Németország felelőssége a béke megteremtése Ukrajnában

Kezdő politikus voltam, amikor a kilencvenes évek derekán, az Európai Tanács strasbourgi üléstermében meghallgattam Helmut Kohl német kancellár beszédét. Lelkes szociként nem rajongtam az erősen konzervatív „pfalzi óriásért”, balos német barátaim pedig kifejezetten utálták. De az első mondatai elgondolkodtattak. Azzal kezdte, hogy tizenöt éves fiú volt, amikor 1945-ban előmászott a romok közül, és elhatározta, hogy olyan világért fog küzdeni, amelyben soha többé nem lesz háború Európában. Megéreztem, hogy ez nemcsak szónoki fogás, hanem minden politikusi dörzsöltségen túl őszinte vallomás is. 

A Ruhr-vidéken nőtt fel, amelyet a második világháborúban fejlett iparvidékből a kőkorszakba bombáztak vissza. Elhittem neki, hogy ez az élmény egész életében a megegyezés, a békés kompromisszum irányába vezette. Sikerrel járta ki Moszkvában a német újraegyesítéshez való orosz hozzájárulást (a franciák és a britek rémületére), és mindvégig az Oroszországgal való együttműködés híve volt. Hozzá hasonlóan tizenhat esztendőn át kormányzó utódja, Angela Merkel is ezt az iskolát folytatta. Ha nem is meditáltunk rajta mindennap, éreztük, hogy amíg a németek és oroszok kijönnek egymással, addig nagy baj nem történhet Európában. Mi, magyarok különösképp megszenvedtük a két birodalom első és második világháborús összecsapását, tudtuk, miért fontosabb számunkra mindennél a béke.

Az Ukrajnát ért orosz invázió óta, de igazából már Merkel novemberi távozása óta látható volt, hogy Berlint több felől is igyekeznek kilökni az európai stabilitást biztosító helyzetéből. Éveken át folyt az aknamunka az Északi Áramlat 2 ellen. Most már látjuk, hogy a legtöbb uniós ország maga is orosz gázt használt, de a németeket nevezték ki bűnbaknak a gázimportért. Bár a választások előtt a Zöldeket leszámítva minden német párt az új csővezeték üzembe helyezése mellett állt ki, Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár hamar engedett a Zöldek belső és a nyugati nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Államok külső nyomásának. Ez súlyos hiba volt, különösen úgy, hogy erre a döntésre még az orosz invázió előtt sor került.

Így, amikor aztán a háború megkezdődött, külső kezdeményezésre újabb és újabb szankciókat volt kénytelen elfogadni. Ezzel súlyos károkat okozott a német gazdaságnak és a fogyasztóknak, de mivel láthatóan félszívvel tette, a radikális Kijev-pártiak szemében gyanús lett, és folyamatosan kompenzálnia kell. Így fokozatosan kiszorították az oroszokkal tárgyalni képes hatalom pozíciójából. Ez nagy kár, hiszen az oroszok az európai nemzetek közül leginkább a németeket respektálják, és az elmúlt fél évszázadban sok válságot oldottak meg vagy csillapítottak le együtt. Ez a folyamat jól mutatja, hogy ha egy kormány válságos időkben megosztott és elbizonytalanodik, akkor könnyen belekényszeríthetik elveivel és érdekeivel ellentétes döntési spirálba. 

A szankciókkal kapcsolatban két alapvető információ hangzott el. Blinken amerikai külügyminiszter azzal indokolta a bevezetésüket, hogy ezzel sikerül rákényszeríti Oroszországot  a háború befejezésére. Ez nagyon nem így történt. A másik szerint a szankciókat a háború után is fent kell tartani, mert Oroszország megbüntetése és gazdasági kivéreztetése a célja. Ez esetben Moszkvának elsősorban nem a háború befejezésére, hanem a szankciók kivédésére kell törekednie. Ez utóbbit szorgalmasan teszi is. A száz ország részvételével megrendezett szentpétervári nemzetközi gazdasági fórum és a rubel szárnyalása erről tanúskodik.

És vannak egyszerű alapigazságok. Az oroszoknak lesz mit enniük, lesz mivel fűteniük, világítaniuk, és az autójukba is jut fölös bőséggel üzemanyag. Továbbá van nukleáris fegyverük, hogy megvédjék a kincseiket. Ezt így együtt csak néhány ország mondhatja el magáról. 

Ezért a szankciók inflációja helyett végre el kell gondolkodni azon, hogyan lehet véget vetni a háborúnak, s ezt követően milyen legyen az EU és Oroszország kapcsolata egymással.

A német gazdaság és a lakosság keményen megszenvedi a szankciók következményeit, és ha a dolgok így mennek tovább, akkor ez csak súlyosbodni fog.

A németeké a legnagyobb európai gazdaság, így ennek visszaesése egész Európának és kiemelten Közép-Európának súlyos károkat okoz. Ha a klímavédelemben eddig élen járó németek a szénenergia visszavezetésével feladják mindazt, amit eddig elértek, akkor álszentség lesz a szegényebb országoknak klímaügyben tanácsokat osztogatni. A háború folytatása mérhetetlen szenvedést okoz az ukrán népnek.

A legszerényebb becslések szerint is öt-hét millió ukrán menekült el a hazájából, és az exodusnak csak a béke vethet véget. Orosz területekre közel kétmillióan mentek, ők a jelenlegi ukrán rendszerbe aligha akarnak visszatérni. Bármilyen bátran harcol az ukrán hadsereg, ha sokáig tart a háború, lassan elfogy emberben. A legfontosabb persze a háború kiterjedésének a veszélye. Egy nukleáris háború lehetőségét mindenáron meg kell akadályozni. És igen, 

Németország, ha talán szeretne is elbújni a felelősség elől, az Európai Unió vezető gazdasági hatalma, dominál az európai intézmények vezetésében, és moszkvai respektje sem szűnt meg teljesen. Kemény és aktív kezdeményezéseket kellene tennie a béketárgyalások megkezdéséért és azok sikeréért. Ukrajnának minden lehetséges anyagi és erkölcsi támogatást meg kell adni a békekötés után, de újjáépítésről csak akkor érdemes beszélni, ha már tartós a béke. Az ideális az lenne, ha az ország új határait sikerülne ugyanúgy nemzetközileg garantálni, mint Ausztriáét. Egyáltalán nem biztos, hogy minden ukrán az utolsó katona haláláig harcolni akar, de ezt nem fejezhetik ki addig, amíg a Nyugat vezetői további harcra buzdítják őket. Az aktív, határozott és látványos békekezdeményezés (a fegyverszállítások fokozatos leépítésével) máris mérsékelné a háborús pszichózist. A békeszerződés életbe léptetése után az oroszellenes szankciók is értelmüket vesztik. De a NATO és az EU katonai együttműködését, szövetségünk keleti határainak védelmét meg kell erősíteni. 

A világ közvéleményének nagyobbik része közömbösen szemléli az ukrán tragédiát. Ha a Nyugatnak és Oroszországnak sikerül tartós békét kötnie, akkor nagyjából helyreáll a korábbi egyensúly. Ha nem, akkor a Nyugaton kívüli világ megosztottságunkat és az elhúzódó háborút látva gazdasági és civilizációs téren sokkal veszélyesebb kihívónk lesz, mint a meggyengült Oroszország.

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Volodimir Zelenszkij és Olaf Scholz 2022. június 16-án. Fotó: Ukrainian Presidency / Handout / Anadolu Agency / Getty Images)