Puzsér Róbert: Az emberséges bánásmód M. Richárdnak is kijár

Kevés visszataszítóbb figurát tudok elképzelni M. Richárdnál. A Dózsa György úti mészáros, Berki Krisztián jóbarátja az észak-balkáni bűnözők és verőemberek mintapéldánya, akinek ártatlanok vére szárad a lelkén, már ha van neki olyan. Nem tagadom, hogy éreztem bizonyos fokú elégtételt, talán némi kárörömöt is, amikor arról értesültem, hogy miként nyomorították meg a fogházban töltött hónapok ezt a nagy arcú, szteroiddal hatalmasra pumpált maffiózót: a szombathelyi büntetés-végrehajtási intézményben sztrókot kapott, melynek nyomán a bal oldala teljesen lebénult.

Aztán elszégyelltem magam. Bármilyen karmikus, és bármennyire kielégíti az igazságérzetemet, nem akarok hinni abban, hogy ezekért a tettekért így kell bűnhődni, a vérszomj mértéke pedig igazán megrémít – nemcsak a közvéleményé, hanem a magamé is. Félreértés ne essék: az internetes kommentmezőkben büszkén felvállalt szadizmus nem M. Richárd személyéhez tartozik – ő mindössze jó alkalmat kínált, hogy az emberi pszichékben fortyogó genny felfakadjon. Zavarba ejtő, hogy a magam érzelemvilágában is fel kellett lelnem ezt a gennyet, a Krisztus irgalmától érintetlen barbárság szellemét.

M. Richárdot letartóztatták, elítélték, és elszigetelték a társadalomtól, amelyre veszélyt jelentett. Az általa elragadott életeket ez persze nem adja vissza, de emberi közösség nem vállalkozhat többre, mint ami felett hatalma van. Az áldozatok hozzátartozóinak bosszúvágya ha nem is helyes, de legalább érthető: a veszteség fájdalmára az elégtétel gyógyírját keresik. De ugyan mi magyarázza azok vérszomját, akik az áldozatok keresztnevét sem ismerik? Semmi kétség: akik nem szenvedtek veszteséget a halálos balesetben, valami mást akarnak M. Richárdon megtorolni. Mi egyebet, mint a kelet-európaisággal terhelt modern létezés elviselhetetlenül feszült atmoszféráját, a mindennapos tiprás és eltiportatás lélekmérgező légkörét? Ez a gyalázatos bűnöző ideális projekciós felület az ingerültségük kiélésére: ő tényleg kiérdemelte a megvetést, éspedig akárkiét, hisz nála valóban mindenki különb. 

A kisember nem óhajt sokat, csak azt, ami rég kijár: M. Richárd igenis fizessen meg mindenért! Hisz több ő, mint önmaga. 

ezek az alávaló gengszterek, akik vállalkozóknak hazudják magukat, akik a közutakat versenypályaként kezelik, akik a szabályok és a törvények felett állnak, mert a tréningnadrágjuk zsebébe göngyölt kötegekből bárkit és mindenkit kilóra megvesznek, akik előbb ütnek, és csak azután kérdeznek, akik a keményen dolgozó magyar ember arcába röhögnek, akiknek létezniük sem volna szabad.

A magyarok – s köztük a magam – által tanúsított reakció M. Richárd megnyomorodására éktelenül példázza, hogy miféle kultúra termeli ki ezeket a sem Istent, sem embert nem ismerő bűnözőket. Ez az elaljasító gyűlölet, ez a bosszúszomj, ez a sérelmet megtorolni vágyó, önérzetesen megvallott agresszivitás úgy ragad át a gyermekeinkre, akik köztünk, megszomorított lelkű magyarok közt nőnek fel, s nap mint nap ezt az erőszakkultúrát szívják magukba, ahogy ránk ragadt át egykor a rettenetes huszadik században megtört szüleink mellett. Krisztus azért jött a Földre, hogy ezt az emberhez méltatlan dühöt, ezt a gyűlölködés iránti hajlamot eltörölje, és a kegyelem képességét ültesse el az emberi lelkekben, s kétezer évvel később mégis elő-előkúszik az óember, a „szemet szemért, fogat fogért” szellemének hordozója, aki nem hajlandó hinni abban, hogy a büntetés joga egyedül az Istent illeti meg, sem abban, hogy aki kardot ragad, az kard által vész el, és közben azzá válik, mint aki ellen fegyvert fogott.

M. Richárd már nem jelentett veszélyt senkire: egy cellában rohadt a magyar állam fogságában. Ha igaz, hogy huszonnégy órán át nem kapott orvosi ellátást, az azt jelenti, hogy fogvatartói szándékosan vagy bűnös hanyagságból megnyomorították. Megérdemelte? Talán megérdemelte. De jobb, ha senki nem felejti el, hogy egy nap ő is kiszolgáltatottá válhat. Az ő gyereke is börtönbe vagy kórházba kerülhet, és nem szeretné, ha belenyomorodna – még akkor sem, ha esetleg rászolgált.

Miloš Forman mesterművében, a Larry Flynt, a provokátor című filmben mondja azt a pornócézár, hogy talán ő az emberi nem alja, s meglehet, hogy szélsőséges és felháborító kijelentéseket hangoztat, de amíg ő büntetlenül megteheti ezt, addig ez biztosíték a teljes amerikai társadalomnak arra, hogy bármelyik tagja éppígy megteheti. Nos,

mert ha ő megkapja az emberi minimumot, akkor hinni tudok abban, hogy az mindenki másnak is kijut. Ahogy Larry Flynt az amerikai társadalom szabadságfokát tesztelte, úgy teszteli a magyar társadalom irgalomfokát M. Richárd: ha a magyarok képesek emberségesen bánni a legrosszabbjaikkal, akkor joggal remélhetik, hogy egyiküknek sem kell mindenki által cserben hagyva egy fegyintézet mélyén megnyomorodnia.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Az elsőrendű vádlott M. Richárd a 2017 májusában a fővárosi Dózsa György úton történt halálos közúti baleset ügyében indított büntetőper előkészítő tárgyalásán a Pesti Központi Kerületi Bíróság tárgyalótermében 2019. január 25-én. Fotó: Kovács Tamás / MTI)