Ősbűn lenne a környezetkárosítás elleni fellépés?

A vízlépcsővita volt a magyar demokrácia ősbűne, írja véleménycikkében Hegyi Gyula. Az írást egy Gelencsér Andrással készült interjú ihlette, melyben a Pannon Egyetem rektora számos más környezeti és erőforrás-gazdálkodási probléma mellett röviden kitér a vízerőművek energiatermelési-klímavédelmi szempontú hatékonyságára.

A vegyészmérnöki és légkörkutatási területen jártas rektor Bős–Nagymarosról szóló, mindössze három óvatos mondatát Hegyi Gyula tovább fűzte és kiegészítette politikai és teherhajózási szempontjaival. A teljes hazai Duna-szakasz átalakításának szükségességét édesapja Nagy Pompeiustól kölcsönzött szavaival nyomatékosította: „navigare necesse est”, vagyis hajózni muszáj. Sajnos azonban a szerző elmulasztotta idézni a római hadvezér híres mondatának folytatását, mely teljes egészében így hangzik: „Navigare necesse est, vivere non est necesse”, azaz „Hajózni muszáj, élni nem szükséges.” Nagy Pompeius ugyanis e szavakkal éppen a halálba küldte embereit.

A bős–nagymarosi erőmű építésével kapcsolatos, szóban forgó diskurzus is hasonlóan egyoldalú: e hiányosságokat igyekszünk pótolni cikkünkben, mert hisszük, hogy itt, a Kárpát-medencében élnünk, és nem csak GDP-t növelnünk és halnunk kell.

Nyilvános vita nélkül nem működik a demokrácia

Az orosz–ukrán háború hatásai miatt egyre többször esik szó az energiaellátásról, és ebben számos elavultnak, gazdaságtalannak vagy éppen környezetrombolónak tartott energiatermelési megoldás szószólói, lobbistái is meglátták a lehetőséget. A vízerőművek építését pártolók vissza-visszatérő állítása például, hogy a zöldenergetikai átállás nem oldható meg a vízenergia-kapacitások bővítése nélkül, pedig ahol a domborzati adottságok miatt gazdaságilag megérte vízerőművet építeni Európában, ott jórészt már megépültek, s ahol csak aránytalanul nagy ráfordítással lehetett volna ezt megtenni, ott sok helyen – így hazánkban is – már megvitatták és a vita eredményeként elvetették ezt a megoldást. Azonban a világ változik, ráadásul a háború és a klímaváltozás elterelte a figyelmet az ökológiai rendszerek hanyatlásáról, ami láthatóan egész Európában ideális feltételeket teremt arra, hogy a természetvédelem ökológiai érveit a szőnyeg alá lehessen söpörni. Pedig a klímaválság és a természeti rendszerek pusztulása más környezeti problémákkal kölcsönhatásban egymást erősítik, és együttesen még nagyobb veszélyt jelentenek civilizációnkra. A világunkat egyre gyakrabban érő válságokból csak akkor lesz lehetőségünk kilépni, ha a problémákról szóló viták megfelelő színvonalon, egyenrangú felek között, valamint a szükséges és valós információk közreadását követően a nyilvánosság bevonásával zajlanak.

Kifejezetten örömteli, hogy a hazai közbeszédbe is beférkőzik végre a környezeti problémák kendőzetlen valósága, ugyanis az ezekre adott válaszok felelősségteljes döntéseket igényelnek. A döntéshozatal minőségét, a döntések fenntarthatóságát számottevően javítja a nyilvánosság bevonása a diskurzusba. A Gelencsér Andrással készült interjú hiánypótló és gondolatébresztő még akkor is, ha állításai számos ponton vitathatók (a megújuló energia kapcsán a Szkeptikus Társaság ezt meg is tette).

Természetes rezsicsökkentés

Ősbűn ide vagy oda, nehéz nem észrevenni, hogy a vízlépcsőről szóló diskurzusban a jó és a rossz tudásának megtépázott fáján az ökológiai ismeretek gyümölcsei zamatosan, érintetlenül csüngenek. Bár a Gelencsér-interjúban elhangzik az a mondat, hogy a duzzasztás „megváltoztatja az ökológiai rendszereket”, de ha lehántjuk az eufemizmust a szavakról, lényegében ez azt jelenti, hogy a folyami élővilág elpusztul, s vele együtt semmisül meg annak számos pozitív hozadéka, amelyeket ma ökoszisztéma-szolgáltatásoknak nevezünk.

Az ökoszisztéma-szolgáltatások azok a javak, amelyeket a természet puszta létével az emberek számára hasznosítható módon „szolgáltat”. Folyók esetében ilyen például a víztisztítás, rekreációs lehetőségek vagy a klímaszabályozás. Hosszan lehetne sorolni a természet azon szolgáltatásait, amelyek nélkülözhetetlenek vagy esetleges hiányuk mesterséges kiváltása elképzelhetetlenül magas költséget jelentene a társadalomnak.

A Bős–Nagymaros-ügy volt talán az első olyan nemzetközi jogvita, ahol a felek egy beruházás gazdasági hasznait állították szembe a folyam ökoszisztéma-szolgáltatásaiból származó előnyökkel. Természetesen a nyolcvanas és kilencvenes évek vitáiban még más kifejezésekkel érveltek a felek, de ez a lényegen nem változtat: Magyarország a Nemzetközi Bíróság előtt azzal érvelt, hogy a Duna vízáramlásának, élővilágának és évezredek alatt lerakott folyami kavicstakarójának kölcsönhatásai révén keletkező, folyamatosan megújuló parti szűrésű vízbázisok megsemmisülését okozta volna a vízlépcsőrendszer. Azonban a vízlépcső mellett érvelők rendre elfelejtenek kalkulálni a körülbelül négymillió ember ivóvizének tisztításával járó roppant költségekkel, amit most a magyar szakaszon szabadon áramló Duna gyakorlatilag ingyen elvégez.

Energiatermelési szempontból sem jön ki a matek

„Pedig az a 700 megawatt hiányzik ám. Többet tudna stabilan termelni, mint Paks egy blokkja” – mondja Gelencsér András, s bár a rektor utal arra, hogy vízerőművet nem lehet mindenhová gazdaságosan építeni, Hegyi Gyula mégis az eltérő természetföldrajzi adottságú országokkal példálózik: „Dél-Németországban és Ausztriában összesen 38 dunai vízi erőmű működik” – írja.

Valóban, ahol a Duna nagy esésű, úgynevezett felsőszakasz-jellegű, mint az említett országokban, ott a vízlépcsők építése az energiatermelési lehetőségek miatt jóval gazdaságosabb (bár ökológiai problémáktól ezek sem mentesek). Ugyanakkor a hazai Duna sík vidéken folyik és kis esésű, így itt a vízlépcsőépítés jóval nagyobb volumenű beruházás. A bősi turbinák beépített kapacitása a tervek szerint 720 megawatt lett volna, azonban csak csúcsüzemmódban tudták volna leadni ezt a teljesítményt, s mindezt még befolyásolta volna a folyó vízjárása, így az erőmű valós átlagos teljesítménye a beépített kapacitásnak a felét sem érte volna el. Emellett még Nagymarosnál egy 158 megawatt beépített kapacitású erőmű termelte volna az energiát. Ez valóban nem kevés, csakhogy miközben a megtermelt energiából a (cseh)szlovák és magyar fél fele-fele arányban osztozott, a negatív hatásokat lényegében csak Magyarország viselte volna. Azaz csak jó vízjáráskor és csak csúcsidőszakban jutott volna Magyarországnak körülbelül 440 megawatt energia, csúcsidőszakon kívül ennek töredéke, de a megtermelt energiából származó bevétel egy részét például az ivóvíz-szolgáltatás megteremtésére és fenntartására kellett volna fordítani, ám a vélt bevételből vagy nyereségből levonhatjuk a megnövekvő szennyezések kezelésének költségeit, az idegenhonos inváziós fajok terjedésének visszaszorítása miatti terheket, a jelentős Duna-parti területfoglalás miatti kisajátítás költségeit, a dunakanyari telkek értékvesztését, a turisztikai bevételcsökkenést – és még sorolhatnánk. Ezek a példák jól érzékeltetik, hogy nem helytálló az állítás, miszerint a dunakanyari tájon nem hagyott volna számottevő nyomot a folyót mintegy száz kilométeres szakaszon felduzzasztó nagymarosi vízlépcső.

Hajózni márpedig kell

A gátak szükségessége mellett érvelők rendre hangoztatják, hogy a szeszélyes vízjárású Dunát már csak a hajózás miatt is megérné vízlépcsőkkel és zsilipekkel csatornajellegűvé szabályozni, azonban, ahogy az erőműépítésre, úgy a Duna medrének hajózási célú alakítására is igaz, hogy ez Magyarország természeti erőforrásait aránytalanul terhelve más államoknak hajtana hasznot. Tény, hogy a Duna a transzeurópai közlekedési hálózat legjelentősebb vízi útja, csakhogy a belvízi szállítás leginkább a tengeri kikötővel rendelkező nyugat-európai országok számára éri meg: a teljes európai belvízi áruszállítási teljesítmény hetven százalékát holland és német vállalkozások állítják elő, Románia csak kilenc százalékkal, Magyarország csupán egy százalékkal részesedik. Ez az arány valószínűleg számottevően nem változna, ha a magyar Duna korlátlanul kiszolgálná a hajózhatósági igényeket.

A változó vízjárás nem csak a magyar Duna-szakaszon jelent problémát a hajósoknak, gyakorlatilag minden szabad folyású vízfolyáson ugyanezekkel a kihívásokkal küzd a vízi közlekedés. Az EU közlekedési szabályai minden országra azonosak: változó vízjárású folyón 240 napos hajózhatósági minimumot és 2,5 méteres merülési mélységet kell biztosítani. A magyar Duna-szakasz – az extrém időjárású éveket leszámítva – megfelel az uniós előírásoknak, de éppen a példaként emlegetett Németország a Straubing és Vilshofen közötti szakaszon – főként környezetvédelmi és gazdasági okokból – ezt a minimumot nem teljesíti.

Könnyen belátható az is, hogy nem azért „önti el útjainkat annyi kamion”, mert a változó vízjárású Dunán nem tudnak egész évben közlekedni a teherhajók. Ha lenne is lehetőség az egész éves dunai hajózásra, akkor sem tűnnének el emiatt a pöfögő kamionok az utakról, hiszen a vízi úton történő teherszállítás főként a jelentős mennyiségű ömlesztett és konténeres áruk nagy távolságokra történő szállításának kedvez. Így már csak a vízi út rendkívül kötött pályája miatt sem lenne képes kiváltani a hajózás az eltérő áruspektrumú közúti teherszállítás tér- és időbeli rugalmasságát.

Új problémákra új megoldások kellenek

A zöldenergia-termelés és környezetbarát áruszállítás fontossága természetesen vitathatatlan. A klímaváltozás nem kíméli sem a társadalmat, sem a gazdaságot, sem az ökológiai rendszereket, de az is vitán felül áll, hogy a természeti rendszerek pusztításával romlik a környezeti válságokkal szembeni ellenálló képességünk, pedig ez lenne a jövőnk záloga.

Vitathatatlan az is, hogy többségében kiváló és tiszteletre méltó szakemberekből áll a magyar vízépítő szakma, ugyanakkor a mérnöki tervezői munkának mindenekelőtt a tudományos eredményeken és társadalmi igényeken kellene alapulnia, nem pedig nagyberuházások tervezői bravúrjának vágyott megvalósításán. Az ötven-száz éve fiókokban lapuló és megvalósításra váró tervek fölött nem mérnöki szempontból járt el az idő, hanem a környezeti-társadalmi körülmények változtak meg. Ma már a természet helyreállítása és nem az átalakítása a feladat, és ebben a vízépítő mérnöki tudásnak is szerepe van. A Bécs alatti Dunán erre vannak jó és működő példák, miért ne lehetnének a magyar Duna-szakaszon is? A fókusz áthelyeződött az ökoszisztéma-szolgáltatások kihasználásán alapuló klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra. S az ember testi-lelki jóllétének biztosítása jelenti a társadalmi-gazdasági fejlődés fenntartható irányait is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy hiába hivatkozik Hegyi Gyula a Duna elterelésével létrehozott szlovákiai – úgynevezett C variáns – erőmű vízi létesítményei által kialakult „paradicsomi állapotokra”, a turizmus mégiscsak a mi Dunakanyarunkban virágzik igazán.

A bős–nagymarosi vízlépcsőépítés tervei fölött nem azért járt el az idő, mert Szlovákia megépítette a – Duna jogellenes elterelése miatt számára minden szempontból kedvezőbb – C variánst, hanem azért, mert már a nyolcvanas években is nyilvánvaló volt, hogy a környezetrombolással járó fejlődési irányok zsákutcába vezetnek. A Magyar Tudományos Akadémia már 1982-ben írt egy tanulmányt, amelyben felhívta a figyelmet az erőmű építésével kapcsolatos súlyos környezeti problémákra. De az, hogy a döbbenetes mértékű környezetrombolás elleni fellépés mozgalommá válhatott, s hogy ez fontos tényezőjét képezte a rendszerváltásnak, valóban a magyar demokráciatörténet fontos része.

A környezetkárosítás elleni társadalmi fellépés legkevésbé sem nevezhető ősbűnnek. A vita a társadalom fejlődésének egyik fő motorja. Ezért is lenne mindnyájunk érdeke, hogy a Bős–Nagymaros-ügy 2010 óta titkos tárgyalásokon folyó, lezáratlan jogvitája újból a nyilvánosság elé kerüljön, és végre az ökológiai-környezetvédelmi elvárásoknak megfelelő víz- és hordalékmegosztási rezsim kialakításával megálljon a Szigetköz természeti állapotának romlása, és pont kerüljön az ügy végére.

A szerző a WWF Magyarország környezetpolitikai szakértője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Hajó úszik be a bősi vízerőmû zsilipkamrájába 2011. június 16án. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)