Problémás szomszédság – a magyar katonai szerepvállalás a Száhelben

Úgy tűnik, hogy az afganisztáni misszió után a magyar honvédek nem sokáig pihenhetnek laktanyáikban: hosszas elkészítő munka után az Országgyűlés november 9-én elfogadta 2021/202-es számú határozatát, amellyel hozzájárult a Magyar Honvédség (MH) részvételéhez a francia vezetésű, Maliban és kisebb részben Nigerben tevékenykedő Takuba Alkalmi Harci Kötelékben. Ezzel rövid átmenet után hazánk – az alacsonyabb intenzitású iraki és balkáni szerepvállalása és a kisebb léptékű helyi tevékenységek mellett – ismét egy „forró” válság kezelésében, enyhítésében fog segédkezni, a döntés értelmében legalább 2023. év végéig. Bár az MH az Európai Unió kiképzőmissziója, az EUTM Mali keretében 2013 óta 3–10 fővel van jelen az országban, a Takuba ehhez képest minőségi változást jelent. A misszió során a magyar katonák – európai társaikkal egyetemben – a mali hadsereg kijelölt alakulatainak kiképzésében, mentorálásában és kísérésében vesznek majd részt annak érdekében, hogy támogassák őket az Iszlám Állam és kisebb mértékben az al-Káida térségben tevékenykedő csoportjai elleni harcban.

Az MH legfeljebb 80 fős (váltási időszakban 160 fős) kötelékének telepítése egyszerre illeszkedik az elmúlt évek magyar védelempolitikai fejlődésébe, illetve a kormányzat tágabb kül- és biztonságpolitikai koncepciójába. A Zrínyi 2026 haderőfejlesztési program évtizedek óta a legmarkánsabb és leglátványosabb erőfeszítés arra, hogy az MH folyamatosan csökkenő képességeit, illetve hiányait pótolja. A rendszerváltás óta tartó permanens „haderőreformok” egyet jelentettek a honvédség lassú elsorvasztásával, amelybe csak elvétve jelentkezett egy-egy kedvező lépés, beszerzés. Több más tényező mellett a 2015-ös migrációs válság is jól demonstrálta, hogy az MH erői végére ért, és nem lehet tovább várni a 21. századi követelményeknek megfelelő harceszközök beszerzésével, illetve annak kifejezésével, hogy az országnak fontos az a honvédség, amely végső soron biztonságáért felel.

A fejlesztések egyik markáns irányát a különleges műveleti erők jelentették. A nehéztechnika (harckocsik, tüzérség) fejlesztése mellett ugyanis, amelyek az ország területének védelmét hivatottak ellátni, központi jelentőséggel bírt az MH szerepvállalásának fenntartása a különféle szövetségesi – NATO, EU, ENSZ, koalíciós – béketámogató műveletekben.

Az MH már az afganisztáni szerepvállalás vége felé is kereste a helyét ebben a térben, és folyamatosan zajlottak a különböző szintű egyeztetések arról, hogy melyik lehetne az a művelet, amelybe a Honvédség belekapcsolódik. Mivel az MH számos olyan misszióban vesz részt, ahol kiképző, mentoráló, megfigyelő feladatokat lát el, szükségesnek mutatkozott egy olyan tevékenységbe való bekapcsolódás, ahol a honvédek forróbb helyzetekben próbálhatják ki magukat és felszerelésüket. Bár ennek mindig is magasabb a kockázati faktora, sajnos vannak olyan tapasztalatok, amelyeket nem lehet a gyakorlótéren megszerezni. A Takuba magas, de még elfogadható szintű rizikófaktorral bíró művelet, amelyben a magyar katonák nem maguk hajtanak végre harci műveleteket, „csak” – az afganisztáni OMLT-feladatokhoz hasonlóan – kiképzik, támogatják és elkísérik a mali hadsereg számukra kijelölt könnyűlövész alakulatait a bevetésekre. Mindezen bevetések során pedig olyan egyedülálló tudást szerezhetnek, amely hazánk és állampolgárai biztonságát növeli egy változó és kiszámíthatatlan világban.

De nem szabad megfeledkeznünk a Takubában való részvétel tágabb biztonságpolitikai vonatkozásairól sem. Magyarország 2020-as Nemzeti Biztonsági Stratégiája és számos kormányzati szereplő felszólalása – köztük Németh Szilárd miniszterhelyettesé a Takuba koncepciójának parlamenti bemutatása során – mutatott rá arra, hogy Európa és Magyarország védelme nem az országhatároknál kezdődik, legyen szó törékeny államokról, illegális/irreguláris migrációról vagy különféle radikális csoportokról.

Az elmúlt években ráadásul felerősödött a nagyhatalmak közti regionális versengés is a térségért, illetve erőforrásaiért (például a fokozott orosz és kínai jelenlét formájában, amire a „hagyományos” játékosok, mint Franciaország, kihívásként tekintenek), ami szintén nem tesz jót a stabilitásnak.

A Takuba-művelet koncepciója – a maga korlátozott lehetőségeihez képest – egyszerre próbál gyógyírt nyújtani több kihívásra is. Egyrészt a kiképzendő mali alakulatokat tudatosan „színvakon” állítják össze, vagyis úgy, hogy az ország különféle népcsoportjai mind képviseltessék magukat benne, azt remélve, hogy így azok a nemzeti egység szimbólumaivá válhatnak egy a végletekig töredezett országban. Másrészt a Takubával „halászni tanítjuk” a mali hadsereget: vagyis olyan helyi képességeket igyekszünk kialakítani, amelyek idővel képesek lesznek saját maguk is fellépni a térségben tevékenykedő szélsőséges csoportokkal szemben. Csodát természetesen nem várhatunk: a jelenleg nagyjából 600 fős misszió nem lesz képes egyik napról a másikra felszámolni a 2012 óta tartó fegyveres konfliktust. Sikeressége esetén azonban olyan modellé válhat, amelyre építve már elképzelhető egy távlati megoldás.

Természetesen a Takuba működése sem mentes a kockázatoktól. Az egyik ezek közül az, hogy nemcsak az Egyesült Államok, de Franciaország is szeretné, ha nem is lezárni, de csökkenteni „örökös háborúi” terhét. Így miközben sikerült eddig nyolc európai országot meggyőznie a Takubában való részvételről, maga csökkenti száheli szerepvállalását, aminek keretében az eddigi 5100 főről 3000-re mérsékli itt állomásozó erői létszámát. Bár ez koncepcionális változást is jelent, amelynek értelmében a francia erők is átstrukturálják tevékenységüket a konkrét terroristaellenes műveletekről a kiképzési, mentorálási és kísérési feladatokra, kérdéses, hogy a dzsihádista csoportok a katonai nyomás csökkenését nem arra fogják-e felhasználni, hogy fokozzák aktivitásukat. Mindez azt is jelentené, hogy a Takubának egy romló biztonsági környezetben kell helytállnia, amit az elmúlt időszakok dzsihádista támadásai igazolni látszanak. Ezzel ellentétes trend ugyanakkor, hogy az al-Kádiához köthető – és a helyi tuareg elittel szorosabb kapcsolatot ápoló – csoportok mintha felhagytak volna dél felé történő terjeszkedésükkel, és azzal vannak elfoglalva, hogy az északi területeken erősítsék meg pozícióikat. Nem kizárt tehát, hogy történt egy háttéralku, amelynek keretében a szövetséges erők nem háborgatják az északi csoportokat, cserébe azok szabad kezet adnak Párizsnak és a vele szövetséges európai erőknek, hogy az Iszlám Állam helyi szárnyára fókuszálhassák erőfeszítéseiket.

Bamako két katonai puccsot is átélt az elmúlt másfél évben, és az Asszimi Goita vezette katonai junta nem látszik túl lelkesnek arra a gondolatra, hogy megossza hatalmát a civil politikai elittel. Márpedig az elmúlt években – részben az előző elnökkel, Ibráhím Boubakar Keitával szembeni elégedetlenség hatására – meglehetősen komoly ellenzék jött létre a fővárosban, ami komoly tömegeket tud az utcára hívni. Elmúltak tehát azok a „szép idők”, amikor a fegyveres erők néhány kulcsfigura elmozdításával átvehették az ország kormányzását. Ráadásul az M5-RFP (Mouvement du 5 juin / Rassemblement des Forces Patriotiques – Június 5-e Mozgalom/Hazafias Erők Gyűlése) elnevezésű politikai platform mögött komoly külső támogatás is áll – nem is annyira a kontinensen kívüli nagyhatalmak részéről, hanem azon nyugat-afrikai államok civil vezetésének képében, akik nem szeretnének Keita sorsára jutni. Az M5-RFP befolyását jelzi, hogy Goita kénytelen volt vezetőjüknek, Soguel Kokalla Maigának adni a miniszterelnöki pozíciót. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az M5-RFP számos politikusa rendelkezik iszlamista háttérrel, ami nem teszi őket szimpatikussá a katonák körében. Ráadásul 2022 februárjában elvileg választásokat kellene tartani az országban, és nem lehet tudni, hogy azokat rendben sikerül-e lefolytatni. Amennyiben a bamakói elit – amely szemmel láthatóan jobban el van foglalva a hatalom megszerzésével/megtartásával, mint az ország középső és északi térségeiben zajló dzsihádista felkeléssel – az eszkalációt választja a kompromisszum helyett, az beláthatatlan következményekkel járna a külföldi szerepvállalásra, így a Takuba-műveletre nézve is. Bízzunk azonban abban, hogy erre – már csak a külső szereplők nyomása miatt sem – kerül sor.

Az Országgyűlés egyelőre két évre adott felhatalmazást a magyar katonáknak a Takubában való részvételre. A Száhel problémái azonban egészen biztosan nem fognak megoldódni ennyi idő alatt. Várható tehát, hogy Afganisztán, Irak és a Balkán mellett, illetve után a Száhel hosszú időre a magyar védelempolitika egyik kiemelt térségévé fog válni, amiről egyre többet fogunk hallani a következő években.

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem habilitált egyetemi docense

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Magyar katonák szállnak fel az őket hazaszállító repülőgépre az afganisztáni Mazari-Sarif-i német katonai légi bázison, Afganisztánban 2013. március 28-án. Fotó: Koszticsák Szilárd / Index)