Ha tetszik a tévéműsor, a főhős valóra váltja

Bevallom, némi félelemmel kezdtem nézni az RTL Klub által sugárzott szatirikus tévésorozatot, A nép szolgáját, amelyben Volodimir Zelenszkij Ukrajna elnökét alakítja, és amely a harmadik évad sugárzása után két hónappal a valóságban is Ukrajna elnökévé tette. Nagyjából a Keresztanyu meg A mi kis falunk színvonalára számítottam – ugyan mi többre lehet képes egy ukrán kereskedelmi televízió?

Nos, azt a következtetést már az első néhány epizód láttán levonhatom, hogy a bizalmatlanságom alaptalan volt: kiderült, hogy az ukrán 1+1 Televízió olyan színvonalon tudja szórakoztatni a nézőit, aminek az RTL meg a TV2 a közelében sem jár – és erről csakis azért tudhatnak a magyarok, mert Zelenszkijből azóta elnök lett, mert Oroszország megtámadta Ukrajnát, és mert az RTL ezzel a gesztussal fejezi ki szolidaritását az épp hősies háborút vívó néppel s annak nyugatos elkötelezettségű elnökével. A Kvartal 95 Stúdió munkatársai a tulajdonos és vezető producer Zelenszkij irányításával olyan nívójú politikai-társadalmi szatírát készítettek, amely a legkiválóbb kelet- és közép-európai filmes tradíciókból táplálkozik: azt a kulturális hagyatékot viszi tovább, amelyet Miloš Formantól a Tűz van, babám!, Jiří Menzeltől a Sörgyári capriccio, Věra Chytilovától Az örökség vagy Marek Koterskitől A bolond egy napja képez.

és ami a társadalomkritikájával meg sem próbálja a szociokulturális közeg meghamisított romantikáját kiszolgálni, a százegyedik ócska példányban legyártani, karakterei azon a keskeny határon foglalnak teret, ahol a közlés még nem didaktikus, de már sokkal több, mint filléres, bazári karikatúra, amilyen egyebek közt a A mi kisfalunk című köznyilvános szégyentelenség. Itt a színészek szerepeket játszanak, nem úgy, mint Nagy Feró, aki Nagy Ferót alakítja abban a reményben, hogy a magyaroknak ismerős arcával rájuk bírja varrni az élményt. Vagy ha azzal nem, majd a babos kendőjével.

A legújabb kori ukrán történelmet a maga képére átformáló tévésorozat cselekménye több is mint jó: bátor és progresszív. A nép szolgája a teljes hatalmi elitet pellengérre állítja, a komplett politikai rendszert bírálat alá vonja, s nem áll meg ott, ahol a magyar kereskedelmi tévézés: többet vállal, mint hogy nézőit az alkoholizmuson, a kisszerű korrupción meg az emberi esendőségen röhögtesse. A szembesítés kivételesen nagy erejű, politikai hatása pedig a leghitelesebb igazolása annak, hogy a kultúra mennyire hatalmas történelemformáló erő: a sorozat népszerű lett, aztán kultikus lett, aztán a szatíra megelevenedett, a fikció a valóság helyére lépett, és nem pusztán arra volt jó, hogy a tévésorozat csetlő-botló hőse elfoglalja a kijevi elnöki palotát, de arra is, hogy honvédő háborút vívjon a világ egyik legfőbb katonai hatalma ellen.

Csak egyetlen nyugtalanító kérdésre nincs válasz: egy elitkritikus sorozat, amely főszereplőjét az elit csúcsára emeli, producerét ennek az elitnek a legbefolyásosabb alakjává teszi, elitellenesnek tekinthető-e egyáltalán? A fikciós tévésorozatról a politikai realitásra ugorva:

Guy Debord szerint „egy valóban a feje tetején álló világban az igazság csupán a hazugság egy eleme”. Nincs az a Zelenszkij a Földön, aki képes lehet gyökeresen megreformálni Ukrajnát, mert nemcsak A nép szolgája című tévésorozat, de Ukrajna maga is szerves kultúra, amely az ukránok pszichéjében és személyiségében, szocializációjában és szokásaiban él – de akárhogy is: az a vakmerő kreativitás, ami az ilyen cselekményekhez és az ilyen művekhez, az ilyen politikusok ilyen karrierjeihez kell, önmagában nyilván nem váltja meg ezt a hanyatló kort, mégis nagyot formál a világon, és egyáltalán nem úgy látom, hogy rossz irányba.

Igaz, hogy Ukrajna Zelenszkij vezetésével sem bírt szembenézni társadalmi és gazdasági bajainak zömével, igaz, hogy Ukrajna Zelenszkij vezetésével sem képes európai normáknak megfelelő nemzetiségi politikát folytatni, de nem lehet nem észrevenni, hogy ez a hatalmi érvényre jutó, főműsoridős médiaélmény már önmagában a polgárosodás katalizátora. Elvárható ennél több egy kulturális terméktől? Nyilván nem. De ennyit mindnek tudnia kellene.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Részlet A nép szolgája című filmből. Fotó: Port.hu)