Tüntikéző bohóc, nem szabad gyerekek közelébe se engedni

A köznevelés és a közoktatás szívügyem. Egyrészt anya vagyok, másrészt magam is a köznevelésben dolgozom pszichológusként. Kívülről-belülről látom a szakemberhiányból fakadó nehézségeket, így számomra nem volt kérdés, hogy csatlakozom a pedagógussztrájkhoz.

Van azonban egy igen rossz szokásom: a közösségi médiában valahányszor pedagógust gyalázó megjegyzésbe botlok, igyekszem intelligensen elmagyarázni, miért fontos az, hogy a pedagógusok és az őket segítő szakemberek társadalmi megbecsülésnek örvendjenek, miért fontos az, hogy a német nyelvet német nyelvtanár tanítsa, és miért nehéz 30 merőben különböző képességű, lelki alkatú gyermeket életben tartani és okítani.

Tudom: Ne etesd a trollt! Az önkontrollnak azonban még nem állok oly magas fokán, hogy lazán ignoráljam őket, ezért most reagálok az engem, illetve minket ért vádakra.

Előtte azonban nézzük meg, miért pont most (kampányidőszakban) telt be a pohár.

A pedagógus-szakszervezetek már 2010 előtt – még Pokorni Zoltánnal kart karba öltve – harcoltak egy jobb oktatásért, sajnos azonban a 2010-es kormányváltás sem hozott javulást, sőt. Új NAT, KLIK, életpályamodell, munkaterhek növelése, pedagógusilletmények befagyasztása, fokozódó tanárhiány… Egyre több pedagógusnál verte ki a biztosítékot. A kockás inges mozgalom 2016 óta igyekszik felhívni az oktatási miniszter figyelmét arra, hogy a helyzet kezd tarthatatlanná válni, de süket fülekre találunk. Ja, lehet, ebben az is közrejátszik, hogy nincs is oktatási miniszterünk, mint ahogy oktatásügyi minisztériumunk sincs. Tüntettünk 2019 novemberében, és sztrájkoltunk volna 2020 tavaszán, de az országos lezárások ezt meghiúsították. Két évig az ország – jogosan – a Coviddal volt elfoglalva, 2021 őszén konszolidálódott annyira a járványhelyzet, hogy az oktatás tragikus helyzete újra terítékre kerülhetett. 2021 októberében a PSZ és a PDSZ ismét igyekezett tárgyalóasztalhoz ülni az Emmi munkatársaival, de falakba ütköztek – ekkor hirdették meg a sztrájkot. Október és március között számtalan tárgyalási kísérlet történt, de érdemi párbeszédre nem került sor. A 10 százalékos bérpótlékemelést inkább érezzük megalázónak, mint előremutatónak. A 6 százalék oltatlan tanár eltiltása a pályától megnehezítette az oltott 94 százalékának helyzetét.

Az elméleti bevezető után visszatérek személyes sérelmeimhez…

A vádakról egyesével

Gyurcsány bábja

Nem az ellenzék szekerét akarjuk tolni kampányhelyzetben, de tény, hogy míg a kormányoldal cinikusan leráz minket, az ellenzék ráharapott a témára, és legalább szavak és ígéretek szintjén próbál úgy tenni, mintha szívügyük lenne az oktatás rendezésének kérdése. Ebbe persze sokan belekapaszkodunk. Ha egy esetleges kormányváltás után kiderül, hogy az ígéretek csupán ígéretek maradnak, akkor biztos, hogy verni fogjuk az asztalt, mint ahogy Gyurcsány idején is vertük – pontosabban verték, én akkor még egy multinál voltam pályakezdő piackutató, fillérre pontosan annyi nettó fizetésért, mint most a közszférában, 15 év munkatapasztalattal, rengeteg képzésekbe fektetett idővel és pénzzel.

Rohadt kommunista

Kritikusan szemlélem a kormány intézkedéseit, ez tény. Számtalan területhez nem értek, azt azonban tisztán látom, hogy a gyermekvédelem Magyarországon gyerekcipőben jár, a valódi problémák helyett pedig (a tanárhiány miatt sérül a gyermekek oktatáshoz való joga, az iskolák konzerválják a társadalmi különbségeket, az EU-ban regisztrált emberkereskedelem-áldozatok fele magyar, családon belüli erőszak stb.) egy teljesen légből kapott, nem létező problémát helyeztek a gyermekvédelem középpontjába.

Emiatt nagyon haragszom a kormányra, nem vagyok kormánypárti, de ez még igen távol áll attól, hogy lelkesen tapsoljak az ellenzéknek, akinek amúgy a kommunistákhoz pont annyi köze van, mint a kormánypártnak.

Nem érdekel, hogy a magyar köznevelés miért tart most ott, ahol tart. Nem érdekel, hogy Gyurcsány vagy Orbán vagy Kádár okozott-e nagyobb károkat az oktatási rendszerünknek. Egyedül a jelen és a jövő érdekel.

El lehet menni máshova dolgozni

A baj, hogy a kollégáim el is mennek. Én is megtehetném, mint ahogy bármelyik fiatal tanár megteheti. A közoktatásnak való végleges hátat fordítás helyett mi – egyelőre – mégis azt az utat választottuk, hogy 1-1 nap munkabeszüntetés árán reménykedünk abban, hogy a közoktatás kérdése egyszer csak napirendre kerül. 

Van magánpraxisom, ezért anyagi problémákkal nem küzdök. Heti 5-6 magánórával majdnem annyit keresek, mint a teljes állású munkámmal. A magánpraxis azonban energiát, figyelmet von el a főállású munkámtól, ezért azt tervezem, hogy egy szabad szemmel is jól látható fizetésemelés esetén a magánpraxisom fokozatosan felszámolom. 

Munkakerülő sz...rházi vagyok

Lehet, hogy sz...rházi vagyok, de nem vagyok munkakerülő. Sztrájk idején is megtartom kontaktóráim zömét, inkább az adminisztrációs óráim terhére sztrájkolok, vagyis nem írok szakvéleményt, nem telefonálgatok kórházakba, családsegítőknek, tanároknak, nem olvasok szakirodalmat, nem készülök fel az óráimra. A valóságban persze megteszem, csak nem rögzítem a munkaidő-nyilvántartásomban, vagyis nem veszem fel érte a fizetést. Nem a gyerekek megszívatása a célom, hanem az, hogy jelezzem a döntéshozók felé, hogy a jelenlegi helyzetünk tarthatatlan. Három gyermekem van, de az elmúlt négy évben egy kezemen meg tudom számolni, hány napot voltam miattuk táppénzen, pedig sokat voltak betegek. A családom bevonásával mindig igyekszem megoldani, hogy valaki vigyázzon a gyerekekre, amíg én dolgozom.

Csak egy feltűnési viszketegséggel rendelkező kisebbség tüntikézik

Való igaz, hogy a többség nem sztrájkol, de nem hiszem, hogy ennek hátterében az áll, hogy a többség elégedett a helyzetével. A tanárok átlagéletkora 46 év, és csupán 6 százalékuk 30 év alatti. Bár szép számmal ismerek nyugdíjhoz közel álló sztrájkolókat is, a fiatalok mégis könnyebben aktivizálhatók, ők azonban kevesen vannak. Az idősebbek az elmúlt 30 évben már számtalanszor megtapasztalták, hogy gyakorlatilag egyetlen megmozdulásuk sem hozott érdemi változást.

Nyugdíj előtt bármiféle retorzió elég rosszul jönne. Mi, fiatalabbak még hiszünk, lelkesedünk, küzdünk. Vesztenivalónk nincs, mert tudásunkat az élet bármely más területén anyagilag sokkal jobban megbecsülik, mint a közszférában. 

Háborúzunk a háborúban

Putyin nem egyeztetett velünk időpontot, a március 16-ától induló sztrájkot jóval a háború kitörése előtt hirdették meg, bőven lett volna lehetőség velünk érdemben tárgyalni. Egy oktatási miniszter feladata az lenne, hogy az oktatásért feleljen, akár háború van a szomszédban, akár béke. Tárgyalni akarunk, nem harcolni! Amúgy meg, ha körülnézek, példaértékű, amit a tanárokon, kollégákon látok: civilként mindenki igyekszik valamilyen formában segítséget nyújtani a menekülőkön. Szállást ad, önkéntes tanárnak jelentkezik, szendvicset oszt, menekültszállást takarít.

Minap az Emmi ukázt adott ki: a magyar iskolák kötelesek befogadni a hazánkba menekülő ukrán állampolgárok gyermekeit. Ez jogos, és maximálisan egyetértek vele, de kérem, hogy a feltételeket is legyenek szívesek biztosítani! Ukáz igen, tárgyalás nem? 

Nem lenne szabad gyereket engedni a közelembe

Ezt valóban mondták már nekem. Olyan szülők, akik bántalmazták a gyermeküket, és hosszas szülőkonzultációk sorozata sem győzte meg őket arról, hogy sem a testi, sem a lelki abúzus nem elfogadható. Ilyenkor kötelességem a gyermekjóléti szolgálatnak jelezni. Ezek a szülők nem voltak hálásak azért, amiért bemártottam őket. Számtalan családtól kaptam azonban azt a visszajelzést, hogy egy-egy probléma megoldásában hatékony segítséget tudtam nyújtani. A gyermekjóléti eseteket leszámítva senki nem mondta még, hogy ártottam volna a gyerekének.

Éppen azért lenne össztársadalmi érdek, hogy minél több fiatal válassza a tanári pályát, hogy az, aki valóban alkalmatlan, eltávolítható legyen a pozíciójából. Egyetlen iskolaigazgató se mondhassa, hogy a bántalmazó tanár még mindig jobb, mint a semmilyen!

Tüntikéző bohóc

No, ez igaz! Az egész sztrájk egy nagy bohóckodás. A családok annyit érzékelnek belőle, hogy egy nappal hosszabb a négynapos szünet. Ha nem megoldható, természetesen szeretettel látunk minden gyereket az intézményben. 

Ennek ellenére sztrájkolunk. Vesztenivalónk nincs. Mi, sztrájkolók hiszünk abban, hogy a dolgok még jó irányt vehetnek.

Hiszünk abban, hogy a gondolkodás alapjog!

A szerző pszichológus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Sean Gallup / Getty Images)