A győzelem napja nem játszható újra

„Minden elmúlik, kivéve a múltat.” (Everything passes except the past.) Ez a filozofikus mondat a belgiumi Tervuren Afrika-múzeumának a bejáratánál olvasható. Arra utal, hogy Kongó gyarmatosításának bűnein, sok millió afrikai ember lemészárlásán a mai belga generációk könnyen túlteszik magukat, de az afrikaiak számára sohasem lesz befejezett múlt az ellenük elkövetett népirtás. 

A mondat akár a második világháborúval kapcsolatos orosz emlékezetpolitikára is ráillene. Különösen ma, amikor a hivatalos Oroszország május kilencedikét a győzelem napjaként ünnepli. Az orosz és a szovjet múlt számos tragikus epizódja a történelemkönyvek oldalaira szorult vissza. A mai Oroszországban egymás mellett él II. Miklós cár és Lenin kultusza, Szolzsenyicin az iskolai tananyag része, de a Sztálin-nosztalgia is virágzik, mindenki azt gondol róluk, amit akar. A második világháború és a Szovjetunió győzelme a náci Németország felett azonban maga a soha el nem múló múlt, az állami ideológia lényege. 

Az úgynevezett Nagy Honvédő Háború a történelemtanítás, a rendszerhű művészetek és az állami megemlékezések központi eleme. Az emlékezés kiemelt pillanata május kilencedike, a győzelem napja. Bár a német kapituláció már előbb megtörtént, Sztálin kívánságára 1945. május 8-án Berlinben ünnepélyes ceremónia keretében megismételték, és mire végeztek az aláírásokkal, Moszkvában már másnap, hajnali háromnegyed egy volt. Így lett az oroszoknak saját győzelmi napjuk, amit az elmúlt hetvenhét esztendőben a Kreml minden lakója a maga és rendszere ünneplésére is felhasznált. Ezen a napon 

hiszen az orosz katonák mellett kínai, mongol, indiai és szerb díszelgő századok is ott masíroztak a Vörös téren. Medvegyev sokak számára nyitást ígérő elnöksége idején, 2010-ben ráadásul amerikai, brit és lengyel kontingensek is elvonultak a Lenin-mauzóleum előtt, ami ma már szinte abszurd epizódnak tűnik. 

A Szovjetunió valóban emberfeletti áldozatokat hozott a náci Németország legyőzéséért, több mint húszmillió polgára esett a háború áldozatául. Ez közel százszorosa az amerikai háborús áldozatoknak. A világháború menete Sztálingrádnál fordult meg, és a kelet-európai zsidóságot a Vörös Hadsereg mentette meg a teljes kiirtástól. Ezek alapvető történelmi tények, és az oroszoknak igazuk van abban, hogy a mai nyugati (és közép-európai) köztudatban elhalványult e hőstettek emléke. De a felszabadítóként érkező szovjet csapatok nyomában nem a szabadság, hanem egy új diktatúra érkezett, s ezt nehéz lenne elfelejteni. 

Az orosz–ukrán háború etnikai és területi okait a külvilág akkor is megérti, ha nem fogadja el őket az invázió jogos okaként. Szeparatista törekvések másutt is vannak, Koszovó esetében a Nyugat is azonosul velük. Annál érthetetlenebb a külvilág számára az a heves nácizás és neonácizás, amellyel az oroszok és ukránok egymást gyalázzák. Annak ellenére, hogy Zelenszkij nagyapja és Putyin apja ugyanabban a Vörös Hadseregben szolgált, és mindkettejük családjából többeket megöltek a nácik, hasonlóan sok millió más szovjet emberhez. Tény, hogy a német megszállókkal sok ukrán együttműködött, jórészt a sztálini elnyomás reakciójaként, de azért számos orosz kollaboráns is akadt. 

Ukrajna célja az egységes nemzetállam megteremtése a kisebbségek kulturális elnyomása árán is, aminek egyik eszköze a „moszkoviták” démonizálása a Szovjetunió bűnös múltjára hivatkozva. A másik oldalon a putyini politikai a második világháborús győzelmet az orosz történelem diadalmas fejezeteként ünnepli, és legfeljebb lábjegyzetben szól a „testvérnépek” hozzájárulásáról a diadalhoz. Mivel sem Oroszországnak, sem Ukrajnának nincs nyugati értelemben vett, bejáratott ideológiája, a második világháború értelmezése ma is politikai eszköz lehet egymás lebunkózására.

Vlagyimir Putyin számára kétségkívül szomorú nap a mai május kilencedike. A győzelem emlegetése a befagyott ukrajnai front miatt ellentmondásosan hangzik. Az orosz propaganda nem is a hadi sikerekre, hanem a Donbasz oroszok lakta településeit érő ukrán támadásokra koncentrál, áldozatként mutatva be Oroszországot. A moszkvai díszszemlén így mai sikerek híján csak a hetvenhét esztendővel előtti győzelemmel lehet büszkélkedni. Az emlékezetpolitika most egyértelműen arra szolgál, hogy elfedje az aktuálpolitika kényes kérdéseit.

Az orosz–ukrán háborút Oroszország persze még nem vesztette el. Ha a dolgok orosz szempontból közepesen jól alakulnak, akkor az Azovi-tenger orosz beltenger lesz (kétszáz éven át az volt), és a Krím vízellátása is megoldódik. Feltehetően gyarapodik a donyecki és luhanszki „népköztársaságok” területe, és talán beolvadnak Oroszországba. Ha oda kerülnek, visszaszerzésük nehezen lesz elképzelhető nukleáris fenyegetés nélkül. De ez a harci siker, néhány tízezer négyzetkilométernyi terület megszerzése és az ukrán NATO-tagság elnapolása nem hasonlítható ahhoz az 1945-ös győzelemhez, amikor a tavaszi szél a szovjet zászlót lobogtatta a Reichstag kupoláján.  

Doris Lessing Nobel-díjas angol író emlékezéseiben felidézi, hogy a világháború idején a brit laktanyákban a kiskatonák nem az uralkodó, hanem Uncle Joe, azaz Sztálin fényképét szögezték ki az ágyuk fölé. Ezt a naiv és euforikus rokonszenvet a nácizmust keletről legyőző oroszok iránt nem lehet újjáéleszteni, ez a mai Oroszország határain túl a befejezett múlt része. Senki, még az elvakult oroszbarátok sem hiszik és remélik, hogy Európát az orosz hadsereg fogja felszabadítani vélt vagy valós negatív dolgok alól. 

Európának és Oroszországnak szüksége van egymásra, de a Vörös Hadsereg amúgy hősies 1945-ös győzelme semmilyen mai orosz követelést nem igazol és legitimál.

A szerző az MSZP alelnöke.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!

(Borítókép: Orosz katonák vonulnak fel a győzelem napja megemlékezésen Moszkvában 2021. május 9-én. Fotó: Dimitar DILKOFF / AFP)