Szükséges Oroszországgal párbeszédet folytatni?

Az első tézis szerint az Európai Unióban van egység abban az ügyben, hogy szükséges-e Oroszországgal párbeszédet folytatni vagy sem. A másik tézis szerint, ezen egységet csupán hazánk bontja meg. Az ezen állításokat cáfoló tények megismerése mellett alkalmunk lesz jobban megismerni az EU működését is. 

A valóságban legalább két fő oroszágcsoport különül el. Először is van egy nagyobb országcsoport Franciaország és Németország vezetésével – idetartoznak többek között még Ausztria, Finnország és Magyarország –, amely mindig a párbeszéd mellett foglal állást. Másodszor van egy kisebb országcsoport Lengyelország és a balti államok vezetésével, amely lényegében elutasítja a párbeszédet (legalábbis addig, amíg Oroszország nem változik meg). A két csoport legutóbb a 2021. június 23-i Európai Tanács ülésén szállt vitába egymással. Németország és Franciaország, pontosabban vezetőik, Merkel és Macron javaslatot tett egy EU–Oroszország-csúcstalálkozó megszervezésére, amelyet a kisebb csoport nyomására aztán kényszerűen elvetették az európai vezetők, miközben mindkét csapat elégedetlenül tért haza. Eltelt alig hét hónap, és most már az EU teljes vezetése, minden európai tagállami vezető, beleértve a lengyel és balti barátainkat, azt követelik – egyébként jogosan –, hogy a mostani krízisben legyen közvetlen tárgyalás az EU és Oroszország között. 

A többségi csoport országai mindeközben nemcsak folyamatos párbeszédet folytatnak Oroszországgal, hanem a növekvő biztonsági feszültségek fényében még növelték is ezt a tevékenységüket. A francia és a német vagy éppen a finn diplomácia a növekvő nyugati–orosz szembenállás miatt annyira aktívvá vált, hogy lassan nincs olyan hét, hogy valaki a részükről ne vendégeskedne Moszkvában. 

Kétségtelen az is, ha egyszer nem létezik európai egység ebben a kérdésben, akkor azt nem is tudja megbontani semelyik ország. Annál meglepőbb észrevenni a nemzetközi sajtóban, hogy az elképzelt egységet megbontja továbbá Németország, Franciaország és más országok is. Az elmúlt hónapokban egyre agresszívebb retorikai kampány folyik Németország és Franciaország önálló politikája ellen az euroatlanti szövetségen belül, és így nem meglepő, hogy a trend hazánkat is elérte. Ugyanannak a téves narratívának az alkalmazása több európai országgal kapcsolatban csak látványosabbá teszi annak igaztalan voltát. 

Hasonló torzításokat látunk, amikor mindenhol vezetőhírként számolnak be arról, hogy Finnország elnöke kifogásolja Oroszország javaslatait a NATO új tagjainak felvétele kapcsán, de döntően kerülik azt, hogy ezután a finn miniszterelnök szerint Finnország NATO-tagsága biztosan nem várható a közeljövőben, míg a finn elnök megbeszéléseket folytat az orosz elnökkel. „Hiszem, hogy mindig jobb párbeszédet folytatni, mint hallgatásba merevedni, és ez még inkább igaz, ha problémáid vagy konfliktusaid vannak” – mondja Sauli Niinistö elnök. Ezen események előtt néhány hónappal, 2021. szeptember 29-én tartott beszédében pedig ezt mondta: „…a működőképes kapcsolat fenntartása Oroszországgal – adott időpontban a lehető legjobban működő kapcsolat – saját biztonságunk fontos pillérjévé vált. [...] Oroszországgal is párbeszédre van szükségünk. […] Oroszországgal való kapcsolatunk aktív, egyenes párbeszéden alapul. Ugyanezt európai szinten is lehetővé kell tenni.” 

Mégsem érdemes megfeledkezni arról, hogy a nemzetközi krízisek nem függesztik fel a nemzeti érdekeket, hanem csak még inkább előtérbe helyezik azokat. Nem véletlen tehát, hogy az európai és részben nemzetközi energiaválság közepette a mostani találkozó főtémái a gázvásárlási szerződéshez és a Paks II. atomerőmű kivitelezéséhez kapcsolódnak. A kedvező feltételű gázvásárlási volumen növelése pozitív hatással lehet a hazai gazdaság szereplőire, míg a nukleáris energetikai fejlesztések előmozdítása az EU Tanácsának francia elnöksége idején hozzájárulhat az EU-energiapolitika alakításához. 

Ezen együttműködési terület esetén is érdemes keresni a megfelelő nemzetközi kontextust, hogy elkerüljük a téves következtetéseket. Például az Egyesült Államok olajimportja Oroszországból – a szembenállás ellenére is – tizenegy éves csúcson van éppen, és ez jelentős függőséget jelent, mivel az orosz szállítások nem válthatók ki a jelenlegi geopolitikai szituációban. Németország és Oroszország kiterjedt gázexport-együttműködését az Északi Áramlat vezetékek kapcsán, vagy a francia és brit érdekeltségeket az orosz cseppfolyósított földgáz (LNG) projektekben már nem is érdemes emlegetni, mert azokról sok szó esett az elmúlt időszakban. Mindenesetre ezek fényében 

Az említett tények együttesen arra utalnak, hogy a legelején említett narratíva teljes mértékben téves. Ennél is fontosabb, hogy a magyar külpolitikai megközelítés Oroszország esetén nagyon hasonlít német, francia, osztrák és finn megközelítéshez, vagy – ha Európán kívülre is tekintünk – sok hasonlóságot mutat például izraeli vagy dél-koreai megközelítéssel, mindegyik aktív, egyenes párbeszéden alapul, és az érintett felek nemzeti érdekeinek felismerésére. Mindezek a kapcsolatok stabilitást hoznak a nemzetközi rendszerbe és kialakítják a párbeszéd csatornáit, melyek egy-egy krízis során csak még jobban felértékelődnek.   

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Vlagyimir Putyin orosz elnök (j) és Orbán Viktor miniszterelnök sajtótájékoztatót tart találkozójukat követően a moszkvai Kremlben 2018. szeptember 18-án. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)