A magyar labdarúgó-válogatott szárnyalásának öt lélektani oka

A magyarok és a foci kapcsolatáról három dolog mondható el. Három kőbe vésett törvényszerűség: egykor nagyok voltunk, a fociról is politikai vitákat folytatunk, mindenki ért hozzá. A háromból egy tegnap megváltozott. Ugyanúgy folyik a politikai adok-kapok, ugyanúgy értünk hozzá mindahányan, de – és itt a lényeg – tegnap ismét nagyok lettünk. És nem csupán a világraszóló wolverhamptoni sikertől, az már csak Holdról is látható hab a tortán, hanem az elmúlt évek tudatos építkezése, a Rossi-éra miatt. Nyilván a szakemberek elmondják majd, milyen taktikai, erőnléti, infrastrukturális és egyéb változások révén jutottunk el oda, hogy végre nem csak becsúszik egy-egy jó eredmény a sok rossz közé, hanem stabilan hozzuk a meccseket. Amiről én itt és most írni akarok, az a lélektani tényező. Mert szerintem itt történt a csoda. Nem hinném, hogy a játékosaink, akiknek egy része jó ideje válogatott, fizikai vagy technikai szinten lépett volna ekkorát. Azt állítom, hogy egy nagy és közös mentális ugrás történt, ennek pedig van öt meghatározó eleme.

Marco Rossi

A sport az emberi kultúra egyik legcsodálatosabb alkotása. Egyszerre képes megmozgatni a bennünk lakozó állatot és szárnyakat adni a bennünk szunnyadó angyalnak. A kisállatok is birkóznak, verekednek, kergetőznek, az állati „sport” tehát felkészülés a nagybetűs és kemény életre. De nekünk, embereknek ennél is többet jelent. Kaput a halhatatlansághoz. És az egészben az a legfelemelőbb, hogy tegnap nem csupán Sallai és a többiek érezték magukat halhatatlannak, hanem több millió szurkoló is. Ez a sport varázsa. Ahhoz azonban, hogy ilyen élményekben lehessen részünk, nem csupán egy jó csapat kell, hanem elsősorban egy jó szövetségi kapitány. Marco Rossi pedig született kapitány. Minden megvan benne, ami ehhez a feladathoz szükséges: szigorúság, egyenesség, bátorság, emberség, méltóság. Mondjuk úgy, karizmatikus. És nekünk, magyaroknak, ilyen kell. Akiben hinni lehet. Rossiban pedig lehet. Ő pedig hihetetlen ügyesen tud beszélni a szurkolók nyelvén. Mégis, amikor dönteni kell, nem foglalkozik sem a lelátóval, sem a kommentelőkkel, sem a politikával. Add meg a császárnak, ami a császáré, tedd be a csapatba, akit te akarsz. A fél ország kikövetelte a csapatból Szalai Ádámot, erre Rossi bejelentette, a csapat pontosan rá épül. A fél ország bekövetelte a keretbe Dzsudzsákot, amit meg udvariasan visszautasított. Nyilván ezek olyan konkrétumok, amelyekről lehet vitázni, de egy dolog vitathatatlan: Rossi tartást adott a válogatottnak. Sugárzik róla, hogy nem tréfál, hogy eltökélt, hogy megszállott, de az a kép is beégett a retinánkba, ahogy a zokogó Schäfert apai szeretettel öleli magához az Eb német meccse után. Ha így folytatja a csapat, Rossiért bejelentkezik valamelyik nagy klub. Ha még nem tette meg… 

Szalai Ádám

Ha már a csapatkapitány szóba került, következzen ő. Szalai ugyanis nem csupán Rossi favoritja, de a csapat lelke is. Mondom ezt úgy, hogy azok közé tartoztam, akik már hanyagolták volna a csatárt. Értettem én, hogy megtartja a labdát, hogy rutinos, meg német bajnokságban edződött, de nem értettem, miért ragaszkodik hozzá Rossi. Az utóbbi időszakban azonban nemcsak a pályán mutatott teljesítményével győzött meg, hanem a pályán kívülivel is. Az öltözőben mondott beszédeit lassan motivációs trénerek fogják – nem apró- – pénzre váltani. A meccsek után adott nyilatkozatait pedig „a politikai kultúra” kurzusokon oktatják majd az egyetemeken. Persze, ahogy ő is fogalmazott, egy 60 másodperces beszédet bárki el tud mondani. Nem az a lényeg. De akkor mi? Nem tudom, fizikai és technikai szinten milyen munkát végez Ádám, bizonyára jót, de egy dolgot látok és érzek a szemében, és ez az ő igazi ereje: ez az ember 

Ezt persze sokan lebecsülik, nem értik, és pont ezért nem lesznek olyan karakterek, mint amilyenné Szalai vált. Talán az elmúlt évek válogatottbeli és klubszintű lelki megpróbáltatásai, a mentális tusák tették őt ilyen vezéregyéniséggé, úgyhogy ismét a gyúrósokat kell idéznem: no pain, no gain. Ádámnak még több aktív és sikeres játékosévet kívánok, egyúttal jelzem, kialakult benne, amit nem lehet edzői képesítéssel megszerezni, pedig a legfontosabb: a hatóerő. 

A lipcsei triumvirátus

A német bajnokság egyik legjobb csapata a Leipzig. Három magyar játékost is foglalkoztat, akik a válogatott gerincét is adják: Gulácsi, Orbán, Szoboszlai. A Lipcse az elmúlt szezont ősszel borzalmasan kezdte, de aztán tavasszal a legjobb félévet produkálták, így felkapaszkodtak a BL-t érő negyedik helyre, valamint megnyerték a Német Kupát. Három válogatottunk tehát egy európai szinten magasan jegyzett klub meghatározó tagjaként pallérozódik. Gulácsi a Bundesliga egyik legjobb kapusa, Orbán az egyik legjobb védője, Szoboszlai pedig az egyik legnagyobb tehetsége. Van tehát a kezdőben három jól összeszokott és nemzetközi szintű játékos, és amit ebből következően állítok: a megszerzett magabiztosság, amivel a válogatott edzőtáborába érkeznek, átragad a többiekre is. Amikor azt érzed, akikkel együtt vagy nyerő emberek, akkor te is nyerő leszel. Egyszerűen ilyen a csapatdinamika. A magyar válogatott évtizedek óta kisebbrendűségi komplexussal lépett pályára, ami megakadályozta még abban is, hogy kihozza magából, ami egyébként benne volt. Talán ennek most vége. Nem leszünk sem Brazília, sem Spanyolország, de ha a lipcsei triumvirátus magabiztossága átragad a többiekre is, végre Magyarország lehetünk.  

A csapatszellem

Az első pontban azt írtam, hiába van egy jó keret, ha nincs egy megfelelő edző, de jelen esetben ez fordítva is igaz. Hiába van egy Rossink, ha nincs meg a csapat. A szövetségi kapitány a nyilatkozatai szerint a 2019. november 19-i Wales–Magyarország-mérkőzéstől számítja a maga fordulatát, amely után úgy döntött, más felfogásban fogja összerakni a válogatottat. Azon a vesztes mérkőzésen egyébként a kezdő tizenegyben hét olyan játékos volt, aki most is pályára lépett, tehát Rossi nem a keretet cserélte ki elsősorban, hanem a mentalitást. De hogy egy zseniális edző önmagában kevés, ha nincs igazi szellemiség, arra a PSG vagy a Manchester City BL bukásai adnak intő példát.

Nyilván nehéz lenne egy szóval megfogalmazni, de ha mégis meg kellene, azt mondanám: alázat. Ezt érezni mindenkin. Nagyon elcsépelt, nagyon csöpögős, de ha egyszer igaz, akkor igaz: ezek a srácok egymásért és a csapatért csúsznak, másznak. És most nagyon könnyű ennek örülni, mégiscsak az angolokat tömtük ki négy góllal, de majd örüljünk neki és becsüljük meg akkor is, ha épp nem jön az eredmény. Mert olyan is lesz. 

Keserű teherből édes teher

A magyarok imádják a focit. Ahogy az olaszok, az angolok, a németek és mindenki más. Nem hinném, hogy ilyen tekintetben bármi különbség lenne. Ami más, hogy nálunk a mitikus múlt miatt elképesztő súly nehezedik mindig a válogatottra. Puskás, Grosics és Hidegkuti árnyékában kell létezniük. Talán valahol egyszer Détári Lajos nyilatkozta – aki világválogatott volt, és egy ideig a föld legdrágább játékosa is –, hogy amikor a válogatottal pályára lép, megremeg a térde. Valószínűleg ettől a tehertől. Aztán ez a nyomás elkezdett csökkenni. Felnőtt egy generáció, az enyém, aki már nem látta a nagyokat, így nem is volt mit elvárnia. Apáink és nagyapáink történetei a múlt megható anekdotáivá szelídültek, ami velünk már úgysem történhet meg. Ahhoz valami csoda kellene. És kezdtük megszokni, hogy nincsenek csodák, hogy gyengék vagyunk, még azt is, hogy sokszor igazán harcolni sem tudunk. Szurkoltunk persze, szívből, és boldogok voltunk egy-egy meglepő, szép eredménynél, de keserűen elfogadtuk a sorozatos és jogos kudarcokat. Aztán

Nem csodát ígért, de új mentalitást. És mintha azóta ez egyre inkább beérne, és Rossival eljutott volna a tegnapi nap diadaláig. Természetesen eltúlozni sem kell a sikert, egy fáradt és motiválatlan angol csapatot múltunk felül, de az elmúlt mérkőzések eredményei és az Eb-remeklés után nem lehet már a véletlenre vagy a szerencsére fogni a történteket. Ízlelgessük: a magyar válogatott újra és méltán jegyzett csapattá vált a világban. A mostani játékosokon is lesz teher, de talán már nem a nyomasztó fajta. Persze a szurkolók mindig a csodát várják. Én is. Hiszen egész gyermekkoromban olyan élményekre vágytam, mint amilyen a tegnap esti volt. Nem adatott meg, de szerencsére a gyermekeinknek már igen. Nyáron már Messi-, Ronaldo- és Neymar- helyett Sallai-, Szoboszlai-, Orbán, Szalai- és Nagy-mezekben feszítenek majd. És amikor majd a külföldi gyerekek is felismerik, kikről is van szó, elégtételt fogok érezni az elmúlt negyven évért.   

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  James Baylis – AMA / Getty Images)