Vona Gábor: Az Orbán–Covid-harc öt csatatere

További Vélemény cikkek

Orbán Viktor azt az ellenfelet szereti a kampányban, akit ő választ és akit biztosan le fog győzni. Ilyen volt a rezsidémon, a brüsszeli magyarellenes szövetség, az országot homoszexuálisokkal és migránsokkal elárasztó Soros György vagy a magyar munkahelyekről álmodozó afrikai bevándorlók. Ezekben az ellenségképekben az a közös, hogy léteznek, de nem úgy, ahogy a kampányban megjelenítik őket. Olyan féligazságok vagy félhazugságok, amelyekkel nagyszerűen lehet rémisztgetni a Nicsak, ki vagyok? izgatott nézőit két leleplezés között. Fel lehet őket festeni a falra, hogy aztán odarepüljön a rettenthetetlen és fáradhatatlan Hungária Kapitány, aki piros-fehér-zöldre mázolja a felületet. A szavazói élmény mindig ugyanaz a katarzis: jó-jó, Viktor körül sok a fura ügy, meg az ókori athéniak sem így képzelték a demokráciát, de azért rendre megvéd bennünket a világvégétől. Ha létezik Orbán-szabály, akkor az éppen ez: konstruálj olyan ijesztő ellenfelet, aki nem tud visszaütni, majd verd péppé a nagy nyilvánosság előtt. A koronavírussal éppen ez a baj. Nem a kormányfő találta ki, nem akar Habony Árpád kommunikációs sémáihoz igazodni, Bohár Dániel nem tudja álnaiv trollkérdéseit feltenni neki, és lehallgatni, megzsarolni, megvásárolni sem lehet, az embereket viszont nagyon foglalkoztatja.

A COVID a NER megvalósult rémálma.

A folyamatosan változó, kiszámíthatatlan helyzet persze mindenhol próbára teszi a lokális kormányokat. Van, aki belebukik, van, aki megerősödik. Egy biztos: most mindenütt ez az első számú politikai feladat. Orbán Viktor járványkezelését nagyon nehéz értékelni, mert a statisztikák kapcsán nem minden transzparens. Ráadásul mérleget vonni egyelőre lehetetlen is, hiszen ami ma siker, holnap végzetessé válhat, amit fontosnak ítélünk, talán lényegtelen és viszont. Körülbelül két-három év távlatából lesz érdemes majd visszatekinteni, ha egyáltalán véget ér valaha a járvány. Végül a kampány hangzavara sem segíti az objektív vizsgálatot, a megállapításokat át- meg átszövi a politikai hovatartozás. Ami az ellenzék szerint borzasztó, a kormány szerint fantasztikus, az összefogás szerint több tízezer ember halála szárad Orbán lelkén, a NER szerint ezek az emberek az ellenzék felelőtlenségébe haltak bele. Fentiek miatt én sem vállalkozom arra, hogy értékeljem a járványkezelést, pusztán azt az öt dimenziót szeretném felvázolni, amelyek alapján a kormány döntéseket hoz, hogy egy kicsit jobban megértsük, mi is történik, és miért.

1. A makacs tények

A mai modern világ a tudományos állításokra, a tudomány pedig a matematikai igazságokra épül. Vagyis azt hisszük el, amit számokkal igazolni lehet. Korunk inkvizíciója ezért a statisztika. Aki nem hajlandó elfogadni a tanítását, meghurcolhatják. A probléma ugyanaz, mint az inkvizícióval volt. Előbbi az isteni kinyilatkoztatásra, utóbbi a makacs adatokra hivatkozik, de az a helyzet, hogy mindkettő sokféleképpen magyarázható. A NER és az összefogás másképp is értelmezi a tényeket. Ettől függetlenül persze vannak lényegi változók: a halálozások, a kórházba, illetve lélegeztetőgépre kerülők, a megbetegedettek és a gyógyultak száma, a szennyvízben észlelt koncentráció stb. Persze ezt is árnyalja, hogy sok olyan, lábon kihordott megfertőződés lehet, ami nem jut el a statisztikákba, illetve az elhunytak kapcsán is vita lehet, hogy a koronavírus oka vagy csupán egy – akár kisebb jelentőségű – eleme volt egy-egy elhalálozásnak. Egy szó, mint száz: Orbán és a kabinet árgus szemekkel figyeli ezeket a számokat, a belőlük kiolvasható tendenciákat pedig értékelni, elemezni próbálja, amikor döntéseket hoz. Akár hátra is dőlhetnénk, megnyugodva, végül is minden rendben, de ne tegyük, a helyzet nem ilyen egyszerű. A Covid–19 elleni kormányzati küzdelmet ugyanis négy további dimenzió befolyásolja.

2. Pénz vagy élet?

Ahogy kiderült a koronavírusról, hogy nem pár hónapos nyavalya, ahogy a normális (?) életünkhöz való visszatérés újra és újra prolongálásra került, ahogy egymást követő lezárásokra kényszerültek (?) a döntéshozók, úgy megjelent és egyre kínzóbbá vált egy dilemma.

Mi a fontosabb: a gazdaság újraindítása vagy a koronavírus elleni harc? Rövidebben: pénz vagy élet?

Az előbbi mellett érvelők azt mondták, ha a folyamatos lezárásokkal megfojtjuk a vállalkozásokat, olyan sokan mennek tönkre, hogy ha egyszer majd újra akarjuk indítani az életet, már nem lesz kivel. Az utóbbi mellett állók erre azt válaszolták, ha túl korán akarunk újraindítást, csak még jobban belegabalyodunk a vírusveszélybe, és nemcsak az emberi életeket tesszük kockára, de végül a vállalkozásoknak is rosszabb lesz. A dilemma kezdetben Svédország kontra egész világ vitaként volt leírható, de mára – bár ezt nem mondta ki senki – a svéd modell lett a domináns. Különösen a vakcinák piacra dobásával, amitől azt vártuk, hogy az oltásokkal végre újraindulhat az élet. (Az omikron most ebből a hitünkből csinál kabarét, és csak remélhetjük, hogy nem jön egy súlyosabb tüneteket okozó variáns, amelyet nem érdekel majd a kormányok és a gyógyszercégek vakcinamessiása.) A lényeg, hogy a termelés újraindítása mindenhol súlyos teherként nehezedik a kormányra, így nálunk is. A visszaesés, az infláció, a szétesett ellátási láncok több helyen vezettek elfeledettnek hitt gazdasági beavatkozásokhoz. Olybá tűnik, Orbán sem megy a szomszédba hatósági szabályozásért, és az omikront már lábon szeretné kihordatni velünk. A harc második csatatere tehát a gazdasági érdek. Szabó Dezső elhíresült mondata – „A Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni” – mára így módosulhat: maszkban várni a csodát csak addig lehet, amíg nem megy tönkre a maszkgyár.

3. A belénk kódolt szabadságvágy

Az embernek különféle ösztönei vannak. Az egyik a bennünk létező szabadságvágy. Talán a történelem nagy szabadságmozgalmainál, az antik filozófusok óta folyó szabadakarat-vitáknál is ősibb, és már a szavannákon vándorló, az egész világot körberohanó első Homo sapiens továbbörökítette belénk. A bűnbeesés – Ádám és Éva első önálló cselekedete, az emberi történelem nullpontja – nem a szabadságvágyunk isteni parancsot is elsöprő erejének csodálatosan fájdalmas tanmeséje? De az. Szabadok akarunk lenni, és ezt mint közösségi lények szeretjük másokkal együtt megélni. A vírusveszély elleni intézkedések éppen ezt vették el tőlünk. A lezárások, a szigorú korlátozások persze a virológia szempontjából teljesen logikus és szükséges intézkedések, de az antropológia és a pszichológia szempontjából borzasztó kínzással érnek fel. Nem hiszem, hogy nagy kockázatot vállalok, amikor azt mondom,

a vírus biológiai veszélye már régen nem lesz velünk, amikor a lelki sebekkel még mindig küszködni fogunk. A pandémiát felülírja majd a pszichodémia, vagyis a mentális állapot világszintű romlása.

És ez már egyre kevésbé a vírus egészségre való ártalmasságából, mint inkább az elzártságból, a szociális és kulturális létezésünk leépüléséből fakad majd. Az emberiség lassan, de biztosan lépeget egy kollektív poszttraumásstressz-szindróma felé. A részleges vagy teljes újranyitások során látni lehetett, ahogy a tömegek fittyet hánytak minden elővigyázatosságra, ahogy kukába dobták a maszkot, és végre élni akartak, akár az életük kockáztatásával is. A társadalom elfáradt, és a nyolcadik hullámra meg a tizenhetedik oltásra már posztmodern Ádámokként és Évákként tekintünk: „Na hol van az a tiltott alma? Adj egy kilót!” A döntéshozóknak ezt a harmadik szempontot is figyelembe kell venniük. És egyre inkább, hiszen a Mi Hazánk és a Jobbik már édenkerti kígyóként kígyózik körülöttünk. Valószínűleg Orbán Viktor is, ahogy közeledik április eleje, az élet teljes újraindításáról és a korlátozások feloldásáról szóló jó híreket fog bejelenteni Facebook-oldalán. (A február 15-i határidő május 1-jére való kitolása mindenesetre már erről a felismerésről árulkodik.)

4. A szomszéd fűje mindig zöldebb

A NER vírus elleni harcának negyedik dimenziója a külföldi példák elemzése. Mivel szerencsére eddig nem szelektálódott magyar mutáns – hú de rosszul hangzik! –, így az összes külföldi variánsról érdemi információkat gyűjthetett a kormány, mire átlépte a határainkat. Ez persze nem mindig adott kellő támpontot, de azért mégis több volt, mint a semmi. Mire egy-egy újabb vírusfajta megjelent, az operatív törzs már végiggondolhatott különféle cselekvési terveket. Orbán Viktor, akire sokan tekintenek politikai innovátorként, valójában folyamatosan külföldi politikai mintákat vesz át, és azokat magyarítja. A „Hajrá, Magyarország!” vagy a „Soros-kampány” sem az ő szellemi terméke, hanem külföldi franchise-ok, de ez egy másik téma; ami most itt lényeg, hogy mielőtt a kormány döntést hoz víruskérdésben, megnézi, mit csináltak a többiek körülöttünk, és annak fényében lép. Ez tehát a negyedik dimenzió. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a keleti vakcinákkal való oltások elindítása valóban pionírlépés volt, de hogy ennek mennyi köze volt az egészségügyhöz és mennyi a geopolitikai helyzetünkhöz, nehéz eldönteni.)

5. A kampányhajrá

Végül, de nem utolsósorban a virológiai realitások, a gazdasági érdekek, a társadalmi szabadságvágy és a külföldi példák után az ötödik csatatér, ahol küzdenie kell Orbánnak, az áprilisi választások. A tavalyi terv még az volt, a kormány önmagát az oltáspárti, felelős oldalként, az összefogást pedig az oltástagadó, felelőtlen szereplőként pozicionálja majd. Ezt a kommunikációs csapdát a keleti vakcinákkal szembeni ellenzéki kritikák még erősítették is, de aztán a hatpárti koalíció sehogy sem akart oltástagadó lenni, sőt ma ott tartunk, hogy az ő szakpolitikai arcuk képviseli a kötelező oltást, és nem a kormány. Látni kell, hogy kevés olyan dolog van ma Magyarországon, amely kipukkasztja a politikai buborékokat. Mi minden kérdést a saját oldalunk szűrőjén keresztül értelmezünk.

Nem értékrendet választunk magunknak, hanem pártpolitikai csomagot, egy komplett véleménybuborékot.

A vírus azonban olyan ismeretlent hozott be a honi politika egyenletébe, amely átszakítja ezeket. Az oltásokhoz, a korlátozásokhoz, a maszkviseléshez való viszonynak nincsenek készre gyártott fideszes és ellenzéki dogmái. Itt is és ott is van oltástagadó, oltásszkeptikus, oltáspragmatikus, oltáspárti és oltástálib. Ezért mindkét oldalon nagyon nehéz a pártoknak megfelelő stratégiát kialakítaniuk. Sok a rögtönzés, a többszólamúság, olykor a kakofónia. Simán belefér most, hogy a magyar ellenzéket bedaráló DK–Jobbik-hibrid egyszerre kiált kötelező oltásért az egyik és az ellen a másik oldalon. Orbán ezért szintén igyekszik több hangszeren is játszani: egyszerre szigorítás- és lazításpárti, indirekt módon az oltakozás felé tolja az embereket, de közben elhatárolódik a kötelezővé tételétől, felszólít a maszkviselés fontosságára, de a cukrászdában anélkül kéri a Rákóczi-túróst.

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Orbán Viktor az Országgyűlés plenáris ülésén 2021. április 27-én. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)