A Momentum öt elszalasztott momentuma

Novemberben tisztújít a Momentum. Az előválasztás után Fekete-Győr András vitte el a balhét, vagy vitették el vele. A párt politikusai természetesen hangsúlyozzák, egyéni szinten nagyszerű eredményeket értek el, meghatározó erő lesznek ’22 után, és F.-GY. A. listavezetőként továbbra is nagy tiszteletnek örvend. Ebben bizonyára sok igazság van, de ettől még ha a Momentum előtt álló 2018-as lehetőségeket és a 2021-es valóságot függvényen kellene bemutatni, lejtőalakú ábrát kapnánk. Ebben nyilván meghatározó a felelőssége az exelnöknek, de nem tartozom azok közé, akik csupán vezetői válságnak látják a problémát, amelyet egy új elnök orvosolni tud majd. Meggyőződésem szerint a párt nem csupán az előválasztás, hanem az elmúlt három év nagy vesztese. Rendezőből közönség lett, a folyamatok valódi alakítójából a morzsalesők egyre gyarapodó táborába került, az ellenzék új reményéből egy eltékozolt lehetőség. Sőt nem is egy, hanem egyenesen öt elszalasztott momentum. Nézzük meg ezeket egyenként!

1. Az elszalasztott önállóság – A ’18-as választások után

A ’18-as választás után az ellenzéki pártokkal ellentétben szavazóik megőrizték a lendületüket. Ugyan az újabb kétharmad mindenkinek sokkoló volt, de több hatalmas tüntetés is jelezte, van még felhajtóerő. Miközben a parlamenti pártok – Jobbik, DK, LMP, MSZP – mindegyike belső ügyeinek rendezésébe merült, a Momentum előtt óriási tér nyílt. Bár nem kerültek be az Országgyűlésbe, és a tüntetések is kifulladtak pár alkalom után, akkoriban mindenki arról beszélt, hogy rövidesen belőlük lesz az ellenzék vezető ereje. Az év végi tüntetéseken – amelyek az O1G-pártok házasságának mézeshetei voltak – úgy tűnt, Fekete-Győrék vállalnák a történelmi szerepet, hogy a folyamatok irányítói legyenek. Itt azonban szembetalálták magukat a nagy dilemmával: önállóság, amire ők vágynak, vagy összefogás, amit a szavazók többsége szeretne? Szerencsétlen helyzet, hiszen amikor végre megkezdhették volna ifjonti diadalmenetüket, a történelem összekeverte a győztes kártyákat, és rossz lapokat osztott vissza. Mintha egy ígéretes és sikeréhes fiatal újságírót a szerkesztője az olimpia (khm…) helyett egy nyugdíjasotthonba küldene tudósítani. 

Persze F.-Gy. A. még kardozott néha a DK-val, de ez már csak amolyan összekacsintós utóvédharc volt. A darált hús feleselt a hentessel. A lényeg: a párt elszalasztotta az önálló politikai létezés lehetőségét. Nyilván a többéves médiakondicionálás után sokaknak már hihetetlenül hangzik, de igenis lett volna logika egy kétlistás felállásban, ahol a Momentum – maga mögé gyűjtve a Jobbikot, az LMP-t, esetleg a Párbeszédet – képezhetett volna egy saját pólust a DK–MSZP mellett. (Ez egyáltalán nem zárta volna ki sem a közös egyéni indulást, sem a közös miniszterelnök-jelöltet, és időben még bőven a Fidesz választójogi módosítása előtt vagyunk.) A lehetőséget pedig, amelyet a Momentum elszalasztott, a DK használta ki, és lett az egy csokorba összefogott ellenzék vezető ereje. A Momentum-árvák pedig a Kutyapárt, Puzsér Róbert és újabban Márki-Zay Péter körül kerestek kiutat, vagy elmentek inni egy unikumot. 

2. Az elszalasztott arcok – Az uniós választások után

2019-ben szinte még semmi sem látszott a Momentum problémáiból, sőt sikerév volt. A színpadon legalábbis. Az első állomás az EP-szavazás volt júniusban, amikor a párt két meghatározó női arca, Cseh Katalin és Donáth Anna berúgta a brüsszeli ajtót. Ezt akkor ők és talán mások is úgy élték meg, hogy a Momentum nyerte az uniós választásokat. Akár így is lehetett volna, de nem lett. A Momentum nem két EP-képviselőt nyert, hanem két fontos arcot veszített. A fiatal hölgyek ugyanis jól láthatóan annyira élvezték a magaslati levegőt, amelyet a megbízatás nyújt, hogy teljesen beszippantotta őket a brüsszeli álomvilág. Nehéz persze EP-képviselőként a hazai politikai befolyást is fenntartani, keveseknek sikerül. Donáth és Cseh mentségére szóljon, hogy próbálták az itteni politikai térbe hazaexportálni ottani munkájukat, de vérszegényre sikerült. Talán nem is akarták igazán. Talán a brüsszeli ragyogásból nézve egyre kisebb porfészeknek tűnt a távoli Pannónia. Ők nyilván másképp élték meg, bizonyára sokat dolgoztak, de itthonról nézve az EP egy másik univerzum, ők pedig távoli csillaglakók lettek. Valljuk be, az egész uniós parlament tényleg nem más, mint az EU füstös szobáiban kierőszakolt gazdasági és politikai alkui elé helyezett demokratikus fügefalevél. Szép-szép, de mögötte csak ott van a „csúnyája”. A Momentum két legnépszerűbb arca tehát elhalványodott a honi politikai radaron, amit meg a szocialista Ujhelyi István használt ki, aki talán egyedül képes magyarként úgy belpolitikát csinálni, hogy Brüsszelben van a főhadiszállása. 

3. Az elszalasztott párt – Az önkormányzati választások után

Ahogy az EP Bermuda-háromszöge elnyelte a Donáth–Cseh-tandemet, a szintén sikeres önkormányzati választás úgy szipkázta el a párt középvezetőit. Akik eddig lelkes amatőrök voltak, hirtelen képviselők, polgármesterek, tisztségviselők lettek. Az ország nem kevés pontján pozícióba kerülő káderek és egy erre épülő hálózat persze óriási lehetőséget jelenthetett volna, de épp az ellenkezője történt. A korábban pártépítésre fordított mozgalmi energiákat egyszer csak önkormányzatok, közgyűlések és bizottságok abszorbeálták. A sokszor kilátástalan tagtoborzás, a hidegben standolás és a keserédes szórólapozás kispályája helyett asszisztens főzte kávéval a kézben lehetett átvonulni a helyi politika nagyobb gyepére. A Homo sapiens leggyengébb pontja pedig mindig a hiúsága. Fekete-Győr néhány hónap leforgása alatt elveszítette aranytojást tojó embereit, majd a hadserege tisztikarát. Fura ezt kimondani, de 2019-ben a Momentum éppen a sikerei miatt került lejtőre. Azonosítható és felépített karakterek, valamint a hálózatot mozgásban tartó helyi csomópontok nélkül nem lehet politikát csinálni.

4. Az elszalasztott szavazók – A tisztújítás után

A Momentum 2020-ban tisztújítást tartott, ahol F.-Gy. A. megőrizte az elnöki széket, viszont meglepetésre Donáth Anna kiesett az elnökségből, sőt Kerpel-Fronius Gábor sem fért be a főképp új arcokat tömörítő testületbe. Ezt akkor sokan jelentős belső forradalomként élték meg, amely során a konzervatívabb, szélesebb alapokat akaró rész legyőzte a liberális, fővárosi szárnyat, ezzel lehetőséget teremtve a nagypárttá válásra. Most novemberben csak azért nem várható visszarendeződés, mert a várakozásokkal ellentétben semmilyen érdemi fordulat nem követte a tisztújítást. Ez a momentum is elveszett. 

Ehelyett a liberális értelmiség szirénhangjainak engedve, azok tetszésének és ízlésének megfelelve elindultak az „eleszdéeszesedés” útján, ami egyet jelent az európai mainstream mantrák felmondásával, a kritikátlan progresszivizmussal, és ami a legfontosabb, a magyar vidék és néplélek teljes félreértésével. A Momentum kezdeti színes önmeghatározásából – liberális, konzervatív és patrióta – csak az első maradt meg, az viszont nagyon. A legszomorúbb, hogy mindez nem is a politikai helyzet kényszerűségéből – mert az éppen ellenkezőleg, szinte kívánta volna, hogy nyissanak szélesebb kapukat –, hanem a saját konformizmusukból, lustaságukból fakadt.

5. Az elszalasztott mentőöv – Az előválasztás előtt

A Momentum azzal, hogy F.-Gy. A.-t indította az előválasztáson, vezetője imázsépítésére kívánta felhasználni a lehetőséget. Ez is jól alakulhatott volna, de szintén fordítva sikerült. Persze utólag okos az ember, de ha a Momentum még idejében talál egy hozzá kötődő, ismert és szimpatikus külsős kormányfőjelöltet, egy saját M.-Z. P.-t (vagy éppen őt magát), megnyerhette volna az egészet. Miért? Mert nem lett volna igazi ellenfele. Dobrev feje fölött ott volt a Gyurcsány-plafon, Jakab nem is akart nyerni, és mint kiderült, Karácsony unta az egészet. Sokat elemeztük már, hogyan nyerhetett a külsős Márki-Zay, álljon itt egy újabb adalék: mert valójában nem is volt ellenfele. Ha a Momentum tudott volna erős jelöltet találni, talán minden másképp alakul. Persze az sem biztos, hogy ez a jelölt egyáltalán létezik. De akárhogyan is, az előválasztás a Momentum mentőöve lehetett volna a korábbi elszalasztott lehetőségek után, a sors által dobott újabb lehetőség. Ez is elúszott. Az élet és a politika persze megy tovább, újabb és újabb esélyeket fonnak még a párkák. Hogy az új elnök – nevezzük most az egyszerűség kedvéért Annának – mit kezd velük, majd kiderül. De az már biztos, hogy a korábbi elszalasztott lehetőségek miatt sokkal kisebb mozgástere marad az új vezetőnek. Lehet, hogy már igazi momentumok sem lesznek, csak epizódszerepek. 

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője, a Jobbik korábbi elnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Fekete-Győr András 2018-ban. Fotó:  Huszti István / Index)