A menekült

Éjszaka közepén érkezett a zsúfolt vonat Záhonyból, se a vágány, se a cél nem volt világos. Hiányzott a felirat és minden útmutatás. Az önkéntesek bárkit tárt karokkal, fáradtan és roskadozva vártak, de nem tudták megmondani a pontos időpontot. A kempingasztalon szendvicsek, labda, legó. Kávé. Dobozos almalé, szívószállal. Öltöztetős babák.

Nem volt rajta ruha, onnan tudtuk, hogy ő az. A menekült meztelenül jött, teste szétszórva mellette: körmei, szája széle, homloka, lába sérült volt, vágások és varrás nyoma. Kék cérna, géz és sebtapasz volt a dísze. Jód fénylett az alkarján. Boldog volt, nevetett, hogy célba ért. Egy kis bőrtáskát szorított a hóna alatt, masnival, az volt mindene: egy manikűrkészlet, tusfürdő, kovidigazolvány és a telefontöltő. A táska oldalzsebében egy kötet:  Andruhovics regénye a Kárpátokról, Shevchenkó és a Pop Iván címlap. Mindenemet magamnál hordom, kiabálta, mikor felismert minket és látta, hogy csodálkozunk. A testvérem mérnök, Kijevben harcol, ő rakott fel a vonatra. Ott vettem le a ruhámat, hogy beférjek a vagonajtón. Egy kendő bőven elég a meneküléshez, angolul jól beszélt. A zsúfolt vonat forró, mint egy friss káposztaleves; vörös, mint a cékla. Betakart a riadt, forró tömeg. 

Genfből szólt egy kollégánk, hogy legyünk ott éjfélre a pesti állomáson, a peronon várjuk. A genfi közvetítés sikeres volt. Tanja, ő az, igen. Legurult, akár egy gombóc a meredek vonatlépcsőn. Fáradt redői kisimultak. Romániába szeretne menni, onnan Párizsba, ott előkészítik neki az igazolványát és a megfelelő Erasmus-pontokat, amire megkapja majd pár hónap múlva a menedéket, ösztöndíjas diák lesz a Sorbonne-on. Mit fogsz tanulni? Kérdeztem, hogy tereljem az autónk felé. Mindegy, ahová beosztanak, csak ne gáztudomány legyen, nanotechnika vagy kőolaj. Addig meghúzza magát Kisjenőn vagy Szucsavában, én nyugatabbra mennék, súgtam neki, amikor már az autóban ültünk, és még mindig piros volt az arca. De nem figyelt rám, a hátsó ülésen didergett. Hiába adtunk rá egy kötött, bundás sapkát (síelésből maradt), kesztyűt és törölközőket (a nyolckerbe vittük volna másnap a gyülekezetbe). 

Tanja hozott magával egy anyát és egy kislányt. Ők is ott ültek a hátsó ülésen, a magyar határon ismerkedtek meg. Ők semmilyen nyelven nem tudnak, segíteni kéne nekik. A csecsemőt valaki forró teával véletlenül leöntötte menekülés közben Técsőn, így őt reggel fél nyolcra bevittük a Bethesdába, akkor nyit a sebészeti ambulancia. Kötést kapott, tejet, adatlapot, jó szavakat, grízt. A lábai, mint két vastag, dagadt véres hurka, akkorát kacagott, ha rálehelt az anyja.

Már a tankok is eltűntek, máshol szolgálnak, új harcok vannak. Eltűnt egy város, ecsetelte rezignáltan. Mintha Mezopotámia lett volna. Alexandria. Az új Aleppó. Lépcsők és kupolák maradtak a földre zuhanva. A kórházak is eltűntek. Most Odesszát lövik. Nem, nem ez van az újságban. Ott? Hát ott sosem az van, amit éppen élünk, a média rajtunk nem segít.

Miért nem megy Németországba? Kérdeztem a menekült lányt. Mert oda nem lehet, nem fogadnak, azt mondják, akik oda mentek. Nem jók a papírjaink. Budapest volt a célom, aztán Románia, onnan Párizsba megyünk, ezt tanácsolták, oda még lehet menni. Tornatermekben aludt eddig, terepjárón, vonaton, Beregszászon, Ungváron egy iskolai osztályteremben aludtunk a padok között. Mindenhol zsúfoltság volt. Nekem jó lesz Szucsava, Brassó vagy Bukarest, mert onnan könnyebben eljutok Franciaországba, ezt az utat engedik. Ott remélem, elfogadják a papírjaimat.

Mire a házhoz értünk, ahol befogadták őket Nagykovácsiban, már másnap volt. Ott ültek egymásnak dőlve a hátsó ülésen. A kislány cumizott, egyedül ő volt félig ébren, viszkettek a lábai, a pelenka csücskét morzsolta a másik kezével. Ködös, hideg nyirkos reggel. Ráfagyott a dér a szélvédőre, összefirkált választási plakátok hevertek az út mellett, letépve, megtaposva. Ki mondta előbb, hogy „Ruszkik haza”?  

Nagykovácsiból indultunk újra a Keletibe, mert másnap is jött egy új menekült, akit szintén Genfből közvetítettek. Igaz, ő ruhában érkezett. Két kutyával és egy kölyökkel. A kölyök cselgáncsruhában ugrott fel a vonatra, épp edzésen volt, amikor a rakéta becsapódott a tornaterembe. Azóta nem veszi le, nem lehet, mert akkor nagyon sírna.

A szerző író, műfordító, kritikus

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)