A nemzeti színű hoax

A hoaxok természete, hogy rendszerint egyetlen, gyakran jeltelen ősforrásból fröccsennek szét, és a szerző nem vállalja az arcát. Az ivarérett hoaxra sokan ráharapnak (szándékos képzavarral), de nem kutakodnak, nem tesznek hozzá semmit, nem bővítik, csak az alaphülyeséget ismétlik („cut and paste”). 

Hosszú éveken keresztül keringett egy méretes hoax a magyar mélynemzeti média bárányfelhős, árvalányhajas, gémeskutas egén (lásd délibáb), miszerint a dalai láma őszentsége személyesen erősítette meg, hogy a bolygónk szívcsakrája Dobogókőt választotta állandó tartózkodási címnek, vagyis a Föld szíve a Pilisben dobog. A hoax a szokásos forgatókönyv szerint keletkezett és terjedt: se forrásmegjelölés, se dátum, se hivatkozás, se megerősítés. A kérdés eldöntésére 2010 szeptemberében érkezett el az alkalmas pillanat, amikor is a dalai láma sorrendben hetedik magyarországi látogatása alkalmával nagy nyilvánosság előtt (Papp László Sportaréna, tv-csatornák, sajtótudósítók) konkrétan is feltették őszentségének az eldöntendő kérdést: „Igaz-e, hogy a Föld szívcsakrája itt van Magyarországon, Dobogókőn?” Mondhatnám, hogy őszentsége derűsen mosolygott a kérdésen, de közelebb állnék az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy őszentsége tiszta szívből felröhögött, sőt fölnyerített, majd a szemét törölgetve így válaszolt: „Én ezt a kérdést az ostoba kérdések halmazához sorolnám, ugyanis meggyőződésem, hogy ez egyfajta Magyarország-központú gondolkodást sugall, ez a kérdés, de hát ez természetes, mert mindannyian úgy gondoljuk gyakran, hogy mi vagyunk a világ közepe, a magyarok úgy gondolják, hogy Magyarország a világ közepe, a mexikóiak úgy vélik, hogy Mexikó a világ közepe, gyakran a tibetiek is úgy vélik, hogy Tibet a világ közepe, vagy a kínaiak úgy gondolják, hogy a világ közepe Peking, de ez teljesen természetes, de mégis úgy gondolom, hogy ha tekintettel vagyok arra, hogy minden emberben megtalálható az az öt csakra, amiről a csakrákról szóló tanítás szól, akkor ez egy általános jelenség, és nem mondhatjuk, hogy egy különleges csakra éppen Magyarországon lenne. Tehát nem, nem gondolom.” 

Teljesen mindegy, hogy a Földnek a Pilisben dobog-e a szíve. Teljesen mindegy, hogy mi vagyunk-e a világ közepe. A dalai láma nem mondta, hogy mi azok lennénk, sőt kifejezetten az ellenkezőjét mondta.  Ebből következik, hogy vagy igaz a csakra-tétel és a dalai láma hazudik, vagy a dalai láma igazat mond és a csakra-magyarok hazudnak. 

2015. október 23.-án alkalmából a csepeli Szent Imre téren antikommunista emlékművet avattak, a betonkockára helyezett márványtáblán az alábbi szöveggel: "A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja."

Ha a tények az elméletet nem képesek alátámasztani, annál rosszabb a tényeknek – mondta állítólag Hegel, de Sztálin is kedvelte ezt a bölcs dictumot. Nos, a csepeli márványba vésett, az örökkévalóságnak szánt mondatok az állítással szemben nem Szolzsenyicintől származnak. Nem véletlen, hogy az író neve mögött nincs forrásmegjelölés, sem dátum. Szolzsenyicin sokszor fogalmazott keményen, kinyilatkoztatás-szerűen, akár ellentmondást nem tűrően is, de soha nem írt volna le egy ilyen nyelvi és fogalmi romhalmazt. Ez egy gyatra minőségű álidézet. Sem műveiben, sem interjúiban, sem előadásaiban ezek a mondatok nem hangzottak el. Soha senki nem rögzítette, természetesen Szolzsenyicin sem. A sokak által forrásként megjelölt röpiratában („Hogyan mentsük meg Oroszországot”) nem olvasható, az orosz eredetiben sem, a különböző fordításokban sem, így a magyarban sem. Ez a hét vérlázítóan primitív, zagyva mondat semmilyen kultúrnyelven (orosz, angol, német, francia, spanyol stb.) nem ismert, nem elérhető, kizárólag magyarul élvezhetjük. Ergo, az idézetet kizárólag magyar anyanyelvű (?) felhasználók tölthették fel a világhálóra, de a magyar beírások is csak 2010 után jelentek meg tömegesen. És most ott virít örök mementóként Csepelen.

A tekintély bármit legitimál. Van, amikor silány irodalmi terméket bújtatnak a magyar kiválasztottság- és küldetéstudat, az önfeláldozó hazafiság masszív bástyái mögé, amelyeket a gaz ellenfél igyekszik orvul lerombolni. Az ellenfél gonoszsága megkérdőjelezhetetlenné teszi a legsilányabb szellemi alkotást is. Íme:

Üzenet Erdélyből

Egy régi-új magyar maszlag terjed a neten: Kárpáti Piroska székely tanítónő „Üzenet Erdélyből” című verse, amelyért a szerzőt a románok 1920. július 26.-án Aradon felakasztották. A vers először a tanácsköztársaság sajtóterrorja után újrainduló Magyarország c. napilapban jelent meg (1919. dec. 7.) Tábory Piroska aláírással, majd fél évvel később a Békésmegyei Közlöny 1920. jún. 17.-i száma közölte, immár Kárpáti Piroska neve alatt. A verset 1920. július 4-én az ungvári „Határszéli Újság” is leközölte, majd 1920. július 14.-én ismét megjelent a budapesti „Esti Újság” utánközlésében. A jelek szerint a románoknak ez már túl sok volt, ezért a költőnőt elfogták, és 1920.  július 26-án felakasztották. 

Az ominózus vers a Magyarországot vérig sértő trianoni békediktátum (1920. június 4.) után egy hónappal politikailag felfokozott légkörben indult hódító útjára. Románia minden áron igyekezett megtartani az ebül szerzett területeket, és nem riadt vissza az etnikai alapú tisztogatásoktól, jogfosztásoktól, tulajdonelkobzásoktól, a hazudozástól, sőt, a gyilkosságoktól sem. Bár alkotmányos monarchiaként oda-oda kellett sandítania a győztes hatalmakra, főleg a franciákra, akik a túlzott kilengéseket rossz néven vették volna. Egy tanítónő felakasztását mindenképpen. Romániának pedig nem hiányzott a nemzetközi fejcsóválás. A politikai célból űzött hazugsággyártás különben sem román kizárólagosságú lelemény, sűrűn gyakorolta és gyakorolja ma is a Kárpát-medence minden népe, ki többé, ki kevésbé.

Most akkor nézzük, ki is volt Kárpáti Piroska? Székely tanítónő, akiről nem tudjuk, hol és mikor született. Nem tudjuk, kik voltak a szülei, testvérei, nem tudjuk, hol végezte az alsóbb iskoláit és a tanítóképzőt, nem tudjuk, melyik székelyföldi (vagy más régióbeli) iskolában tanított. Nem tudjuk, hol lakott, nem tudjuk, volt-e férje, voltak-e gyerekei. Nem ismerjük egyetlen tanítványa nevét sem, aki akár egy mondat vagy utalás erejéig emlékezett volna rá. Nem ismerjük letartóztatásának, elítélésének és kivégzésének körülményeit. Nem tudjuk, hogy esetleg nem esett-e köztörvényes bűncselekmény áldozatául. Nem tudjuk, sírja hol domborul, ha egyáltalán eltemették.

A 20. században élt állítólagos Kárpáti Piroskáról még annyit sem tudunk, mint Szent Imre herceg állítólag elhálatlan feleségéről. Van egy elmélet, amely szerint Kárpáti Piroska tulajdonképpen Tábori Piroska írónő (1892-1947), aki alig mozdult ki Budapestről, főként a fiatalabb korosztályoknak írt és műfordított. Az ominózus verset első és egyetlen alkalommal valóban Tábory Piroska „vállalta magára”, azonban ő soha nem (ahogy Tábori Róbert, a szintén író édesapja sem) írta y-al (ipszilonnal) a nevét. Lehet, hogy Tábori Piroska találta ki az ál-Kárpáti Piroskát? Ugyan, a köztudottan zsidó származású Tábori Piroska miért vállalta volna fel egy állítólag kivégzett székely-magyar tanítónő személyiségét? Vajon felfedezhetők-e Tábori Piroska költészetének verstechnikai, stiláris, esztétikai jellemzői az „Üzenet Erdélyből” c. versben? Sajnos, nem. Az ál-Kárpáti Piroska verse csapnivaló, összetákolt munka, míg Tábori Piroska versei igényes irodalmi termékek, ráadásul a hazafias műfajban is igen magas színvonalú költeményeket írt. Pl. az 1920 októberében megjelent „A dal” c. költeménye csupa tűz és energia, biztatás és bizakodás, hit és remény az erdélyi magyarság megmaradásáról. Az olvasónak óhatatlanul a walesi bárdok jut eszébe. Különös, hogy van egy „Új üzenet Erdélyből” című vers, amelyet valóban Tábori Piroska írt 1940 októberében, néhány nappal a második bécsi döntés (Észak-Erdély visszacsatolása) után. Ebben a szívszorítóan szép versében a költőnő felsorolja, hogy mit várnak tőlünk, belhoni magyaroktól a felszabadított erdélyi honfitársaink. A második strófa: „A hősmonda bennünk valóra válott,/ Maroknyi nép, mely nem vész el soha!/ Pedig bennünket vert viharkorbáccsal/ Minden hódító szeges ostora./ De él a lélek, mert mind együtt lángol,/ El nem olthatják vészek, viharok./ Testvértűz mellől, akik közénk jöttök,/ Ide csak szeretetet hozzatok!” Aki ilyen jó verset képes írni, miért írna rosszat? Nincs nyoma annak, hogy az „Üzenet Erdélyből” c. vers szerzőségét Tábori Piroska valaha is megerősítette volna, de az elhatárolódásnak sem, így továbbra is rejtély, ki gyártott belőle hamis nemzeti mítoszt. A felelősség azé, aki az egyébként önmagában ártalmatlan versifikációból gyűlöletfegyvert kovácsolt.

Vissza Kárpáti Piroskához! Következtetés: van egy vers, amelyet valaki minden kétséget kizáróan megírt, nagy valószínűséggel álnéven. Az álnév mögött számtalan személyes sors rejtőzhet, akár tragikus is. De az egészen biztos, hogy a románok Kárpáti Piroska székely tanítónőt a verséért nem akasztották fel, Tábori Piroska pedig túlélte a vészkorszakot, és 1947-ben párkapcsolati problémák miatt megmérgezte magát. Kárpáti Piroska nem a magyarság mártírja, ahogy Dugovics Titusz sem, aki nem más, mint a Dugovics-család nemesi rangjának jogosságát igazolni hivatott kitalált, fiktív (h)ős.

Na, de milyen ez a híres vers?

Remekbe szabott költemény? Veretes poézis? A nagy nemzeti költemények között volna a helye? Éppen lehetne, de nem. Formai szempontból ez egy ősi magyaros ütemhangsúlyos vers Tinódi Lantos Sebestyén vagy Kecskeméti Vég Mihály verseléstechnikai felfogásában, kétütemű tízes sorokra épül (kétütemű felező tízes: tíz szótag ötszótagos ütemekkel) - már ha éppen nem bicsaklik -, rímképlete a szintén hagyományosnak számító egyszerű párrím (aabb). A struktúrát kedvelik a modern költők is, példa rá az alábbi négy sor József Attilától: „Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez. Mikor gyöngéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett.”  Vagy Juhász Gyulától: „Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol.”  (Micsoda sorok!) Tehát a kétütemű felező tízes versnek van hagyománya, létjogosultsága, leginkább a dolgok higgadt, nyugodt kibeszélésre alkalmas, de egy érzelmes-indulatos, szikrázó-vibráló, felfokozott hangulatú mondanivalónak nem a három vagy akár négy ütemre széttördelt tízes felelne meg jobban?  De bizony! Attól tartok, már a versforma kiválasztása sem volt megfelelő. 

Na, de milyen ez a híres vers tartalmilag? Próbálok valamilyen irodalmilag illedelmes választ találni rá, de pillanatnyilag egy sem jut az eszembe. Szóval rossz. Dagályos, pszeudopatetikus, metahistorikus, fogalmilag következetlen, tele közhelyekkel, banalitásokkal.

Az első öt-hat versszakban derekasan küzdünk, bár a fokos, mint a magyarok ikonikus fegyvere, utoljára a 18. században számított hadrendi elemnek, így is érteni vélem a metaforát. Az első öt versszakban minden(ki) velünk van: Csaba királyfi, a vihar, a szél, a víz, a tűz, a csillagok, a halott vitézek lelke, a turul. Úgy hogy egészen jól állunk. Már-már éppen győzünk, amikor a székely anya küld egy kétségbeesett üzenetet, amelyből kiderül, hogy valami miatt mégsem harcolunk úgy, ahogy kellene, mert a rablóbandák állnak nyerésre. Az utolsó versszakok szerint azzal kell csodát mutatnunk, hogy „Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,/ Székelyföld nem terem több kenyeret,/ Elhervad minden illatos virág,/ Mérget terem minden gyümölcsfaág./ Vizek háta nem ringat csónakot,/ Székely anya nem szül több magzatot.” De ha ez a masszív vereség, ez az elszánt önfeladás, ez a feneketlen letargia nem lenne elég a végső győzelemhez, akkor „A föld megindul, a mennybolt leszakad,/ De Erdély földje csak magyar marad!” Ez a faék-bonyolultságú mondanivaló. De akkor is! Csakazértis! Aki hallja, az érti, gondolkodni fölösleges. Ahogy régi ismerősöm mondta a csapatáról a hatodik sör után: igaz, hogy kikaptunk hat nullára, de jobbak voltunk, mint az ellenfél. 

Az „Üzenet Erdélyből” ismeretlen költő(nő)je mintha bányászcsákánnyal próbált volna verset faragni. A 20. század elején számos remekbe szabott, színvonalas, a nemzet fájdalmát hűen tükröző Trianon-vers született (Juhász Gyula, Babits Mihály, Reményik Sándor, József Attila stb.), és százával-ezrével születtek (és születnek ma is) az érzelmileg túlfűtött, verstechnikailag gyenge, alig önképzőköri szintű zöngemények. Wass Albert is haza üzent, igaz, nem Erdélyből, hanem 1948-ban a Bajor-erdőből. Az „Üzenet haza” című ikonikus költeménye azóta is előkelő helyet foglal el a „hazafias vers” kategóriában. Nem találtam nyomát annak, hogy Wass Albert ismerte volna Kárpáti Piroska rímbe szedett hiszterizáló „költeményét”, de ha mégis, alighanem csapnivalónak találta volna. Ennek a versnek a műfaja az ún. magyarságvers, és leginkább (de nem kizárólag) a nemzet radikális térfele műveli és kedveli, de bármily fennkölt is a mondanivaló, a gagyi, a giccs, a bóvli akkor is gagyi, giccs és bóvli marad, ha nemzetiszínűre pingálják, és árvalányhajjal cifrázzák fel. Pedig a nemzeti radikális oldalnak vannak jó költői is (mint ahogy a balliberális oldalnak is vannak rossz költői). Ismét négy sor: „Szívet, vagy mundért cserélhet az is, ki házat, hazát nem cserél, de hű maradhat idegenben is, kiben népe mostoha sorsa él.” (Tollas Tibor emigráns költő „Gyöngyházbörtön” című verséből) Vagy Papp-Váryné Sziklai Szerena legendás háromsorosa, amelynél ütősebbet ritkán írtak a magyar költészet történetében: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában”.  A maiak közül említhetném a nemrég elhunyt Dobszay Károlyt, akinek versei tartalmilag és formailag is a minőségi költészet körébe tartoznak, akkor is, ha politikai felfogását még részben sem tudom osztani. (Ikonikus verse: „Ne féljetek, nem megyünk haza!”) 

Az effajta magatartásból nem születik újjá Nagy-Magyarország, a kicsi pedig még kisebb lesz, még hátrébb szorul a modern nemzetek versenyében. A nemzeti radikális oldalon már a két világháború között megszületett a felismerés: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből, és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést.” Üdvös lenne, ha egyre többen fogadnák meg Ravasz László református püspök eme tanácsát. De az ún. nemzeti oldalnak esze ágában sincs megfogadni a baloldali elhajlással aligha vádolható, kőkeményen nemzeti konzervatív főtiszteletes intelmét.  A verset többen is megzenésítették, ott van pl. Godzsa Béla erdélyi kántor-orgonista álmosan, szenvedélymentesen hömpölygő melódiája, vagy Szalóczi Ádám (Nemzeti Hang) ütemes hard rockja. Alkalmi versként átszellemült, hamis pátosszal (vagy anélkül) szavalják felnőttek és kisdiákok. Csak egy dolog változatlan: a vers egy hazugságra alapozott gyenge hamisítvány.  

Most pedig íme a vers, amelyért a románok a szerzőt, Kárpáti Piroskát 1920. július 26-án Aradon felakasztották. Állítólag. Vagy nem.

Üzenet Erdélyből

Üzent az Olt, Maros, Szamos,

Minden hullámuk vértől zavaros,

Halljátok, ott túl a Tiszán,

Mit zúg a szél a Hargitán?

•

Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,

Erdély hegyein sűrű fellegek?

Ez itt magyar föld és az is marad,

Tiporják bár most idegen hadak,

•

Csaba mondája új erőre kél,

Segít a vihar és segít a szél,

Segít a tűz, a víz, a csillagok,

S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

•

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!

Halott vitézek lelke jár velünk.

Előttünk száll az ős Turul-madár,

Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!

•

Ember lakol, ki ellenünk szegül,

A székely állja, rendületlenül!

Üzenik a gyergyói havasok:

Megvannak még a régi fokosok!

•

Elő velük, jertek, segítsetek!

Székely anya küld egy üzenetet:

Hollók, keselyűk tépik a szívünket,

Rablóhordák szívják a vérünket!

•

Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!

E végső harcban: egyedül leszünk!

És a honszerző hősök hantja vár,

Ha odavész az ősmagyar határ!

•

És ha rablóknak kedvez a világ,

Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!

Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,

Székelyföld nem terem több kenyeret,

•

Elhervad minden illatos virág,

Mérget terem minden gyümölcsfaág.

Vizek háta nem ringat csónakot,

Székely anya nem szül több magzatot!

•

Vadon, puszta lesz az egész vidék,

S végezetül, ha ez sem lesz elég,

A föld megindul, a mennybolt leszakad,

De Erdély földje csak magyar marad!

A szerző nyugállományú honvédtiszt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Székelykapuk Orbán Balázs síremlékénél. Fotó:  Wikipédia)