Bosch-kiállítás boschi korszak idején

A közhelyek a legtöbbször alapigazságot hirdetnek. Például: az igazi művészet minden korban aktuális. 

Bizonyára a most nyílt budapesti Hieronymus Bosch-kiállítás szervezői (ahogy olvasni, tíz éve készültek e nagy művészeti eseményre-dobásra) nem gondoltak arra, hogy a németalföldi festő (1450–1516) Szépművészeti Múzeumban kiállított képei – eredeti műveinek a fele – a mai világhelyzetet „érzékítik” meg: világvége-hangulatot s benne az ember jelenlegi állapotrajzát. Jó hónapja a vezető hírek ugyanazt „hozzák” , amit vizuálisan a tévéhíradókban láthatunk – legyen fölrobbantott toronyépületekből kicsapó tűz, telibe trafált hadihajó vagy a pályaudvarainkra érkező ukrán menekültek riadt tekintete, amelyből visszaverődnek a borzalmak, amelyeknek elszenvedő tanúivá kényszerítette őket a minapi történelem. 

A kiállítás pészahi-húsvéti megnyitása is telitalálat, mert Bosch Jézusai sohasem diadalmas főalakokként kapaszkodnának ki ebből az iszapból, hanem a gonoszok által meggyalázva, közegükből kiemelkedni-feltámadni képtelenül.

A boschi világból – ez a jelzős szerkezetű fogalom átment a köznyelvbe, micsoda élmény szembesülni az eredetével – nem vezet ki út a happy end felé. Lehet, ezért vált ikonikus művésszé csak a 20. században a szürrealisták révén, akik hozzá fordultak vissza a közelgő világégést megérezvén. Ma pedig elementárisan szembesülünk nem a művésszel és korával – a kiállítás bemutatta a maga idejében is iskolateremtő hatását –, hanem a jövővel, ami elé nézünk, ami ezek szerint már fél évezrede is előre látható volt. Ez a próféta (roe, azaz látó a fogalom/funkció héber neve) a nagy művész sajátja. S ez a látás nem vagy nemcsak a külvilág visszaverődése, hanem valami isteni „sorstalanság” megfoghatatlan, de örök-igaz tudása is. 

Ebben a fenséges borzalomban az egyetlen katartikus, vigasztaló mozzanat, hogy ezeket a látomásokat is ember vetette-vizionálta vászonra. (Egy polgár festő, aki ki sem mozdult városkája piac széli házából.) Aki ilyen látásra, kritikára képes, az elvileg az általa ábrázolt borzalmak meghaladására is. Hiszen ő is annak az emberi nemnek a része, amely éppen Bosch szimbólumrendszerében nemigen haladta meg állati eredete ösztönvilágát. Ez az emberábrázolás történetében páratlan lényeglátás. Úgy táncol a Rossz és éppen az ábrázolása mélysége okán a Szép (azaz Jó) mezsgyéjén, hogy eldöntetlenül hagyja e két erő küzdelmének kimenetelét.

A kiállítás minden körülménye – a helye, a rituáléja (múzeum, belépőjegy, ruhatár, kávézó, múzeumi tárgyak boltja) – képzőművészeti eseményt idéz.

Pedig nem az!

Ha valami, akkor ez oldhatja fel szorongásainkat, készíthet fel az elkövetkezendőkre. A rádöbbenésből fakadó egyfajta emelkedettségre. Felismerni: a Rosszat nem lehet legyőzni. Együtt kell élni vele, s nem a megváltást várni. Ha a kereszt súlyától nem is szabadulhatunk, de meggörnyedve alóla az élettel szembesülünk – csak azért, és semmi másért, mert az élet: szép.

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Érdeklődő a Szépművészeti Múzeum Menny és pokol között – Hieronymus Bosch rejtélyes világa című kiállításának megnyitóján 2022. április 8-án. Fotó: Bruzák Noémi / MTI)