Schiffer András: A gazdagok kormánya

Mióta az Alaptörvény eltörölte a kormányprogram intézményét (és az utóbbi időben már választási programok sem nagyon születnek), ha a választópolgár az új kormány prioritásaira kíváncsi, kénytelen a kormányzati struktúrából kiindulni.

Orbán Viktor 1998–2002 közötti első kormányzása idején begyűjtött – sokszor keserves – tapasztalatai jelentékeny mértékben járultak hozzá a 2010 utáni NER arculatának megrajzolásához. Az 1990–2010 közötti kormányok – szerepfelfogásukban – magukban hordozták az államszocialista minisztertanácsok mentalitását. Egy-egy kormánytag akkor számított hatékonynak, ha sikeresen lobbizott a rábízott szektor érdekében költségvetési forrásokért. A gazdasági szereplőknek pedig elég volt egy-egy minisztériumnál, olykor csak egy-egy minisztériumi főosztályvezetőnél „megfelelően” lobbizni, hogy számukra kedvezően alakuljon a szabályozás. A partikuláris érdekkijárás kusza viszonyai esélyt sem hagytak a politikai kormányzás számára. Ettől a helyzettől nemcsak a 2002 előtti Orbán, de később Gyurcsány Ferenc is szenvedett (ld. még: őszödi beszéd). Orbán már 2010-ben elkezdte a feje tetejéről a talpára állítani a kormányzást: úgy alakította át – és hipercentralizálta – a teljes közigazgatást, hogy a politikai akaratot (értsd: a saját akaratát) az utolsó kormányablakban is érvényesíthesse. A nyolcvanas évek minisztertanácsi attitűdje az úgynevezett szakértő minisztert favorizálta: Orbán ezzel szemben egyre inkább politikusokat keresett a kabinetjeibe. A miniszterek felé immáron nem az volt az elvárás, hogy a rájuk bízott terület elismert érdekkijárói legyenek, hanem a politikai akaratot kellett keresztülverniük a miniszterelnöktől elnyert felségterületeken. Ahogyan azonban az rendre az orbáni politika velejárója: a helyes diagnózist túladagolt terápia követte.

Már a negyedik Orbán-kormány olyan átláthatatlan (avagy: csak a miniszterelnök számára átlátható) struktúrában működött, amilyenre sem a magyar, sem pedig a világtörténelemben nem volt példa. A kormánytagok bő harmada nem vezetett hagyományos értelemben vett minisztériumot, gyakorlatilag három kancellária működött párhuzamosan, járványhelyzetben a belügyminiszter vezényelt katonákat a kórházakban, ugyanaz a tárca felügyelte a közlekedést és a felsőoktatást és így tovább. A tiszta tárcaportfóliók megszűntek, a miniszterelnök ráadásul ciklus közben is végrehajtott feladatátcsoportosításokat kormányon belül. S ha még nem lenne elég: kormánybiztosok, miniszterelnöki biztosok és miniszterelnöki megbízottak garmadája látott el kisebb-nagyobb, de mégiscsak a minisztériumokkal párhuzamos feladatokat. A kormánytagok immáron ha akarnak, sem képesek egy-egy szektor „embereként” viselkedni, és a szektorok képviselőinek is legalább két, de olykor három-négy miniszter irányába kell csápokat növeszteniük, ha el akarnak érni valamit. Igaz,

A kormányzati működést tovább bonyolítja, hogy az elmúlt ciklusban tucatnyi szektort szerveztek ki – és tettek a formális kormányzati struktúra számára hozzáférhetetlenné – a mélyállam-építés jegyében önálló szabályozó szervekbe és közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokba. 

A most megalakuló ötödik Orbán-kormány egymásba érő portfólióinak és stáblistájának természetesen létezik egy hatalompolitikai olvasata. A miniszterelnök szemében a hatalmi stabilitás egyik záloga, ha az alárendeltek folyamatosan versenyeznek, időnként pedig konfrontálódnak is egymással. Lázár és Navracsics beemelésével két olyan karizmatikus politikusra terhelt kormányzati felelősséget, akik rendszeren belüli ellenpólust is képezhetnek, ha a „veszélyek” esetleg kikezdenék az orbáni varázst.

Az ötödik Orbán-kormány struktúrájának vizsgálata során nem az az igazi kérdés, hogy mi minden nem kapott – úgymond – önálló minisztériumot. Az új struktúra fókuszai, súlypontjai a hozzájuk rendelt életutakkal, kapcsolatrendszerekkel és kompetenciákkal mutatják meg a valódi stratégiai szándékot.

Az innovációs tárcát például az a Csák János kapta meg, aki impozáns menedzseri karrierje során innovációkon felnövekedő céget még véletlenül sem vezetett, állami kapcsolatokból táplálkozót annál inkább. Az ő kinevezése stílszerű betetőzése a magyar újkapitalizmus elmúlt három évtizedének:

Csák miniszter CV-jében elvétve bár, de akad termelővállalat is: ilyen a Wildhorse Energy Ltd., amelyik hazai érdekeltsége a mecseki uránbányászat újraindításával fenyegeti a környék vízbázisait. A kultúra és az innováció társítása kétségkívül innovatív elképzelés, azonban legalábbis kérdéseket vet fel a kultúra konzervatív felfogásával kapcsolatban.

Az ötödik Orbán-kormány prioritásairól már az sokat elmond, hogy az új szerkezet a kultúrát, a felsőoktatást és a szakképzést egyaránt gazdasági érdekeknek rendeli alá. Orbán thatcheriánus társadalomképét pontosan leírja, ahogyan a felálló struktúra a közoktatást leszakítja a felsőoktatásról, s a szociális területtel, valamint az egészségüggyel együtt, maradékelven, rendészeti felügyelet alá helyezi. Ökopolitikai megközelítésből persze az volna ideális, ha létrejönne a fenntartható fejlődés minisztériuma, amely integráltan igazgatná a környezet- és energiapolitikát. A politikai realitásokból kiindulva ilyesmiben reménykedni sem lehetett, azonban a harmadjára újrázó miniszterelnök megoldása a legpesszimistább zöld várakozásokat is alulmúlta. Magyarországon 1977 óta létezik környezeti kormányzás, de arra 45 éven át nem volt példa, hogy a környezet- és a természetvédelem szétváljon. Most erre is lesz. A környezetpolitika ráadásul az ipar fennhatósága alá kerül: egy autóipari tudós fogja felügyelni, ahogyan ez egy akkumulátor-nagyhatalomhoz illik.

A legújabb Orbán-kormányban a pénzügyminiszteren kívül nyolcan – a kabinet többsége – felügyelnek majd gazdasági területet, közülük négyen (Nagy M., Csák, Rogán, Szalay-Bobrovniczky) bejáratosak a NER-lovagok legbelsőbb köreibe. Nagy Márton egyik főszereplője annak a folyamatnak, amelynek során a magyar pénz- és tőkepiacon a hazai tulajdon többségbe került. Csák János 2003-ban alapítója volt annak a Széll Kálmán Alapítványnak, amely megágyazott a posztkommunista időszakban háttérbe szorított hazai nagyvállalkozók és a Fidesz szövetségének. Szalay-Bobrovniczky a hadiiparból érkezik a védelmi tárca élére, a beruházásokat a leghatékonyabbnak tartott fideszes politikus (Lázár) felügyeli, míg az uniós forrásfelhasználás ahhoz a volt frakcióvezetőhöz (Navracsics) tartozik, aki folyékonyan beszél brüsszeliül is. Rogán Antal eddig is szemmel tartott néhány stratégiai ágazatot, így az állami támogatásokon keresztül a turizmust, a filmipart, az állami megrendelések és hirdetések révén pedig az informatikai és a médiapiacot. Most megkapja a polgári titkosszolgálatokat is. Szijjártó Péter pedig külgazdasági miniszterként majd továbbra is bőkezűen invitálja a multikat a termelőágazatokba, ahol a hazai részarány finoman szólva nem „lőtt ki” az elmúlt tizenkét esztendő alatt sem.

Az ötödik Orbán-kormány struktúrájának megoldóképlete tehát viszonylag egyszerűen kibogozható. A miniszterelnök az új ciklust azzal vezette fel: „A veszélyek korába léptünk!” Az új kormányzati szerkezetet arra optimalizálja, hogy a NER irányított felhalmozó kapitalizmusát, pontosabban a vagyonfelhalmozásban jeleskedő „nemzeti burzsoáziát” a leselkedő veszélyektől megóvja. Ennek a célnak rendeli alá a társadalompolitikát éppúgy, mint a természeti erőforrásokat. A gazdagok számára válságálló kormányzást alighanem elszennyezett vízbázisok és lebetonozott tópartok fogják szegélyezni.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond eskütételét követően az Országgyűlés ülésén 2022. május 16-án. A kormányfő mögött Kövér László házelnök. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)