Vona Gábor: Öt reflexió az ukrán–orosz háborúról

Magyarként nagyon nehéz hideg fejjel elemezni az orosz–ukrán háborút. Egyrészt háborúról, ahol emberek veszítik el szeretteiket, sohasem lehet tárgyilagosan beszélni. Másrészt egy olyan fegyveres konfliktus, ami ennyire közel zajlik, végtelenül rémisztő. Kárpátaljai nemzettársaink miatt ráadásul nekünk különösen dermesztő az újabb és újabb sötét híreket olvasni. Ezt csak tetézi, hogy éppen egy borzasztó színvonalú választási kampány finisében vagyunk, amely a tragikus események értelmezését csak még toxikusabbá teszi. Végül azt se felejtsük el, az egész világ még „Covid-sokkhatás” alatt van, tele frusztrációval, szorongással, depresszióval. A globális közvéleményt sokkolják az események. Talán az sem véletlen, hogy a rádióban még soha nem hallottam annyit bakizni a hírolvasókat, mint az elmúlt napokban. És nem tudtam haragudni rájuk… A helyzet tehát fájóan szomorú és bénítóan félelmetes. Az objektivitás a fentiek miatt szinte lehetetlen, álljon itt mégis öt reflexió a háborúval kapcsolatban.  

1. Putyin bedurvul

Ami most Ukrajnában zajlik, talán legkevésbé Ukrajnáról szól. Nézzük csak meg az elmúlt időszakot! Azt találjuk, hogy Oroszország körül, az egykori Szovjetunió területén, Putyin szövetségi rendszerében sorra furcsa események történtek. A régóta befagyott azeri–örmény szembenállás villámháborúvá fajult, a megdönthetetlen kazah vezetés ellen tüntetések törtek ki, Belorussziában Lukasenka elnök pozíciója megingott, miközben a határoknál hosszú hetekig menekültdráma zajlott, Ukrajna felett pedig lassan egy évtizede ott lebegett a háború démona, ami most rakéták és tankok képében szállt le a földre.

Kibogozni persze lehetetlen, hogy ebből mennyi volt az orosz szolgálatok által kezdeményezett akció, és mennyi, amiben ők maguk kényszerültek védekezésre. Putyin két dolgot érezhet: vagy azt, hogy valakik nagyon keverik körülötte a kártyákat, vagy azt, hogy eljött az idő, hogy ő keverje meg azokat. Én inkább az utóbbit tartom valószínűbbnek. Több ok miatt is úgy vélheti, itt az idő rendet tenni a „nagyorosz birodalomban”. Talán a saját gazdasági nehézségei elől menekül, talán ki akarja használni a pandémiától megdermedt világ bénultságát, talán az Egyesült Államokat és az EU-t érzékeli cselekvésképtelennek, mindegy is. A lényeg, hogy a szomszédunkban zajló sakkjátszmában mattot akar adni a Nyugatnak, vagy ha úgy nem megy, felrúgni a sakktáblát. Putyin egyértelművé kívánja tenni, Ukrajna az ő játszótere, és nem tűri ott többé sem az európai, sem az amerikai „ügyvivőket”. De, ahogy az elején mondtam, ez az egész nem Ukrajnáról szól, annál sokkal többről. Egy új világrendről. 

2. A konteó

A közkeletű és nyilvánvaló vélekedés, hogy az Ukrajna feletti befolyásért Oroszország és az Egyesült Államok – Európával kiegészülve – vívja a maga küzdelmét, amelyet Kína a távolból, tenyerét dörzsölve, csendben figyel. Ez nagyjából így is lehet, de van egy első hallásra meghökkentő lehetőség, amit egyáltalán nem zárnék ki. Ha geopolitikai szemüvegen keresztül nézzük az eseményeket, Kijev orosz védernyő alá erőszakolásával nem történik más, mint 

Ha amerikai szemmel nézzük az elmúlt tíz évet, azt látjuk, hogy Putyin szépen lassan behálózta Európát (sőt, talán még Trump megválasztásába is besegített a kibertérből), pártokat, politikusokat vásárolt meg, és folyamatosan destabilizálja az uniót. Ha pedig orosz szemmel nézzük az elmúlt tíz évet, azt látjuk, az USA egyfolytában babrál Ukrajnában, hitegeti őket a NATO-val, csak hogy a stratégiai fekvésű országot szembefordítsák Moszkvával. Ez tehát egy mérgezett konfliktus, amiből senki sem jöhet ki jól. Az egyedüli nyertese Kína. És akkor itt jön a csavar! Mi van, ha az orosz–amerikai meccs végül éppen Kína elleni szövetséggé szelídül? Mert előbb-utóbb a két oldal tárgyalóasztalhoz fog ülni, ahol az erőviszonyok és a történtek fényében meg fognak egyezni. A legvalószínűbbnek az tűnik, ha Putyin elengedi az EU-t, cserébe a Nyugat se babrál tovább Ukrajnában. A megállapodás előremutató része pedig egy közös Kína-ellenes szövetség lehet. Persze ez csupán egy feltételezés, de lesznek mindkét oldalon, akik felismerik, az igazi fenyegetést nem a másik, hanem az egyeduralkodó szerep felé robogó Kína jelenti.

3. Lesz-e harmadik világháború?

Nyilván ez a jóslás kategóriája, de véleményem szerint nem lesz. Egy regionális konfliktust látunk, amelynek ugyan komoly világpolitikai tétje van, de senki sem érdekelt sem a háború elhúzódásában, sem a kiterjedésében. Nem az a kérdés ezért, lesz-e harmadik világháború, hanem hogy elkezdünk-e ijesztgetni vele. És itt különösen a sajtón van óriási teher. Mivel a modern média kereskedelmi alapokon áll, vagyis nézettségért, lájkokért, interakciókért küzd, rendszeresen megtapasztalhatjuk, milyen, amikor a jó ízlés, a társadalmi felelősség és a tárgyilagosság trikolórjára rárókázik az üzleti érdek. Ha a Covid alatt a médiában olvasottakat igaznak vennénk, az emberiségnek már legalább háromszor teljesen ki kellett volna pusztulnia a koronavírustól. A mostani háború ismét óriási csábítás a napi szerkesztőknek, hogy egy-egy drámai címadással, apróbb vagy nagyobb csúsztatással döntögessenek nézettségi rekordokat. Arra kérem őket, magunkat, mindenkit, hogy ne tegyük! Itt vagyunk, egy történelmileg frusztrált nemzet, lassan talán túl az ötödik hullámon, közben éppen nyakig egy gyomorbajos kampányban, és erre most kitör egy háború a szomszédban. Mondjuk ki: nem vagyunk jól. Nagyon szarul vagyunk. Most tényleg semmi szüksége ennek a társadalomnak arra, hogy a sajtó az amúgy is drámai eseményeket egymásra licitálva turbózza fel. Már az is túl sok, ami történik, nem kell a kattintásvadász szenzáció. 

4. Belebukhat-e Orbán?

Orbánt meglepte a háború kitörése. Azt mindenki tudta, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, hiszen az elmúlt harminc év minden valamirevaló geopolitikai irományában számoltak Ukrajna felrobbanásával, de a kormányfő azt gondolhatta, nem most valósul meg. Abban reménykedhetett, az egész csak a szokásos diplomáciai kardcsörgetés, és maximum a két szakadár köztársaságig terjed majd a harc. Nem így lett. 

Nincs is veszélyesebb egy kampányhajrában, mint belekeveredni – még ha közvetetten is – egy háborús játszmába. Ráadásul, ha a háború elhúzódik, a nyugati szolgálatoknak egyre sürgetőbb érdeke lesz, hogy levegyék a sakktábláról az oroszbarát miniszterelnököt. Akár a választások elé időzített súlyos botrányokkal. Két szempont azonban mégis őt erősítheti. Elsőként a Putyinnal való jó viszonya azt az érzetet is erősítheti a választókban, hogy Orbán moszkvai kapcsolata valamiféle védelmet biztosít nekünk az orosz ámokfutással szemben. Ez nyilván csak illúzió, a geopolitikában ugyanis nincsenek barátok, csak érdekek, de ettől még sokan érezhetik így. A másik, hogy a krízishelyzet mindig megerősíti azt a kormányt, amely kompetensen tud cselekedni. Az ilyen szituációkat (árvíz, katasztrófák, válságok, migráció stb.) Orbán szinte mindig jól kezelte, valószínűleg most sem lesz másképp. Az ellenzék ezért nem biztos, hogy jól teszi, ha kampánytémává emeli a háborút. 

5. Feltámadhat-e az ellenzék?

Márpedig az első reakciók alapján úgy tűnik, hogy az összefogás kampánylehetőséget lát a háborúban. Jelen pillanatban az egész világ a háború felelőseként tekint az orosz elnökre. Orbán pedig ennek a Putyinnak a szövetségese. Az ellenzék itt egy magas labdát észlel, amit le akar csapni. Az első reakciók – Márki-Zay ukrán fegyverszállítást javasolt, Gyurcsány pedig Brüsszelnél is erősebb válaszlépést – azonban azt mutatják, valamit nagyon elmért a hatpárti koalíció. Bár a nyilatkozatok a szavak szintjén a békéről szólnak, mégis körüllengi őket egyfajta háborús pszichózis, a kemény fellépés követelése. Nyilván a kampányhajrában mindenhol forrnak az indulatok, az ellenzéket a sok belső konfliktus és a rossz számok amúgy is frusztrálják, meg itt van az oroszellenes hevület is, de nem lenne szabad elfelejteni, hogy az emberek félnek a háborútól. A választók azt fogják keresni a következő napokban, melyik oldal tudja távolabb tartani Magyarországot a fegyveres konfliktustól. Az összefogás vezetői ezért hiába beszélnek békéről, ha a mondat második felében meg erőteljes fellépést követelnek azzal az Oroszországgal szemben, amelytől ma a magyar emberek félnek. Az átlag szavazó számára

Ami persze nem igaz, de ettől még egy terjedő érzet, amit a kormánypárt kíméletlenül ki is használt, amikor arról beszélt, szó sem lehet az összefogás által szorgalmazott fegyverszállításról és katonák küldéséről. Lényegében éppen az ellenzék adott menekülőutat Orbánnak, aki egy gyors sasszéval elítélte Oroszországot (EU kipipálva), meghirdette a menekültek befogadását (jogvédő szervezetek kipipálva), majd kifejezte, hogy Magyarországnak távol kell maradnia a konfliktustól (ellenzék lepipálva). Ebben a helyzetben nagyon óvnám a hatpárti koalíciót, hogy tovább görgesse az orosz rulettet (Paks leállítása, az orosz „kémbank” kiutasítása stb.), mert ezzel csak tovább erősítik azt a – már a Fidesz által is erősített – félelmet, ha Márki-Zay nyer, össze fogjuk rúgni a port az oroszokkal. Szerintem most a kevesebb a több. Persze, ha az ellenzék még szeretne választást nyerni, meg utána felelősen kormányozni egy országot, amelyet az ősei Kelet és Nyugat töréspontján alapítottak meg…       

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Az orosz hadsereg katonai járműve Armianszk egyik utcáján halad 2022. február 24-én. Fotó: Stringer / Reuters)