Családi pótlék kiegészítése? Miért is ne?
További Vélemény cikkek
A családi pótlék kapcsán az Index gyanútlan olvasója azt gondolhatja, hogy egy többé-kevésbé tárgyszerű szakmai vitába csöppent, ám másodszori olvasáskor – erre kevesen áldoznak időt, miért is tennék? – rá kell ébrednie, hogy nem ez történik, tekintettel (vagy inkább tekintet nélkül) a közelgő választásokra, bár kétségtelen, hogy ez kampánylight, így áprilisig lesz még hova durvulni.
Kezdjük azzal, hogy vitaindítóvá vált cikkében milyen szakpolitikai javaslatot (valójában ellenjavaslatot) tesz Forgács István. (Ellenjavaslatot, mert ürügye az egységes ellenzék szociális programjába foglalt, a családi pótlék mérték megnevezése nélküli emelése, illetve a kormánypártok nem emelése.) Forgács ellenjavaslata a családi pótlék kiegészítése. A kiegészítés gyermekenként havi öt–nyolcezer forintos papíralapú vagy elektronikus vásárlási utalvány lenne, amelyet fogkrémre, mosóporra, tisztasági betétre, pelenkára és óvszerre lehetne költeni. Cél az úgynevezett higiéniaszegénység csökkentése, ha már annyi szó esik az úgynevezett menstruációs szegénységről. Ezt mindenki kapná, és a költségvetésnek évi öt–hétmilliárd forintba kerülne. Ez az összeg fölöttébb csekélynek tűnik (a 2022. évi költségvetés családi pótlékra közel 308 milliárd forintot irányzott elő), vagy egy nulla maradt le (becslésem szerint a kiadás ténylegesen ötven–hetvenmilliárd forint lenne), vagy a mindenki mégsem mindenki.
Lássuk ez utóbbit! Mivel a szerző igénybe vevő középosztálybeliekről (is) beszél, arra következtethetünk, hogy a családi pótlék kiegészítését alanyi jogon járónak gondolja (vagyis nem csupán meghatározott jövedelmi/vagyoni szint alatt és semmiképp sem segélyként), ám nem minden életkorú gyermek után, hanem, mondjuk, csak a két-három-négy stb. évesnél fiatalabb gyermekek után. Logikus is, hogy egy ilyen rendszer kisebb kört érintve, mintegy kísérleti jelleggel, tesztüzemmódban induljon, s a tapasztalatok alapján lehessen dönteni a továbbfejlesztéséről, netán – amennyiben a remélt eredmények elmaradnak – a felszámolásáról.
Ezután nézzük, mivel indokolja Forgács a javaslatát. A következőkkel: „Aki valóban ismeri ezt a közeget, az tudhatja, hogy sokaknak valóban sokat segíthet a megemelt családi pótlék, de a felzárkózásban érintett családok többségének a többszörösére emelt összeg sem jelentene megoldást.” „Amikor munkaerőhiány van – mint most –, akkor a keresetalapú családfenntartás gondolata egyértelműen el kellene hogy hallgattassa azokat a gondolatokat, amelyek elsősorban szociális eszközökben, megemelt segélyezésben látják a megoldást.” Vagyis aki a szegényekért aggódik, az munkát követeljen – amit mostanság nem nagyon kell követelni –, mert az jövedelmet jelent, mely jövedelmet a családi kedvezmény növeli, ami ugyanaz, mint a családi pótlék, leszámítva azokat, akiknek a jövedelméhez mérten házastársukkal együtt is sok gyermekük van.
Ki is az a Forgács István?
Európai horizontú magyar és cigány. Írástudó, tekintélyes terjedelmű, magvas, szociológiára és szociográfiára hajazó publicisztikai munkássággal. Nem hiszem, hogy található volna olyan, aki széles e hazában nálánál szélesebben megtapasztalt ismeretekkel rendelkezne az ország egészének cigányságáról (helyileg mélyebbel persze akadnak számosan). Ha Forgács azt mondja, hogy történt előrelépés, mert „ha valaha volt is ilyen, ma már többségükben ők sem babagyárban gondolkodnak, egyre többen vannak, akik már nem, a káróból [ez a szó pontosan azt jelenti, amit a t. Olvasó jelentéseként gondol], hanem a karjukból akarnak megélni.” A kétkezi, tisztességes munkájukból, akkor az úgy van, s létezett/létezik „káróalapú babagyártás” mint túlélési stratégia. Viszont nem létezik cigányellenes „strukturális rasszizmus” és a cigányokat jelen nyomorult helyzetben tartó társadalmi-politikai érdek, létezik viszont a társadalom alatti létből való kitörésnek ezernyi nehézsége, aminek többsége az oly nehezen meghaladható tanult tehetetlenség rovására írható (kötelező olvasmány L. Ritók Nóra írásainak azon, nagyobbik része, amelyben távol tudta magát tartani a politikai-ideológiai megfelelés kényszerétől). A szociálpolitikus-szociális munkás szakma feladata a kitörés valódi nehézségeinek és gátjainak megismerése-megértése lenne, hogy arra alapozva hatékony és gyakorlatközpontú szakpolitikák születhessenek, majd kerülhessenek át a gyakorlatba.
Vannak eredmények, kétségtelen, de azokra erősen rátelepszik és visszahúz egyfajta (többségi)társadalom-kritikus balos-progresszív ideológiaballaszt. Nincs ok csodálkozni azon, hogy övéi közt és a balos-progresszív térfélen Forgács éppúgy közutálat tárgya, mint a cserdi polgármester, Bogdán László volt.
Nehéz az olyan válaszcikkeket vitatni, amelyek szerzői nem igazán vették a fáradságot, hogy a vitaindító cikkben található megállapítással vitatkozzanak. Mintha el sem olvasták volna. Ehelyett maguk elé képzeltek egy hétfejű, Forgács István nevű sárkányt, hogy azon mesebeli hősként bemutathassák, hogy mily rátermetten képesek levágni egyetlen suhintással mind hét fejét. Ha Mihályi Bulcsú olvasta volna a vitaindító cikket, akkor nem támad Ferge Zsuzsa bonmot-jával, miszerint a segélyezés ördögtől való, mely poénnak, interjúcímnek jó, ám több dolog van Földön és Égen, mintsem ily faékegyszerűséggel lehessen végső igazságok birtokába jutni. (A segélyezés nem ördögtől való, de ehhez bizonyos feltételeknek teljesülniük kell.) Meg Forgácsnál egyáltalán nincs szó segélyezésről (a családi pótlék kiegészítéséről van szó), e szót nem is használja, illetve egyszer, mikor is a családi pótlékot értelmezi segélyezésként, vagyis épp fordított jelentéssel. Ha Meleg Sándor olvasta volna a vitaindító cikket, akkor azt nem minősítené/minősíthetné politikai eszmefuttatásnak, politikai-ideológiai beállítottságból fakadó szubjektív, nem szakértői megnyilvánulásnak, sztereotip megközelítésre épülőnek stb., mert az oly földhözragadtan empirikus és ideológiamentes, melynél nincs lejjebb. Ám magam minden jelzőjét és minősítését hajszálpontosnak találom – csak éppen Meleg Sándorra vonatkozóan.
Innentől nem különböztetem meg a két szerzőt, mert lényegében ugyanazt mondják, csak kicsit másképp. Ellenben elmondom a saját történetemet.
Családi pótlék a világon először 1912-ben, Magyarországon került bevezetésre (1912. évi XXXV. törvény), s eleinte csupán a közszféra egy részére – az állami, a vármegyei és államvasúti alkalmazottakra – terjedt ki, majd fokozatosan az egészére. Ez bevezetésekor lényegében szelektív – az alkalmazott fizetési osztályától és eltartott gyermekei számától függő (de csak három gyermekig járó) – fizetésemelést jelentett. 1939-től az iparban, a kereskedelemben, a bányászatban és a kohászatban foglalkoztatottakat gyermeknevelési pótlék illette meg (1938. évi XXXVI. törvény), amelyet a családpénztárak fizettek az érintett munkaadók által fizetett járulékokból. 1945 után a kettőt családi pótlék néven összevonták, a családpénztárakat felszámolták, majd a családi pótlékot fokozatosan kiterjesztették és egységesítették, végül elérte a dolgozók egészét. A rendszerváltás előtti utolsó Országgyűlés utolsó törvénye függetlenítette a munkaviszonytól; állampolgári jogosultsággá, univerzálissá tette (a családi pótlékról szóló 1990. évi XXV. törvény), amire nem elvi meggondolásból, hanem a mélyülő gazdasági válság akkor már igencsak látható negatív társadalmi következményeinek enyhítése miatt került sor. Azóta – a Bokros-csomag közjátékát leszámítva – két fontosabb fejlemény történt: a Fidesz-kormány a személyijövedelemadó- (szja-) rendszerben családi kedvezményt vezetett be, pontosabban erőteljesen szélesítette (1999, 2011).
A családi kedvezmény lényegében az 1990 előtti családi pótlék visszahozatala, azzal a különbséggel, hogy igénybe vételének határt szab, ha a jövedelemhez mérten sok a gyermek. A másik fejlemény a családi pótlék nominálértékének 2008 óta tartó befagyasztása, ami fokozatos reálértékvesztést jelent.
A Fidesz-kormány nyilvánvalóan nem szimpatizál az alanyi jogú családi pótlékkal, de nem is számolta fel. Az 1990 előtti családi pótlék módosított változatának tekinthető családi kedvezményt preferálja, annál is inkább, mert közel került a teljes foglalkoztatáshoz. Éljen és virágozzék a munkaalapú társadalom – merthogy arról van szó.
Ahhoz azért nagy intellektuális bátorság kell, hogy valaki az 1990 előtti családipótlék-rendszert klasszikus neoliberálisnak minősítse, vagy a teljes foglalkoztatottságon háborogjon.
Mi a családi pótlék, illetve a családi kedvezmény közgazdasági tartama?
A családi kedvezmény egészében, a családi pótlék részben költségleírás (szép magyarul: elköltségelés): a gyermekre fordított kiadások egy részének kivonása az adózás alól. Ezt a politika azért teszi lehetővé, mert a gyermekek nevelését a köz szolgálatának – a jövő állampolgárai és adófizetői „előállításának” – is tartja, amit azzal viszonoz, hogy csökkenti az azonos jövedelmű gyermekesek és gyermektelenek, illetve több és kevesebb gyermeket nevelők életszínvonala közötti különbséget. Mert aki és amennyit gyermekére költ, annyival kevesebbet költhet önmagára. (Még ha magas jövedelmű is, hiszen minden gyermek számít…)
A családi pótlék esetén azért csak részben van szó költségleírásról, mert ha nincs akkora jövedelem, a mely lehetővé tenné, akkor a családi pótlék közgazdasági tartamát tekintve segély. Segély a gyermek miatti jövedelmi szegénység enyhítésére. A segély valóban újraelosztás, más által termelt jövedelemnek az arra rászorulóhoz juttatása, de a családi kedvezmény és a családi pótlék nagyobb része nem újraelosztás.
A magyar szociálpolitikus-szociális munkás szakma közgazdasági dilettantizmusa – finomabban fogalmazva: teljes félreértése –, hogy ennek kapcsán a perverz újraelosztásról és a középosztály támogatásáról beszél. Még akkor is, ha a szerző szerint „számos elismert szakember” nem is így tudja.
Kétségtelen, hogy a családi pótlék/kedvezmény és egyéb támogatások ellenére „a gyermekvállalás közgazdaságilag nem éri meg” – legalábbis a nyugdíjrendszerek kiépülése után, az utóbbi egy-háromnegyed évszázadban. Nem is ez a hajtóerő. Ám a szegregátumok – a szerzők által pontosan jellemzett, a mindenkori aznap túlélését mindenekelőtti célnak tekintő – világában a gazdasági racionalitás másképp értelmeződik. Ott valóban racionális lehet a „babagyár”. Másrészt minimális racionalitással belátható, hogy van olyan forgatókönyv, amelyben a szociális transzferek a munkavállalás ellenösztönzői; utoljára másfél évtizeddel ezelőtt, a 2006. évi választásnak köszönhetően tapasztalhattuk meg. E jelenség a jól ismert – bár több jelentéssel is bíró – szegénységi csapda (ha az egyén erőfeszítést tenne helyzetének javítására, elvesztené a segélyeit, és nem kerülne annyival jobb helyzetbe, amelyet erőfeszítésével arányosnak vél, így meg sem próbálja). Aki e csapdába esik, már ha a politika merő jószándékból e csapdát állítja, akkor kialakul a segélyezettség kultúrája, a segélyezett cizellált érvrendszert fejleszt és nagy meggyőző erővel ad elő, hogy miért nem tesz erőfeszítést helyzetének javítására. Ebben az értelemben a segélyezés valóban ördögtől való.
A szociálpolitikus-szociális munkás szakma nagy problémája, hogy ideologizált, társadalommérnökösködő attitűdöt tett magáévá. A rendszer kritikájaként és az erkölcsi magasabbrendűség bizonyítása (a „jóemberkedés”) terepeként értelmezi önmagát. Pedig semmi, de semmi értelme nincs az olyan kijelentéseknek, mint hogy a természetbeni támogatások kiskorúsítják a családokat, mivel azt üzenik, hogy majd a paternalista állam eldönti, hogy mire költheted a kapott pénzt, mivel „te nem vagy erre alkalmas és képes”. Készpénz vagy természetbeni juttatás kérdésében dönteni – és mindig csak konkrét esetben – kizárólag ideológiamentesen értelmezett tapasztalati tények birtokában lehet. Ez csak
akkor működik, ha e szakma tudomásul veszi, hogy feladata önmaga felszámolása, ami maradéktalanul sosem sikerülhet,
ahogy az orvostudomány sem fejlődhet olyan szintre, hogy megelőzhessen és/vagy meggyógyíthasson minden betegséget. És ami ennél is fontosabb: a belső akadályok nehezebben leküzdhetők, mint a külsők. A mai Magyarországon biztosan.
Véleményem szerint Forgács István javaslata a családi pótlék higiéniaszegénység csökkentését célzó kiegészítése, mely gyermekenként és a gyermek meghatározott életkoráig járna öt–nyolcezer forintig terjedő értékben valamiféle erre rendszeresített kártyán és/vagy mobiltelefonos fizetéssel, igencsak figyelemre méltó, melyen a kormánynak érdemes volna elgondolkodnia. És az ellenzéknek is.
A szerző szociológus.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Sergei Fadeichev / TASZSZ / Getty Images)