és ideológiájú csoport tudott összefogni a magyar szabadság érdekében. A mai magyar politikai életet is nagyban meghatározza 1956 üzente. Ezt az emlékezést töri meg az a tény, hogy egy ennyire fontos és jeles helyen a mai napig áll annak a szovjet hatalomnak a szimbóluma, ami a forradalmat is leverte. 

Itt, Közép-Európában jellemző probléma az, hogy el kell döntenünk mit kezdjünk azokkal a városainkat sokszor meghatározó alkotásokkal, amik elnyomó uralmak szimbólumai voltak. A Budapest fölé magasodó Szabadságszobor is a szovjet megszállás emléke volt, ugyanakkor a város jelképévé vált az évtizedek folyamán, sőt a szobor mögött elterülő citadella is az elnyomás eszközeként indult, hiszen a Habsburg hatalom erődítményeként szolgált a szabadságharc utáni időszakban. Az erőd a tervek szerint hamarosan a magyar szabadságharcok múzeuma lehet, a Szabadságszobor pedig az új Magyarország valódi szabadságszimbólumává vált a rendszerváltás után. Ilyenformán kellene átformálni a Szabadság tér környékét is, hogy az az elnyomás szimbólumai helyett a magyar szabadság üzenetét hordozza magában. 

A kevesebb mint kétszáz méterre álló Nemzeti Vértanúk emlékműve a szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták áldozataira emlékezik.  A Szabadság téri szovjet emlékmű körül most már két amerikai elnök, Ronald Reagan és George H. W. Bush szobra áll, a rendszerváltásban betöltött szerepük miatt kaptak ilyesfajta megbecsülést. Tehát a közelben több, a Szovjetunió elleni küzdelemre emlékező alkotás is megtalálható. Tud egészséges önképet kialakítani az a társadalom, aminek ilyen ellentétek sújtják az emlékezésének tereit? Megtudjuk-e élni 1956 októberének szellemiségét, ha az Oroszországgal való konfrontáció elkerülése fontosabb annál, mint hogy kezükbe vegyük a nemzetünk fővárosának egyik legfontosabb terét és ott egy olyan koherens önképet reprezentáljunk, ami a magyar nép szabadságszeretetéről szól? 

A szerző történész,  Közép-Európa szakértő, a Krakkói Pedagógiai Egyetem doktorandusza

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.