A NER öt bűne, ami még ötven év múlva is fájni fog

Amikor az Orbán-rendszer bűneire gondolunk, két dolog merül fel leggyakrabban: az egyik a korrupció, a másik az antidemokratikus működés. Mindkettő létező probléma, de most mégsem ezekkel foglalkozom, mert meggyőződésem szerint relatíve könnyen orvosolhatóak. Egy új kormány, ha tényleg akarja, harcolhat a korrupció ellen, világos viszonyokat teremthet a pályázatok terén, visszatérhet a demokrácia írott és íratlan szabályaihoz, és ha kellő többsége van, még alkotmányozhat is. Mindezek tehát a NER súlyos, de gyorsan gyógyítható vétségei. (Legalábbis a felszínen, és itt most ne menjünk bele, hogy akár a korrupció, akár az antidemokratikus hajlam milyen arányban a kormány szüleménye, és mennyire gyökerezik a magyar társadalom mélyrétegeiben. Egyrészt utóbbi esetben nem is olyan egyszerű a megoldás, másrészt akkor már nem is csupán a NER felelősségéről beszélünk.) Itt és most a NER öt olyan bűnét gyűjtöttem csokorba, amelyről sokkal kevesebbet hallunk, talán nem is mindig vesszük észre, pedig hosszú távon ezek fogják a legmaradandóbb fájdalmat okozni a magyarságnak.

1. A legyilkolt kreativitás

Közhely, de a XXI. század az emberiséget egészen új kihívások elé állítja, amelyek megoldásához nem lesznek elegendőek a múltból örökölt válaszok. Anélkül, hogy a történelmi tapasztalatokat elfelednénk, új nézőpontokra kell helyezkedni, és járatlan utakra kell lépni. Bátorságra, változásra való képességre, innovációra lesz szükség. És akkor most nézzünk körül képzeletben a jelenlegi magyar ugaron… Erről persze nagyon sokat beszélünk, de azt már nem mindig tesszük hozzá, hogy ezeket nem lehet egyik napról a másikra előhívni. A kreativitást spontán, kirobbanó dologként érzékeljük, de ez csupán látszat. A kreatív pillanatot hosszú előkészület, fájdalmas útkeresés, elvetélt próbálkozások látenciaperiódusa előzi meg. A közösség tehát nem elővarázsolja a kreativitást, hanem kihordja. Nem lehet tanítani, nem lehet erőltetni, csak megszenvedni. No pain, no gain. De az időfaktor csak a kisebb probléma. A nagyobb – és itt a NER igazán fájdalmas bűne –, hogy megfelelő politikai klíma, alkalmas termőtalaj is kellene, de nincs. A kreativitás nagyon érzékeny magja csak a szabadság és az egészséges verseny kedvező körülményei között képes kicsírázni. 

Az érdem nélküli kiskirályságok, a teljesítmény nélküli pöffeszkedés és a pártelvű kontraszelekció olyan kórokozók, amelyek a reménytelenséget, az alakoskodást és a középszerűséget hintik szerteszét, csírájában elfojtva a társadalmi kreativitást. Nálunk semmilyen fa nem nő az égig, csak a narancs. Közkedvelt önmítoszunk, hogy mi, magyarok veleszületett találékonysággal rendelkezünk. Leszek én a rossz hír hozója: ez nem igaz. A magyarság minimum száz éve – de inkább a reformkor óta – nem mutatja a kollektív társadalmi kreativitás jeleit. Amit teszünk, csak sodródás, másolás, pangás. Bámuljuk, mit tesz a német, az osztrák vagy akárki, és valami olyat akarunk mi is, de ha nem, az se baj. Majd valaki megoldja, lehetőleg helyettünk. Vándorok közt bujdosók vagyunk. A NER pedig erre a langyos lábvízre öntött jeget, nemhogy szárnyalni ne tudjunk, még felállni se.      

2. A kivéreztetett önkormányzatiság

1526 után a magyar állam kisebb megszakításokkal több mint négyszázötven évre idegen uralom alá került. Volt időnk tehát megtanulni, a kormányzó hatalomtól sok jót nem várhatunk, legjobb, ha kiegyezünk vele. Hogy ez a fajta társadalmi opportunizmus nem vált patológiás szolgalelkűséggé, azt a szabadság kis és helyi köreinek köszönhetjük. A lényeg, hogy mindig maradtak terek, még ha korlátozva is – végvárak, megyék stb. –, ahol átélhettük az autonómia mentálhigiénés hatását. A szabadság örömét. Az önkormányzatiság ezért a magyar néplélek szempontjából önmagán túli jelentőséggel bír.

Az önkormányzatok a NER nagy vesztesei. A bűn az égig kiált, és a visszhangja még sokáig fog kísérteni. Miközben a világ válságai egyre inkább kikényszerítik majd a lokális kezdeményezőképességet, amikor a helyi közösségeknek egyszerre kellene a gazdasági és lelki biztonság megmaradó tereiként funkcionálni, nekünk meg amúgy is jó lenne kisebb tétek mellett valahol gyakorolni a demokráciát, nos, mi ekkor leépítjük az önkormányzatokat.

3. Az elárult élelmiszeripar

A XXI. század egyik legsúlyosabb kihívása, hogyan tudjuk a lakosságot elegendő és egészséges élelmiszerhez juttatni. Számunkra ez édes teher, mert a Kárpát-medence valóban paradicsomi adottságokkal bír. Jó föld, sok víz, megfelelő klíma. Agrárszakértők szerint nem csupán a tízmilliós országot, de harmincmillió embert is képesek lennénk magas szinten élelmezni. És éppen itt van a NER következő nagy bűne. Miközben a világ nagy részének az élelmiszer-ellátás félelmetes kihívás, nekünk jolly joker lehetne vagy lehetett volna. Az egyenlet persze sokismeretlenes, hiszen megfelelő birtokrendszer (hogy ez mit jelent, az legitim vita tárgya), képzett agrártársadalom, hatékonyan felhasznált és elegendő tőke, a környezettudatossági szempontok beemelése, átgondolt stratégia és egy támogató kormányzat minimális feltételei lennének a sikernek. De ezek egyáltalán nem lehetetlen dolgok. Csak akarni kellene. És az Orbán-rendszer nem akarta. Három ciklus kétharmados kormányzás telt el. Jelezze, aki látja a gombamód szaporodó élelmiszeripari kapacitásokat, a versenyképes magyar agráriumot, amely képes helyet követelni az áruházak polcain, amely jó áron exportálja a világ minden pontjára a minőségi termékeit, és amely milliók megélhetését biztosítja egy csodálatos hivatáson keresztül! Talán épp most peregtek el azok a „boldog békeidők”, amikor a NER lefektethette volna a magyar csoda alapjait…

4. Az eltaszított generáció

Az uniós csatlakozás és az ottani munkaerőpiacok megnyílása óta rengeteg magyar fiatal hagyta el hazánkat, hogy máshol valósítsa meg álmait. Ez nem csak a NER bűne, nem is csak magyar jelenség, ami viszont már a kormány botránya, ahogy ehhez az egészhez állt. Itt két gyalázat is történt. Egyrészt 

Utalják csak haza a pénzt, de ha rajta múlik, szavazni már nem szavazhatnak (lásd: levélvoks ellehetetlenítése!). És a szomorú valóság, hogy egy jelentős rész már tényleg soha, de soha nem fog visszatérni Magyarországra. Másrészt, és ezt még kimondani is borzasztó, a Fidesz azt sem akarja, hogy ezek az emberek egyáltalán magyarok maradjanak. Nekik bőven jó, ha a XX. században kivándorolt nemzedékekhez hasonlóan legkésőbb a harmadik generációval beleolvadnak abba a közösségbe, ahová mentek. Ha nem így lenne, a magát nemzetinek mondó kormányunknak lenne egy épkézláb diaszpóraprogramja, de nincs. Ami van, csupán Semjén Zsolték két vadászat között összetákolt kötelező köre, amiről messze bűzlik, hogy még ők sem hisznek benne. (Figyelem, reklám! A Második Reformkor Alapítvány éppen egy XXI. századi magyar diaszpórastratégián dolgozik, amit jövőre szeretnénk bemutatni.) Nemzetegyesítő tett és a jövő nagy esélye lehetne, öröm az ürömben, ha a magyarság Kárpát-medencén túlra került és ott is maradó része identitásában megerősített, aktív része maradna a közösségnek. Az érintettek között ennek az esélye nagyon sokaknál már végleg elveszett. Nem az ő hibájukból. Mi – pontosabban a kormány – taszítottuk el őket.

5. Az eltermékesített polgárság

A NER őszödi beszéde volt, amikor az egyik fő ideológus egy rövid pillanatra félrerántotta a leplet, mi pedig pőrén láthattuk a valóságot: a polgárság csupán politikai termék. Való igaz, azzá lett. Az elmúlt kétszáz év legfontosabb társadalmi célkitűzése – hogy anyagilag és szellemileg is független, széles középosztály adja az ország gerincét – fényesen lobogó zászlóból ócska, képmutató szlogenné devalválódott. Sokszor nekifutottunk már a múltban a polgárosodásnak, de az rendre elbukott. Aztán újra nekivágtunk, és újra elbukott. Mindig akadt valami külső vagy belső kényszerpálya, aminek köszönhetően lekerült a napirendről. Ami azonban most történt, azért felfoghatatlan bűn, mert semmi sem váltotta ki, semmilyen belső kényszerpálya vagy külső erő. Sőt egy kétharmados stabil kormányunk volt, amelynek vezető pártja ráadásul Polgári Szövetségnek hívja magát. Történelmi lehetőséget kapott a NER, hogy amit annyi dicső generációtól elrabolt a körülmények keserű nyomása, ő megvalósítsa. Orbán Viktor útelágazáshoz ért: az egyik a soron következő választás megnyerése felé vezetett, a másikon elindulva meg Széchenyi Istvánék álmának beteljesítője lehetett volna. Az előbbit választotta.

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője, a Jobbik korábbi elnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Orbán Viktor évértékelő beszédet tart 2020. február 16-án. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)