Keresztény dögkeselyűk Hodász András felett

Egyszerre mozdulnak szégyentelenül, igazi vamzertempóval a keresztény „közélet” kasztjának tagjai, hogy rúgjanak még egy utolsót Hodász András római katolikus pap tetemébe.

Hodász ugyanis két hibát is elkövetett. Először is azt hitte, hogy ma Magyarországon közéleti szereplőként, vezetőként fel lehet vállalni azt, hogy valaki válságban van, pszichológus segítségére szorul, és antidepresszánsokat szed. Persze azt hinnénk, hogy van annyira felvilágosult és érett a társadalmunk, hogy jobb útnak tartja ezt, mint felkötni magunkat a pincében, vagy esetleg alkoholizmusba és asszonyverésbe fojtani a megkeseredett életünk feletti brutális depressziónkat, de ez hiú ábránd. A pap második hibája az volt, hogy ebben a helyzetben akarta radikálisan megmondani azt, hogy merre tovább, majd ő mutatja az utat. Mindezek után pedig bedobott egy kézigránátot a közbeszédbe azzal, hogy kijelentette: nem biztos abban, van-e meleglobbi. Majd mindezt végül azzal tetézte, hogy ellenzéki politikusokkal fotózkodott a kampány közepén. Önmagában persze egyikkel sem lenne baj, ha közben nem permanens segélykiáltásokat hallanánk tőle. 

És ebben a kettős együttállásban voltaképpen mindenki megérezte a vérszagot, az olcsó és könnyen megszerezhető lájkok tömegeit és a morális felsőbbrendűség tét nélküli csillogtatásának lehetőségét. Kezdve azzal, hogy a különböző médiumokban „keresztény influenszerek” értetlenkedve álltak a valóság előtt: egy keresztény papnak sem elég gyónni vagy „megimádkozni” a krízishelyzeteit, hanem szakszerű segítségre van szüksége. Vagy nem átallják lépten-nyomon kiemelni azt, hogy a „sztárpap” antidepresszánson él – azt sugallva ezzel, hogy beszámíthatatlan. Ez pedig sokat elmond a „keresztény Magyarország” állapotáról: képtelenek és alkalmatlanok a papok és lelkészek arra, hogy helyettesítsék a pszichológusokat vagy a coachokat, és arra, hogy bárki is náluk keresse a megoldást az élete legnagyobb mélységeiben. Ami viszont ennél is elkeserítőbb, hogy a mai napig rengetegen foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz a narratívához, hogy pszichológushoz fordulni Krisztus helyett még egy paptól is elfogadhatatlan. De ne legyen kétségünk afelől, hogy itt kizárólag annak a lehetősége áll fenn, hogy az ilyen gondolkodást valló keresztények csupán arra képesek, hogy magukhoz züllesszék a környezetüket, arra nem, hogy felemeljék a társadalmat. És 

De a dögkeselyűkön kívül van egy másik jól beazonosítható csoport, amelynek tagjai Hodász András nevének értékéből akarnak olcsó lájkokat kicsikarni. Ők azok, akik hullarablóként csapnak le, és hosszú cikkekben próbálnak értetlenkedni a pap egyes (egyértelmű) kijelentései felett – hiszen most lehet, most nem szól majd vissza –, vagy éppen számonkérni őt, hogy miért is nem úgy és ott van, ahol és ahogy azt ők kívánják. Csakhogy éles ellentmondás és diszharmónia húzódik aközött, ha ugyanerről az oldalról az egyik órában azt olvassák a fejére, hogy miért nem marad ilyen állapotában csöndben, míg a másik órában azon értetlenkednek, miért nem vett részt a vasárnapi, Päivi Räsänen finn politikusnő melletti tüntetésen. Amellett, hogy teljes a káosz, és ez senkit nem zavar, egyvalaki senkit sem érdekel igazán a dögkeselyűk és hullarablók részéről: maga Hodász András. Mert annak már tétje is lenne. 

Ugyanis valójában arról van szó, hogy igazi tétje a nagy keresztény felháborodásnak és számonkérésnek akkor lenne, ha ugyanezek az emberek ugyanilyen kritikusak lennének magukkal szemben is. De sajnos nem ezt látjuk.

Ilyenkor – legyen az jobb- vagy baloldal – olyan csendet hallunk, amilyen Krisztus sírjában lehetett szombaton, a feltámadás napja előtt. Ilyenkor nem forr az indulat, nem éled újjá az inkvizíció, és nem gyúlnak fel a digitális vagy verbális máglyák. Persze hogy nem, mert abba bele lehetne bukni. Hiszen ha nem a szekértábor-retorika él, ha nem a vagy-vagy felosztás mentén működünk, akkor az nem hoz annyi lájkot, az nem pörgeti a nézettséget, és nincs rövid távú haszna. Márpedig itt csak ez számít. Tétje akkor lenne mindennek, ha úgy viselkednénk az ellenségünkkel, azzal, akit egyébként megvetnünk kéne, mint az irgalmas szamaritánus, aki megszánta azt, akit gyűlölnie kellett volna, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt az állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: „Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.”  Így kellene bánnunk a felebarátunkkal, ez lenne a keresztény közélet feladata, még akkor is, ha kampány van, még akkor is, ha ez kevésbé népszerű, és még akkor is, ha ennek nagy a tétje. De legfőképpen akkor, ha úgy gondoljuk, hogy a felebarátunk hibázott. Ennek van egyedül tétje, de épp emiatt ennek van egyedül értéke is. 

És hogy én ezzel nem ugyanígy próbálok-e hasznot húzni Hodász András helyzetéből, mint a fent említett dögkeselyűk vagy hullarablók? Lehet. Egy dolog ment meg engem ebben a helyzetben: velük ellentétben én odaálltam mellé, és megkérdeztem, segíthetek-e. Még akkor is, ha néha olyan távol vagyunk egymástól, mint Róma Debrecentől, a kálvinista Rómától.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem PhD-kutatója, református teológus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

Az Index februári interjúja Hodász Andrással.

(Borítókép: Hodász András. Fotó: Kaszás Tamás / Index)