A német koalíciós szerződés szerint az EU föderális szövetségi állammá válik

Christian Lindner, a Szabaddemokrata Párt (FDP) vezetője az új hárompárti német koalíció kormányprogramját már a tárgyalások közben egy új politikai kultúra kialakulásának lehetőségeként méltatta. Később arra utalt, hogy a 22 munkacsoportban 300 szakértő bevonásával, 46 napi tárgyalás után létrejött 278 oldalas program a különböző ideológiai vércsoportokhoz tartozó pártok közötti „kölcsönös alkalmazkodás” terméke, ami kompromisszumai miatt – mint minden hasonló helyzetben – a jövőben bizonyára számos vita forrása is lesz. Az FDP-nek a két baloldali koalíciós partnerrel, a szociáldemokrata párttal (SPD) és a Zöldekkel folytatott tárgyalásain sikerült érvényesítenie azokat a törekvéseit, amelyek az adóemelések elkerülésére és a német gazdaság „ökoszociális piacgazdasággá” történő átalakításban a hagyományos dirigista és újraelosztás-központú politika megakadályozására irányultak. Az FDP-nek ezzel azt is sikerült kifejezésre juttatnia, hogy nem csupán az alapvető emberi jogok, hanem a piacokat előnyben részesítő gazdasági liberalizmus lobbipártja is.

Ugyanakkor az FDP további sikerének tudható be, hogy a tárgyaló felek egyetértésre jutottak: 

A szerződés szerint a NextGeneration uniós helyreállítási alap időben és nagyságában korlátozott eszköz. Mindez a német stabilitási kultúra jegyében a szolid fiskális politikához való visszatérést ígéri, jóllehet a német baloldali pártok – hasonlóan az olasz és más dél-európai partnereikhez – inkább a szabályok fellazításában érdekeltek. Ezért a képet némileg árnyalja, hogy a modernizáció és az energiafordulat finanszírozása érdekében a koalíciós szerződés arra hívja fel a figyelmet, hogy adóemelés hiányában az adósságfék „kreatív kezelése” milliárdok felszabadítását tehetné lehetővé. Ezt erősíti, hogy Macron francia elnök, alig leplezve az EU-ban vezetői ambícióit, egyenesen arra utalt, hogy a pandémia után már nincs visszatérés a megelőző status quóhoz.

A „kölcsönös alkalmazkodás” szellemében az SPD-nek ugyanakkor sikerült megerősítenie, hogy szociális kérdésekben a „kompetenciapárt” szerepét kívánja betölteni, és ennek igazolásaként egyik fő követelését el is érte: a Hartz-törvények revíziója mellett ugyanis a minimálbér 9,60 euróról 25 százalékkal 12 euróra emelkedett, s ez az alacsony bérszektor időszakának végét ígéri, jóllehet ez az intézkedés a szolgáltató vállalkozásokat érzékenyen érinti, míg más területeken növeli a bérekre gyakorolt nyomást. A bírálat további része a CDU, a német konzervatív párt részéről úgy fogalmazódott meg, hogy a minimálbér kérdése alapvetően a tarifaautómia, azaz a munkaadók és a munkavállalók egyezkedésének, és nem annyira a pártpolitika tárgya. 

Ha a tárgyalástechnikában a „kölcsönös alkalmazkodás” jelen is volt, az elfogadott koalíciós szerződés egyes pontjainak radikalizmusában mindenképpen a Zöldek nevezhetőek a legsikeresebbeknek, ezzel azonban a „reality check” kockázatainak is leginkább a saját politikájuk van kitéve. 

A Zöldek a külpolitikát ugyanis a világ egészének „megmentéseként” elsősorban klímapolitikának tekintik, amely minden mást felülírva a „világ-belpolitika” részeként globális és kooperatív lehet. Ebben a nézőpontban a reálpolitika és a geopolitika egyáltalában nem kap helyet. A Zöldek megerősödött pozícióját jól szemlélteti, hogy hozzájuk került a gazdasági és a klímavédelmi minisztérium tárcája. Mi több, a klímavédelemnek mint legfőbb prioritásnak a kérdéseiben az így létrejött szuperminisztériumnak minden más minisztériummal szemben vétójoga van. A Zöldek más kérdéseket, mint az Északi Áramlat 2. üzembe helyezésének a felfüggesztését éppen úgy napirendre tűzték, mint a pekingi téli olimpia bojkottálásának a lehetőségét. Ezenfelül már a választási kampányban a kijelölt külügyminiszter, Annalena Baerbock „párbeszédet és keménységet” helyezett kilátásba a Szövetségi Köztársaság Kína- és Oroszország-, nem kevésbé jogállamiság tekintetében Lengyelország- és Magyarország-politikáiban. Baerbock hangsúlyozta, hogy a merkeli korszak gazdaság- és vállalatbarát politikájával szemben a külpolitikában az értékeket és a normativitást kívánja előtérbe állítani. Mindezt annak ellenére, hogy a Szövetségi Köztársaság „született kereskedelmi államként” és az Ostpolitik egykori „enyhülési nagyhatalmaként” kezdettől fogva exportirányultságú növekedési modellben gondolkodik, s az exportban elért sikereitől függ a saját jóléte és az a képessége is, hogy az EU-ban a vezető nettó befizető állam legyen. Ezenfelül az új külügyminiszter politikai játékterét jól mutatta az SPD frakcióvezetőjének azon jelzése, hogy a korábbi gyakorlathoz hasonlóan a külpolitikai szféra „összreszort”, aminek alakításából a mindenkori kancellár és ezzel a kancelláriahivatal nem maradhat ki. 

Ennek érdekében egy alkotmányozó konventnek a szerződés megváltoztatását kell előkészítenie, és az egyhangúság helyett kül- és biztonságpolitikában a minősített többségi döntések gyakorlatára kell áttérni. Az Európai Egyesült Államok mint föderális szövetségi állam megvalósítása az jelenti, hogy a német szuverenitás helyére az „európai szuverenitásnak” kellene lépnie. Az európai föderáció irányában meghirdetett program a német állampolgárság megszerzésének megkönnyítésének programjával egészül ki. E szerint ha bármelyik szülő legalább öt éve a Szövetségi Köztársaságban él, a születendő gyermek német állampolgár. Ha a külföldi „jól integrált”, az állampolgárság már három év alatt is megszerezhető. A koalíciós szerződés alapján a Szövetségi Köztársaságban élő mintegy 11 millió külföldi joggal reménykedhet az állampolgárság könnyített megszerzésében, s ezzel a német politikai osztály egy lojális importált választói tábor megszerzésében. 

Mindezek alapján Németország nemcsak „kereskedelmi állam”, hanem immáron a kormányprogramban is megerősítve egy bevándorló-köztársaság. Valójában ez a folyamat már korábban megindult, és Angela Merkel 2015. évi döntésével még inkább felgyorsult. A kancellárasszony „nyitott határok” elképzelésében nyilvánvalóvá tette, hogy a migráció nem tartóztatható fel, és a fejlődés a „no borders, no nations” világa felé mutat, amelyben Berlinnek „humanitárius nagyhatalomként” követendő példává kell válnia. Ennek megfelelően a migráció a német politikában nem csupán a mind akutabban hiányzó humán tőke pótlására tett kísérlet, hanem eszköz a nemzetállamnak a német történelemből való, eddig is sikeresnek bizonyult kiiktatásának a folytatására, továbbá egy transznacionális európai demos megteremtésére, valamint a tagállamok irányában az európai föderációhoz vezető központosító politika megerősítésére. Mindehhez járul, hogy ebben a folyamatban a tagállamok költségvetésük feletti szuverenitásukat is elvesztik, és az EU mint „adósságunió” a hiteleket közösen felvevő szereplőként lép fel, s ezzel a nemzeti költségvetési szuverenitás is eróziónak indul.

Ezzel minden, ami a klasszikus külpolitika mint reálpolitikai feltétele – a határok, a nép, a terület, egyszóval a nemzeti szuverenitás –, veszít a jelentőségéből. Jellemző módon a koalíciós kormányprogramban ugyanakkor expliciten nem találjuk meg a NATO céloknak megfelelő védelmi költségek 2 százalékos növelésének normatív szempontját.

Emellett többen arra is felhívják a figyelmet, hogy a külpolitika mint „világ-belpolitika” a klímapolitika területén minden eddiginél messzebb menő következményekkel járhat, különösen akkor, ha a politikát a „lehetőségek művészetének” tekintjük. Ha a tudósok tudományosnak tekintett értékelései szerint a környezeti és klímapolitikai apokalipszis nemsokára megfordíthatatlanná válik, akkor a „lehetséges” már nem elegendő, mivel a politika lényegeként megszűnik az alternatíva lehetősége. Nem marad más, mint az, hogy a lehetetlenre, a radikálisra, politikai rendszereink átalakítására vállalkozzunk. Ám 

A pandémiaválság feltételei között született koalíciós szerződés a három párt érzékeny kompromisszumait tükrözi, és ez a német gazdaság szociális-ökológia átalakításának céldátumaiban is kifejezésre jut. A program az áramtermelésben a szénerőművekből való előrehozott kiszállás időpontját „ideálisan” 2030-ban, míg ennek elmaradása esetén 2038-ban határozza meg, míg a teljes klímasemlegesség elérése tekintetében 2045 a céldátum. A szénenergiából való előrehozott kilépést számos szkeptikus hang kíséri, arról beszélnek, hogy a keletkező „energiarés” bezárására „áthidaló technológiaként” gázerőműveket kellene építeni. Hasonlóan kritikus hangok övezik azt az elképzelést, hogy a megújítható energia részarányát a mai egyharmadról 2030-ig 80 százalékra kellene emelni. Ezzel a kérdőjelek száma még közel sem teljes, s nem biztos, hogy az új kormány számára a szokásos száznapos kíméleti időszak rendelkezésére áll. A nagy stratégiai kérdés ugyanakkor abban áll, hogy a Szövetségi Köztársaságnak vajon sikerül-e iparának a GDP-ben 2020-ban megállapított, tekintélyes 26,1 százalékos részarányát megőrizni, más szavakkal megakadályozni, hogy az atom- és szénenergiából való kilépés dezindusztrializációhoz és a versenyképesség csökkenéséhez vezessen. További hasonló kérdés, hogy a szociáldemokrata vezetésű német kormány a szociális állam további kiépítésének feladatát képes lesz-e teljesíteni a versenyképesség csökkenése nélkül egy olyan időszakban, amikor 2020-ban a GDP 33,6 százalékát már a szociális kiadások tették ki.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Az új német koalíciós kormány vezetői 2021. november 24-én. Fotó: Michele Tantussi / Getty Images Hungary)