Kiutak a vidékizés emésztőgödréből

A dühösen vidékizők nyilván azt hiszik, a narancsuralmi rendszer által megvezetett falusi bugrisok karikatúráját adták, miközben legalább annyira róluk és urbánus előítéleteikről szóló karikatúra rajzolódott ki sok, ilyen témájú beszámolóból a nagyvárosi véleménybuborékot kipukkasztó választási vereség nyomán. Nemcsak a kirívóan fölényeskedő posztokra érvényes ez, hanem sajna többnyire a kulturáltabb, empatikusabb együttműködésre buzdítókra is. 

Pont ugyanilyen a falusias vidék és a nagyvárosi centrumok viszonya, nemcsak gazdaságilag, de ideológiailag is megdöbbentően pontos az analógia a gyarmatosítással. Mert a nagyvárosok nagyobb gazdagsága és az ebből adódó kulturális fölénye, nagyobb „fejlettsége” már évszázadok óta a vidéktől elvont anyagi és humán erőforrások koncentrációjára épül. Arra a központosító rendszerre, amiről nem mellesleg épp a mi korunkban derült ki egyértelműen, hogy mekkora zsákutca globálisan, és mennyire fenntarthatatlan... túl azon, hogy eleve mennyire igazságtalan volt az első perctől kezdve, amióta megjelent ez az ellentét, amiből kialakult a népi-urbánus szembenállás és az ezt leképező pártpolitikai táborok.

A vidékizés három fő csapdája

A vidékizés három fő csapdája, hogy 

1. pont az ellenkezőjét éri el vele az ellenzéki tábor, mint amit szeretne: ismétlődő NER-kétharmadot
2. észre se veszi nagyvárosi haladásbuborékjában, hogy a pestiek vidékizése mennyire provinciális, és mennyire elmarad a ma legkorszerűbb világvárosi trendektől (ahol nem csupán növelik a zöld felületeket, de lényegében megpróbálják újra falusivá tenni a túlurbanizált nagyvárosi környezetet)!
3. a nagyvárosi túlfogyasztás modellje mint életforma mára nemhogy jövőperspektívát nem jelent, de maga a fő probléma ezen a bolygón, amihez képest egyértelműen egy földközelibb, falusiasabb életforma a fenntartható jövőkép ma már, túl azon, hogy egészségesebb és harmonikusabb, még a jobb fogyasztói életminőség elérése szempontjából is egyre inkább a zöld környezetbe kivonulás az uralkodó trend, különösen „elit” körökben. 

A nagyvárosi életforma megbukott a fenntarthatósági vizsgán, és nincs többé alapja kioktatni a vidéket!

Miután a nagyvárosok fogyasztói modellje evolúciós zsákutcának bizonyult ezen a bolygón, a nagyvárosok ma már gyakorlatilag semmilyen téren, konkrétan semmiben nem tudnak igazi jövőperspektívát felmutatni, ellentétben a vidékkel és a faluval, ami a túlélés és a jövő záloga. Persze csak akkor lehetne a vidék egy fenntarthatóbb jövő záloga, ha végre kiszabadul a durván központosító narancsuralmi ideológia fogságából, melynek fő szavazóbázisa lett az a polgárosodástól elzárt, anyagi, erkölcsi és szellemi nyomorban tartott, iskolázatlan vidéki réteg, mely pont azokra szavaz, akiknek leginkább érdeke kiszolgáltatott állapotuk és nyomoruk fenntartása, hogy ez a politikai tudatlanság újabb és újabb kétharmadokat hozzon nekik. A NER így gyakorlatilag garantálja, hogy a lehető legszélesebb rétegek még véletlenül se induljanak el a polgárosodás útján, mert immár egész hatalmi rendszere erre a tragikus ellentmondásra épül, hogy épp azok a kisemmizett tömegek szavaznak rá legmasszívabban, akiknek ez legkevésbé állna érdekében. Eleve nem világos, miért csak most döbben rá ennyi ember, hogy a narancsuralom bázisa vidéki. Utoljára ekkora vidékizés a 2019-es önkormányzati választások nyomán indult be, mikor a nagyobb városokban ellenzéki áttörést sikerült elérni. Ezzel a címmel írtam róla: „Vidékizzetek csak, abból lesz az új Fidesz-kétharmad”... Nem hálás szerep, ha ennyire bejön az ember prognózisa, mert sokan csak még inkább utálják emiatt azt, aki tükröt tart. A legbrutálisabb evidenciákat is képesek nagy tömegek sértetten hárítani különféle személyes kifogásokkal.

A második csapda, hogy a pestiek vidékizése kifejezetten provinciális dolog, és jellemzően olyanok nyomják a legvérmesebben, akik pár éve lettek vidékiből pestiek. Az erőltetetten domborító pesti fölényeskedés olyasmi, mint egy dicsekvő szelfi, háttérben a kivilágított Parlamenttel, aminél provinciálisabbat nehéz elképzelni. Tényleg tipikusan azok tolják, akik frissen kezdtek pesti karriert, és így bizonygatják az új szereppel való azonosulásukat. Nyilván magukat is győzködik ezzel.

Budapest jövőstratégiája kapcsán egy körkérdésre válaszolva már részletesebben írtam arról, hogy a vidékizés miért pótcselekvés és provinciális tévút ahelyett, hogy a főváros alapvető funkcióját betöltené a vidék értékeit kirakatba téve, a nagyvilágnak felmutatva az egész ország értékeit... de nem mint pesti menőséget, hanem az egyes régiókat hitelesen bemutatva. Túl összetett ez a téma ahhoz, hogy másfél frappáns mondattal elintézhetnénk, de a jelenlegi nullánál sokkal nagyobb figyelmet érdemelne.

Túllépni csak akkor lehet ezeken a rossz körökön, ha végre sikerül kívülről látni a népi-urbánus vitát, és kiszállva az előítéleteiből megpróbálunk reflektálni a hátterében meghúzódó valódi kihívásokra. Ennek fontos eleme, hogy belássuk, sok tekintetben a magyar jobboldali populizmus sikere globálisan nagyon hasonló a szintén vidéki-nagyvárosi polarizációból profitáló lengyel PiS, a török Erdoğan vagy Trump megválasztásához, akiknek győzelmét nagyon hasonló szociológiai hátterű rétegek hozták meg, mint a narancsuralmat. A leépülő, nyomorba csúszó rozsdaövezetek prolijai elhitték Trumpnak, a milliárdos üzletember elnökjelöltnek, hogy majd pont ő fogja jobban képviselni az érdekeiket. Kísértetiesen hasonló sémát követett a brexit megszavazása is, főként az iskolázatlanabb, „vidékibb” britek voksaival, akik pedig a fő veszteseivé váltak annak, amit megszavaztak.

Addig nem lesz alternatíva, amíg marad ez a bal-jobb polarizáció a politikában

Érdekes tanulság egyébként, hogy a baloldali progresszizmus marxista bázisát képező munkás-paraszt proletariátus mára masszívan az egyre szélsőségesebb jobboldal szavazóbázisa lett világszerte, amire a klasszikus marxizmus azt mondaná, hogy ellenforradalmi erőket támogatnak, és nem a haladást. Na de vajon miért? Mert tulajdonképpen a mai politikai kínálatban egyik párt sem kínál valódi alternatívát, csak különféle ellenségképekkel próbálják igazolni, hogy miért olyan rossz a lecsúszó rétegeknek: mert a migránsok elveszik a munkájukat, vagy a jobboldal fasizmusa a hibás. Vagy az oroszok háborúja Ukrajnában pörgeti fel az inflációt, de ma fel sem merül, hogy a profitmaximalizálást kizárólagos fő célnak tartó rendszer alapvető működésében kéne keresnünk a krízis okait, aminek a proxiháborúk, a klímakatasztrófa, a termőtalajok ötven éven belüli eltűnése és a drámaian fokozódó vízhiány, illetve az élelmiszer- és energiaárak elszállása mind csak okozatai és véletlenül sem az okai ennek a válságnak. 

A vidék és a nagyvárosok gazdasági és politikai ellenérdekeltségének problémaköre egyáltalán nem hungarikum, nagyon is globális trendeket követ. Sajnos a zöldpártok sem hoztak máig érdemi fordulatot, mert szavazóbázisuk pont a nagyvárosi polgárság. Franciaországban például szinte az összes nagyváros élére zöldvezetés került az önkormányzati választásokon, de most áprilisban az elnökválasztási kampányban mégsem vált meghatározó témává a fenntartható jövő kérdésköre, így a széljobbos populista veszéllyel riogató médiatúlsúlyban megint a neolib Macron tűnik esélyesnek.

Világszerte a balos szociális demagógia maradt máig az idegengyűlölő, identitáspolitikai jobbos populizmus egyetlen fő kihívója a pártpolitikában, így pedig egy harmadik utas zöldpolitikának esélye sincs. Nemcsak agresszívabb ideológiai szólamai miatt sikeresebb a bal-jobb politikai polarizáció a valódi rendszerkritikánál, és a nagy többségnek nemcsak azért jön be inkább a balos és a jobbos populizmus, mint a valósággal való szembenézés, mert ezekkel van tele a média, és az emberi természetben eleve kódolva van, hogy a felelősségvállalásnál könnyebb út a bűnbakkeresés, az ellenségkép keresése mint felelősséghárítási technika. Bizony, van a szabadságnak is egy sajátos ökonómiája, ami a bal-jobb hazugsággépezet ideológiai versenyelőnyén túl is hat: ha a nagyvárosoknak és a nagy gyarmattartó országoknak hirtelen mindent vissza kéne adniuk, amit máshonnan kaptak, illetve elvettek, akkor olyan nyomorba kerülnének, hogy a kis falusi lapok írhatnának arról sajnálkozó cikkeket Indiában: a londoni nők helyzete milyen tragikusan rossz, és mennyire nem biztosítottak számukra a minimális szabadságjogok sem. Mert a gyarmatosítással nemcsak mások anyagi javait vesszük el tőlük, hanem erkölcsi javaik oroszlánrészét is – például a méltóságukat mélyen sértő leereszkedő viszony is meghatározó vektora a gyarmatosításnak főváros-vidék viszonylatban is.

Magyarország = Budapest?

Miközben a NER elhitette a vidékiekkel, hogy ők végre fejlődést hoznak nekik, valójában még durvábban központi irányítás alá vonták a vidéket, mint bármelyik másik kormány az átkosváltás óta. Politikailag tehát sokkal inkább központosító a narancsuralmi rendszer, mint az ellenzéki pártok. Azonban a különbség nem lényegi, ha például a Balaton kisajátításának ellenzéki kritikáin mérjük le, ami a vezető vidéki téma volt a kampányban. Az ellenzéki pártok sem kérdezték meg a balatoniakat, hogy mégis mi a pálya, mik a valódi helyi problémák, hanem az országosnak vélt fővárosi politikai vezértémák mentén osztották az észt pesti pártközpontjaikból. A helyiek szemével nézve a demokrácia legfőbb értékmérője szempontjából tehát nem volt alapvető különbség, mert az ellenzéki pártok is a fejük fölött döntöttek róluk és arról, hogy ők mit is akarhatnak. 

Országos média = pesti média

Az egész nyomorult vidékizés és a vidéket gyarmatosító központosítás legnagyobb rákfenéje az, hogy „országos” médiának ma egy kizárólag pestiek által irányított és működtetett médiát tartanak, amiben a vidék szerepe egy híradóban kábé az, hogy néha LEmennek tudósítani Pestről, ha akad egy nagyobb baleset vagy valami zaftosabb botrány. (Árulkodó a szóhasználat: a pesti valahogy mindig LEmegy vidékre, akkor is, ha az adott hely nem délebbre esik a térképen, mert ugye a vidék valahol ott LENT van – a fejlettebb és eleve magasabbra pozicionált fővárosi lét szférája alatt.) Igazából már a tudósítói rendszer se nagyon működik egyik nagy médiumnál sem – nem utolsósorban azért, mert a szerkesztői döntést pesti szerkesztő hozza, akkor is, ha netán egy vidéki stáb készítene a régiója számára fontos anyagot, ami azonban csak akkor megy le, ha azt fővárosi szemmel is fontosnak találja az ügyeletes szerkesztő a központban. A vidéki napilapok többsége is, mint ismeretes, központi irányítás alá került. Egyszóval kimondhatjuk: nincs vidéki sajtó, és az országosnak vélt sajtó lényegében pesti.

A narancsuralmi rendszer is brutálisan központosított. Magyarországot a NER is mint valami városállamot működteti, amin belül a vidék úgy jelenik meg az érdekképviseletben, mint valami külvárosa Pestnek – így minél messzebb esik egy régió a pesti központtól, annál periférikusabb és nyomorultabb lesz a sorsa. Közben pedig az idők szava pont az lenne, hogy mindezt meg kellene fordítani, és egy fenntartható, decentralizált, vidékközpontú politikai rendszer kialakítása lehetne a túlélés kulcsa. Persze nem azé a gazdasági és politikai túlélésé, amit ma a kiútkeresés helyett láthatunk.

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!

(Borítókép:  Florian Gaertner / Getty Images Hungary)