Milliók élhetnek párkapcsolatban a Netflixszel

A legnagyobb közösségi oldalon mára nagyon sokan jelölhetnék be, hogy „kapcsolatban a Netflixszel”, mert leginkább vele „kuckóznak be” hideg téli estéken a munkából hazaesve, és vele töltik az éjszakáikat is – főként a legdepisebb téli időszakban. Ismerős? Amikor már munka közben, olykor barátokkal, párral időzve is rád tör a vágy, hogy kedvenc sorozatodat folytasd, hogy mielőbb újra legkedvesebb Netflixed karjaiba omolhass. Miközben komolyabb kutatásokat és tanulmányokat elvétve lehet találni, mémek és cikkek tucatjai mutatják be poénkodva a Netflix-függőség kialakulásának stádiumait, illetve a legfeltűnőbb árulkodó jeleit annak, hogy valaki már a párkapcsolatra kísértetiesen hasonlító viszonyba került vele.

Brutális statisztikai tények a Netflix-függőségről

A cikkekben legtöbbet idézett statisztikai becslés szerint egy előfizető átlagban napi 3,2 órát (!) szokott netflixezni, bár a koronavírus-járvány miatti lezárások feloldása óta ez valamivel kevesebb lehet. 

Ha csak a harmadát vennénk alapul, akkor is több időt vesz el, mint amennyi bármilyen más emberi kapcsolatra jut naponta egy átlagos életvitelű embernek, aki nyolc órát dolgozik, és legfeljebb három óra tényleges szabadideje marad naponta. Ez a szabadidő a statisztikák szerint nagyjából fele-fele arányban oszlik meg a „közösségi” média és a Netflix vagy más tévénézés között. Hogy mi marad másra, valódi emberi kapcsolatokra? Szinte semmi... Az utóbbi évek uralkodó trendjei alapján egyre kevesebb valóságidőnk marad.

Egy átlagos hosszúságú emberélet alatt összesen 15 évnyi idő megy el kisebb-nagyobb képernyőkre bambulással, míg valódi emberi kapcsolatokra kevesebb mint két év. 

Na és akkor még nem is beszéltünk a párkapcsolatra jutó időről. Ha a tinderezéssel és hasonlókkal eltöltött időt leszámítjuk (ideértve a virtuális platformokon szervezett randik lebonyolítását is), gyakorlatilag nem marad fenn idő a valóságban történő, valamennyire spontán ismerkedésre. Sőt már a valós találkozásokat is átszövik, behálózzák és tematizálják a virtuális platformok: elég csak kicsit figyelnünk néha, hogy miről beszélnek épp a szomszéd asztalnál, hogy hányszor és milyen mélységben határozzák meg a beszélgetéseket az épp aktuális posztok, filmek és sorozatok – az ezek kapcsán kialakuló érzések, illetve képzetek megosztása.

Sokan azzal védik az interaktívnak látszó streamingtévézésben piacvezető Netflixet és más hasonló platformokat (HBO Go vagy Max, Hulu, Amazon Prime, AppleTV stb. ), hogy a régi passzív tévécsatornákénál sokkal „nagyobb és jobb kínálatot” nyújtanak, megadva a nézőnek a választás lehetőségét, pontosabban ennek profin manipulálható illúzióját, mivel a platform mesterséges intelligenciája „megtanulja”, hogy mit szeretünk nézni, és egyre profibban kínál nekünk feltehetően tetsző tartalmakat.

Valójában olyan tartalmakat kínál nekünk, amikkel még erősebben és tartósabban függővé tehet minket, mivel a cégnek és az általa fejlesztett platformnak ez a nyilvánvaló üzleti érdeke és tagadhatatlanul legfontosabb stratégiai célja. Ha valakit részletesebben érdekel, milyen belátható és beláthatatlan veszélyei vannak a fogyasztói szokásaink és választásaink manipulálását fő stratégiai célnak tekintő netmultik (Facebook, Google, Tinder, Spotify stb.) egész mai tevékenységének, az nézze meg a Social Dilemma című kiváló Netflix-dokut. Ebben a legdermesztőbb tényeket nem kócos anarchista bloggerek mesélik el konteóként, hanem a legnagyobb netmultiplatformok vezető fejlesztői tárják fel, miért tartják ma már tragikusan közveszélyesnek mindazt, amit évek alatt ők maguk fejlesztettek ki.

A Social Dilemmában például a YouTube felhasználói szokásokat megtanuló és választásainkat ezáltal egyre profibban manipuláló algoritmusait fejlesztő mérnök kérlel minket arra, hogy soha ne kövessük a platform ajánlásait, hanem próbáljuk megőrizni választási szabadságunkat. Épp csak azt „felejti el” feltárni az egyébként kiváló doku, hogy ők is pont ezt csinálják, és pont így.

Ahogy a Facebook vagy Spotify és minden hasonló platform sem azért tanulja meg a preferenciáinkat, hogy minket kiszolgáljon, hanem hogy minél profibban vegyen rá mindarra, ami az ő érdekeiket szolgálja. Ugyan mennyire kell naivnak lenni ahhoz, hogy elhiggyük, merő szívjóságból működnek ezek a 100 százalékban profitorientált platformok, és csupán azt lesik minden pillanatban, hogy nekünk mi lenne a legjobb? Nekik valójában csupán az fontos, hogy megmaradjunk abban az illúzióban, hogy mindez nekünk jó, és miattunk történik – hogy mi használjuk őket, és nem fordítva. Pedig de.

Hogy mi jellemzi a Netflix-kapcsolatokat? Pont úgy bánik velünk, mint egy nárci  

Ezen a ponton felismerhetjük, mi jellemzi a Netflixet mint „társunkat”, hogy milyen emberi karakterre hasonlít kísértetiesen: a nárcira. Mert a narcisztikus személyiségzavaros figurák legfőbb ismérve, hogy zseniális profizmussal szedik ki belőlünk, milyen mozira vágyunk, és pontosan azt az illúziót, azt az ideális élet-mozit adják meg nekünk, amit leginkább látni szeretnénk éppen. 

Ráadásul a tévézés történetében új fejezetet nyitott a streaming azzal, hogy a sorozatokat vagy akár azok újabb évadjait immár a nézők aktuális reakcióit beépítve gyártják, a forgatókönyvet maximálisan manipulatív módon tudják alakítani, a felhasználók által leginkább vágyott tartalmakat legyártva. Személyre szabottan személytelen módon. Ahogy a nárci bánik azzal, aki kapcsolatba kerül vele.

Elsőre meredeknek tűnhet a Netflix–nárci hasonlat, de ha valaki alaposan tanulmányozza a narcisztikus karaktert és a róla szóló, egyre bőségesebb szakirodalmat, akkor rádöbbenhet, hogy a nárcik leírása mennyire pontosan fedi a Netflix (vagy más netmultik) legfőbb jellemzőit a velük kialakuló viszonyunkat illetően. Mert ugye a nárcik is kizárólag saját érdeküket követik, bármilyen emberi szempontot semmibe véve, bármilyen emberi érzésen és igényen simán átgázolva, ha legfőbb érdekeik épp azt diktálják, de persze bármikor simán tudnak olyan mozit, olyan illúziót is produkálni, amivel valós ténykedésük ellenkezőjét hitetik el áldozataikkal, hogy minél tovább függésben tartsák őket. 

Persze kevésbé tűnik fenyegetőnek a narcisztikus kapcsolat egy olyan tárgyi szolgáltatás esetében, amiről eleve nem feltételezzük, hogy emberként szeretne minket, fizikailag nem ér a felhasználókhoz, és nem elégíti ki őket fizikai valójukban, illetve azt sem éli meg senki hűtlenségként a Netflixtől, hogy sok más emberrel is kapcsolatban van... Eddig még senkiben sem vetődött fel, hogy akár össze is házasodhatna vele, és így egy hús-vér nárci sértett dührohamaitól, illetve bosszúhadjárataitól sem kell tartania az előfizetőnek, de mindez nyilván azért nem merül fel, mert a kapcsolatban nincs testiség, és a streamingszolgáltató nem egy hús-vér ember.

Azonban minden más tekintetben pont olyan mérgező a vele kialakított kapcsolat, mint egy nárcival. Mivel a Netflix, ahogy a Facebook és más hasonló platformok, az újabb generációkat kifejezetten nárciként „nevelik”, nárci sztenderdek szerint szocializálják, nemhogy változást vagy fordulatot nem várhatunk tőlük, de ha rajtuk múlik, egyre narcisztikusabb sztenderdek lesznek mindenhol. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a Facebook-posztokban mennyire modellértékű az, hogy sikeres és boldog életet mutassunk a képeinken – ami kifejezetten nárcivá alakítja át az amúgy normálisabb emberek tömegeit is. 

hogy ő bizony arról nem is tehet. Itt jegyzem meg, hogy ebben a cikkben nem csacska részrehajlásból nem soroltam el a Netflix mellett érvként felsorolt összes panelt, hanem mert azokat úgyis úton-útfélen hallhatja bárki. Inkább azokat a homályosabb pontokat igyekeztem ezúttal megvilágítani, melyekről viszont alig esik szó, és már-már olyanok, mintha valami tabuként kezelné őket a közbeszéd. Emberek millióinak nyilván nem könnyű szembenézni azzal, hogy olyan platformok, mint a Netflix, masszív függőséget alakítottak ki bennük és közelebbi ismerőseikben. A valós szembenézésnél sokkal egyszerűbb azzal hárítani bármilyen erre irányuló kritikát, hogy ez „túlzás”, részrehajló magánvélemény, merőben ideológiai alapú stb. Lelkünk rajta, hogy mit kezdünk vele.

A sorozatfüggőkre jellemző „binge watching”

Az angolszász terminológiában „BINGE watching” a neve a streaming-, illetve sorozatfüggés új fajtájának, nyilvánvalóan a tinik bulialkoholizmusát leíró „binge drinking” (rohamivás) kifejezés mintájára. Leginkább rohamtévézésnek fordíthatnánk, vagy a workoholizmus mintájára lehetne kreálni új magyar szavakat, melyek érzékeltethetnék a netflixezés masszívan addiktív jellegét.

A 30–44 éves korcsoportban az amerikai nézők 70 százaléka már annyira sorozatfüggő, hogy sosem tud leállni, és a legszívesebben bármikor nézné tovább a műsort, illetve próbálja is nézni, akár a munkahelyén is. Egy statisztika szerint a munka közbeni streaminglesés már eléri a 37 százalékot. Vajon véletlen egybeesés volna, hogy csak a drogdílerek és a netmultik hívják „usernek” (felhasználónak) azokat, akiket minden másfajta üzleti modellben többnyire ügyfélnek, kliensnek hívnak?

Sokkal alaposabb, részletekbe menőbb kutatásokra lenne szükség, mint ami ma elérhető ebben a témában. Itt csak a netflixezés két legveszélyesebb hatását emelhetem ki:

1. olyan, mintha egy nárci hálózna be,
2. mákonyként hat a felhasználókra. 

A Netflix mint mákony

Nem a posztmodern virtuális világ találta fel a mákonyt, mert az emberek már nagyon régóta használnak különféle szereket vagy akár ideológiákat is mákonyként. Eszünkbe juthat például, hogy régen az ország legelmaradottabb vidékein mákonyteát adtak a gyerekeknek, hogy lenyugodjanak és aludjanak. Az alkoholos, illetve mákból készített ópiáttartalmú teák mákonyként nagyon hatékonyak voltak, de abban is hatásosnak bizonyultak, hogy totál elhülyítsék, debilizálják a gyerekeket. Egész generációkat. A Netflixtől is sajnos elhülyül, aki engedi, hogy mákonyként hasson rá, és már remegve várja az újabb sorozatdózisát.

Kérdés: tényleg hosszabb távon is azt akarod-e, ami ilyenkor történik veled? Tényleg tartósan ilyen mérgező kapcsolatban akarsz élni a világ legprofibb nárcijával? Mert a Netflix párként minden nárcin túltesz majd abban is, hogy az édeni „love bombing” időszak után kikészítsen. Igazi figyelmet és érzelmeket hiába várnál tőle, mert mindig csak magával lesz elfoglalva, és csak a csodálatod kell neki. Meg a pénzed.

Mindent úgy vesz el, hogy cserébe csak illúziókat ad. Szóval gondold inkább meg, amíg még képes vagy az önálló döntésre, és nem lettél totál függő – mert utána már nem tudsz igazán szabadon dönteni minderről. Úgy van ez is, mint általában a függőséget kialakító drogokkal, illetve „szolgáltatásokkal”: elméletileg bárki megőrizheti a hatásuk alatt is a legbelső szabadságát és önállóságát, de ez a gyakorlatban inkább ritka kivételnek számít. Pont azért működnek olyan hatékonyan a választásainkat legprofibban megtanuló és manipuláló élményplatformok, mert az emberek masszív többsége abszolút befolyásolható és a profitérdekek által diktált irányba terelhető.

Annál is inkább, mivel e cégek fő érdeke pont az, hogy tartósan függővé váljunk a platformtól és termékeitől, illetve szolgáltatásától. A kör így zárul be mindazok körül, akik ezt hagyják, és olyan cégeknek engedik át életük egyre nagyobb része felett a kontrollt, mint a Netflix, a Facebook, az Instagram, a YouTube, a TikTok, a Tinder vagy a Spotify. Észre sem véve, hogy életidejük legjavát már velük töltik, életüket egyre inkább velük és nekik élik, nem pedig maguknak és egymással. Hirtelen nem nagyon jut eszembe bármi, ami alkalmasabb lenne arra, hogy egy társadalmat, egy adott emberi kultúrát hatékonyabban vághatna haza, mint éppen ez. 

A szerző filozófus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Olivier DOULIERY / AFP)