Egyetértés háborúk évadján

Az internet-tenger kínálatát lehetetlen egy embernek befogadnia. Ezért ki-ki egzisztenciális problémái, intellektuális érdeklődése vagy mániája alapján horgász ki belőle figyelmével kísért témákat, vagy ezeket karakterisztikus nézőpontból elbeszélő influenszereket – a velük szembeni szimpátia vagy ennek ellentéte: az elutasítás okán. Számomra az egyik ilyen Demeter Szilárd, akinek publikációit elszánt figyelemmel követem a Mandineren, mivel nemcsak egy tárgyban, hanem kettőben is – a magyar irodalom központosítása, s valami hasonló igyekezete a magyar ifjúsági zenével – valamennyi megnyilvánulása teljes egyet nem értésemet vívja ki.

Viszonylag sok írásommal – nem vitatkoztam vele, hanem – igyekeztem megfogalmazni a vele való párbeszédet kizáró gyökeres elutasításom indokait, ami bizonyára nemcsak a nézet-, de a pozícióeltérésből is fakad. (Egyszer válaszolt is rá.)

A Mandineren megjelent „Oroszok” című írására reagálni becsületbeli ügyem. Ha nem tenném, elveszíteném a vele szembeni ellenérzésem és -érdekeltségem erkölcsi talapzatát. Ugyanis ezzel a cikkel nemhogy teljesen egyetértek, hanem rendkívül dicséretes, józansághoz visszatérítő tettnek tartom.

A jelenlegi ukrán–orosz háború, bármennyire Dávid és Góliát küzdelemnek tűnjék is, s bármilyen felháborító civilellenes körülmények között is zajlik (a háború fogalma maga civilellenes, „ha egy ember életét kioltod, mintha az egész emberiséggel tennéd” – valahogy így szól a Talmud), nem terjeszkedhet addig, hogy bármilyen ellendrukkeri pozícióból művészeti alkotások, sportolók bojkottjába zülljön. Ez ellen emelte fel a szavát Demeter Szilárd, s de jól tette.

Az egykori Szovjetunió, korábban Oroszország, s még korábban Lengyel–Litván Királyság s Kijevi Rusz területén föllángolt, évszázados gyúanyagú háború tragikus aktualitása, hogy a jelenlegi világkonstelláció okán glóbuszunk hatalmi és világnézeti viszonyainak újraelrendeződése folyamatának vált sarokkő-mozzanatává. (Montesquieu A rómaiak hanyatlása és bukása című klasszikusa olvasóját ez nem lepi meg.)

E végzetes folyamat felett senkinek sincs ellenőrzése. Különösen a politikacsinálók szűk elitjén kívül állók többségének nem. Azonban a kultúrának mi vagyunk a letéteményesei. A csinálói és a fogyasztói. Azé a közegé, amely vagy 2000 éve túléli a hatalmi viaskodásokat és szempontokat, de még a legtöbb tömeggyilkosságot is – ahogy Kertész Imrénk is fogalmazta a holokauszt kapcsán (ő nagy h-val és c-vel írta mindig) egyetlen a teendőnk: kultúrává oldani-szervíteni.

Az orosz kultúra (a sport is ide tartozik) „megsárgacsillagozása” az egyetemes kultúra elleni merényletkísérlet. (Az egyik legvisszataszítóbb aktusa az orosz sportoló kizárása a paraolimpiáról, de az orosz macskák sem kerülhették el sorsukat – nincs szarkasztikus író, aki ilyet ki tud találni.) Elsősorban a szigorú igazságosság okán hazug a – sajna nem minden tradíció nélküli kiszelektálás: nevezetesen, hogy semmi közük a cári terjeszkedő gesztusokhoz és gyakorlathoz – épp ellenkezőleg. A gettóba zárás egy olyan fonalat tépked ki, amely épp az emberellenes tömeggyilkosságok ellen szőtt védőhálót, még ha eleddig sajnos soha nem elég szilárdat is, mert most oly gyorsan szakadt cafatokra. Pedig a második világháború apokalipszise után lehetett bízni a több emberöltőnyi – egyesek szerint ellustító – béke okán e kulturális-humánus oltóanyag erejében. 

A praktikum kevésbé elvont régióiban is teljesen diszfunkcionális a bojkott körüli szorgoskodás. Putyint csak az orosz nép válthatja le, s vele talán megakaszthatja a háború eszkalálódását. Mégpedig az orosz népnek az a része – vannak erre utaló jelek –, amely épp e kulturális értékekből merítheti elhatározását s bátorságát. S ehhez nem kevés elszánást erősítő hitet, horizontot nyújthat, hogy ezekben az értékekben a világ azonos és szolidáris vele.

Demeter Szilárd több orosz szerzőt említ ifjúkorából, amelyek jelentős hatást tettek rá. (Egyiküket nem ismerem – Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuszki – a könyvet már meg is rendeltem, az effajta figyelemfelkeltés is a felelős közírás feladata.) 

Hadd említsek én is egy orosz szerzőt, aki meghatározta világ- és írásképemet: Isaac Babel. Napok óta az ő műveit olvasom újra. (Elbeszélések és színművek, fordította Wessely László, Magyar Helikon, 1964. Amire a fiatalember nem, csak a későbbi kiadó figyelt föl most: felelős szerkesztő Konrád György.) A hírek, kommentárok vad, egyéb tennivalókat félretévő – lehet, túlzó – követése évadján, mégis az ő több évtizede agyonolvasott Lovashadserege és Odesszai történetekje igazítanak el, hol élünk s hová tartunk 2022 tavaszán.

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.