Zöld

Apám kivitt a Fradi-pályára. A Fradi kölyökben fociztam, halványra kopott mezeket kaptunk, Varga és Albert miatt mindenkinek 8-as vagy 9-es kellett. Térd alá lógó, öregektől levetett, kifakult zöld trikó, isteni volt belebújni. Mint a gyepszőnyeg színe. De fakó gyepszőnyegszín. Az organikus fatribün később beszakadt, nem bírta. Hogy mit nem bírt?

Minap hazafelé fölvettem a járdáról egy szétszakadt nejlonzsákot, és belenyomtam a kukába. Többen látták. Nem én dobtam el, én vettem föl, sodorta a szél, ráléptem. Ahogy lehajoltam a zsákért, két diáklányforma megtorpant előttem a csodálkozástól. Néznek, egymásra néznek. Egy középkorú nő értetlenkedő arca. Pár napja az Omszki-tónál egy zacskóba összeszedtem a szemetet. Kijöttem a vízből, fogtam a zacskót, belehajigáltam a cuccot. Az egyik bokor tövéből bottal kipiszkáltam egy újságpapírba csomagolt nagyobbacska valamit. 

Nem mondom, fintorogtam közben, undorodós vagyok. Visszatartom a lélegzetem, két ujjamat használom, nem veszek levegőt, rohadt paradicsom, cigarettacsikkek, söröskupak, újságpapír, plasztik. Plasztik. Egy család ült a parton, a szemét közt, a gyerekek le-föl rohangáltak, a felnőttek leplezetlenül bámultak. Nem néztem rájuk. Néznek, a szemetet nem látják. Kikerüli, nem látja meg. Ennek semmi értelme.

Hétkor indul a vonat a Keletiből. Olvasok, nem nézek sehova. Egyet ne tegyél, ne nézd a tájat. Bírd ki, bámuld a szemközt ülő csúnya emberpárt, bóbiskolj, bármi jobb, a vonat szeméthalmok közt kanyarog. Szemét, szemét. Szemét. Lekonyult ipari táj, rozoga, betört ablakú bodegák, összefirkált házfalak, embermagas gyom, törmelékkupacok, oldalára fordított autóroncs. Ezt például ide kellett kemény munkával hurcolni, út sehol, komoly teljesítmény. Installáció. Fél nyolc, a máriabesnyői templom előtt parlag, elhanyagolt bokros, fás rész, szeméthalmok itt is. Mellettem egy fickó, átellenben, a másik oldalon ülő negyvenes nő is ugyanazt a pletykalapot olvassa. Tudom, hogy olvasnak ilyesmit, megjelenik, ha nem jelenne meg, nem olvasnák, ha nem olvasnák, nem jelenne meg. Odamegy az újságosbódéhoz, és jó napot kívánok, kérek egy izét. Olyat. Négy kiöregedett futballistakorú nő élénk beszélgetésben, néhányan tátott szájjal alszanak, mások üres tekintettel néznek maguk elé egész úton. Ládát tegyé’ fé’re, baszod!, harsogja egy mandró a mobiltelefonjába, vigyorog, bólintgat hozzá, a felesége böködi a könyökével, hogy ne kiabáljon. Disztingvált légkör. Nincs füst. Ritkásan lakott részeken ritkás szemét, Tokaj felé csodás hegyek.

Ennek az írásnak semmi értelme. Aki olvassa, nem hordja ki a háztartási szemeted a közeli erdőbe. Nem hajítja ki az autódból. Nem hajítja el a papír zsebkendőt, a kólásüveget, meg semmit. Nem töri ketté a kertem előtt, az utcán, a frissen ültetett cseresznyefa-csemetét. Aki kettétör és eldobál, nem olvas. Nem beszél velem. Én se vele. Felkérésre írom. Megírom, lehozzák, lesz honorárium, és semmi. Sétálsz hazafelé, látod, hogy a cseresznyefácskád teteje lefelé konyul. Először nem érted. Aztán észreveszed, hogy mi van, hogy a fácska félig lefelé lóg. Vagy hogy mondjam, egészen lelóg, mert valaki kettétörte. Na. Látod, nem hiszed el. Ott állsz mellette, körülnézel, de miért nézel körül?

Elállok az autómmal, lekapcsolom a lámpákat, résnyire nyitom az egyik utcára néző ablakot, a sarokba kuporgok. Nem fogok elaludni. Elalszom.

Kiszedtem a csonkot. Befűtök a kályhába, a cseresznyefa csonkjával piszkálgatom a tüzet. Jól van, ha vonatra szállok, majd nem nézek ki. Összeszedem az árokból, amit beleszórtak. Az úttest közepére állok, nézem, hogy tekereg a vékony füst a kéményből. Milyen szép zöldre van mázolva a Haidekker-kerítés! Ki fog, azt hiszem, száradni a fenyőfám.

(Borítókép: Shutterstock)