Vona Gábor: Putyin szorításából Macron ölelésébe kerülhet Orbán Viktor

1. A NER nemzetközi építménye 

Sokan úgy gondolják, a NER ereje alapvetően belpolitikai bázisra épül – a parlamenti 2/3-ra, Orbán társadalmi keménymagjára, az államigazgatás és a média elfoglalására, a pénzügyi mozgások koncentrálására, a kistelepülések kézi vezérlésére stb. –, de ez csak féligazság. A NER erejét az elmúlt évtizedekben egy nagyon jól felépített és folyamatosan finomhangolt nemzetközi kapcsolatrendszer stabilizálta. Orbán kihasználva hazánk uniós tagságát és stratégiai fekvését, számtalan nagyhatalmi játszmában tette meg a maga tétjeit, és lépésről lépésre vált a világpolitika közismert, sok esetben hírhedt, de megkerülhetetlen szereplőjévé. Ennek három pillére volt. 

Elsőként az itt beruházó – főképp német – nemzetközi tőkével (és a mögöttük álló kormányokkal) való stratégiai kapcsolat. A Fidesz ideális környezetet teremtett számukra, gondoljunk csak az alacsony adóterhekre vagy a képzettségéhez képest jóval olcsóbb itthoni munkaerőre. A második a keleti nyitás – főképp Oroszország, Kína, az arab világ és Törökország felé –, amelynek elsősorban nem gazdasági jelentősége volt, hanem ezen országok nyertek Orbánnal egy uniós szövetségest, lényegében egy bástyát az EU-ban, cserébe a nemzetközi fórumokon legitimálták és erősítették a magyar kormányfő amúgy sokszor zűrös pozícióját a vele való baráti kapcsolat által. Végül a NER harmadik külpolitikai pillére az uniós intézményrendszer bénultsága volt. Orbán az ET ülésein észlelte, hogy azok az európai normák, amelyeket a tagállamok egymással szemben betartanak, igazából áthághatóak komoly szankciók nélkül, pláne az első két pillér segítségével. És így lett ő az unió fenegyereke, aki időről időre „felpofozta” Brüsszelt, hogy a vesztes szabadságharcokhoz szokott magyar néplélek számára édes győzelmeket szállítson, amely aztán újabb és újabb 2/3-dal hálálta meg az érzést, pontosabban az illúziót. 

2. Véget ért a „barátok közt”

Orbán külpolitikai építménye akkor volt a legerősebb, amikor egyszerre állt hazája élén Trump, Merkel, Putyin, Johnson, Netanjahu és Erdogan, mint Orbán szövetségese, kiegészülve az öröknek hitt lengyel–magyar barátsággal. Ebben a helyzetben az európai liberálisok és progresszívek támadásai inkább számítottak szükséges és igényelt szúnyogcsípéseknek, mint valódi fenyegetésnek. Aztán az elmúlt pár évben a fenti vezetők sorra buktak meg, mondtak le, vagy – ahogyan Erdogan és Putyin – szigetelődtek el nemzetközileg.

Persze még újjáépülhet, de tény, hogy a ránk váró krízisnek a NER vezetője nem egy stabil nemzetközi háttérrel, hanem tök egyedül vág neki. A barátok közt nemcsak a televízióban ért véget, hanem Orbán számára is, és ami jön, az inkább a Trónok harca lesz… 

3. A toxikussá lett orosz szál

Úgy gondolom, hogy Trump vagy Merkel eltűnése is kiheverhető lett volna, de azzal, hogy Putyin a háborúval kinavigálta magát a világ szalonképes vezetőinek sorából, Orbán egy csapásra a senki földjére került. Az a játék, hogy magát hol az orosz medve és a 27 dudás közötti konfliktus közvetítőjének, hol Putyin trolljának, hol az uniót megmentő új Hunyadi Jánosnak adta ki, véget ért. Az Oroszországgal való kapcsolata innentől már nem egy kellemetlen flört Brüsszel és a Nyugat szemében, hanem súlyos és tarthatatlan hűtlenség. Az oroszokkal, különösen a háborúval szembeni ellenérzés pedig a magyar társadalom előtt is lehetetlenné tett bármilyen további moszkvai szálat. Ráadásul a V4-ek és ezen belül a lengyelek is határozottan foglaltak állást Putyinnal szemben. Varsó elveszítése pedig azért is vált nagyon kellemetlenné, mert a két ország addig folyamatosan számíthatott a másikra Brüsszellel szemben. A háborúval hirtelen fordult a kocka, Lengyelország ellépett Orbán mellől, és míg velük kapcsolatban, hogy, hogy nem, megértőbbek lettek Nyugaton, addig a magyar miniszterelnök körül továbbra is szorult a hurok. Arról nem tudhatunk, Putyin hogyan értékeli majd Orbán kényszerű nyugati nyitását. Elfogadja, mint reálpolitikai lépést és a háttérben nyitott lesz egy új megegyezésre, vagy megpróbálja visszatéríteni a NER fejét az egy, igaz és ortodox útra? Esetleg vannak ehhez eszközei is? Egyelőre leköti őt Ukrajna, de a fenti kérdésekre előbb-utóbb választ kapunk. 

4. Tényleg háborús az infláció?

A kormány mindent megtesz, hogy a forint mélyrepülését háborús inflációnak állítsa be, és a szomszédban ropogó fegyverek valóban nem segítik a magyar fizetőeszköz árfolyamát, de a helyzet az, hogy itt többről van szó. Ha valami konkrét példát kellene mondani, akkor a török líra elmúlt években történő összeomlását hoznám fel. Ennek megértéséhez kicsit távolabbról kell kiindulni. Összeesküvés-elméletem szerint a 2015-ös nagy migrációs hullám valójában egy közös, orosz–török szolgálati akció volt, amelyet az unióval szembeni konfliktusukban használt a két hatalom. Ez a Nyugat számára azért volt nagyon kellemetlen, mert Ankara az USA stabil szövetségesének, a NATO tagjának és Oroszország történelmi ellenségének számított. Erdogan és Putyin szövetsége ezért óriási fenyegetést jelentett mind az unió, mind az USA számára. És mivel Erdogan a puccsot is túlélte, egy lehetőség maradt, az akkor már gyengélkedő líra bedöntése. Ami 2017-től drámai módon indult meg és azóta sem tud megállni. A török gazdaságban nem történt olyan jellegű összeomlás, ami a líra ilyen szintű válságát indokolná, ezért nyílik lehetőség olyan spekulációkra, hogy Erdogan valójában egy irányított, „geopolitikai inflációtól” szenved, amely az orosz szövetsége miatti büntetés. A cél, hogy megbukjon, de egyelőre tartja magát. 

És akkor itt jön a képbe Orbán, akit Nyugaton sokan Putyin utolsó csatlósának tartanak. Ugyan az inflációt minden bizonnyal fűti a Covid hagyatéka, a választási költségvetés és a háború is, de ezek inkább csak alapot teremtettek ahhoz, hogy ugyanaz induljon meg nálunk is, mint a törököknél.

Ez tehát nem egy „háborús infláció”, ahogy a kormány állítja, de nem is a kormány bénasága, ahogy meg az ellenzék, hanem – mindkettő részigazságai mellett – az egyébként is meggyengült forinton keresztüli geopolitikai nyomásgyakorlás. A célja valószínűleg Orbán megbuktatása, aki egyelőre tartja magát. És minél tovább tartja, annál hosszabb lesz az inflációs válság, hacsak nem történik valami drámai fordulat a világban.

5. Jobb ma egy Macron, mint holnap két Le Pen

A forint kilövése után Gulyás Gergely sebtiben engedményeket jelentett be Brüsszel felé. A baj, hogy ezek kontraproduktívak. Nem tudjuk, mennyire gondolja komolyan a kormány a változtatásokat, de amiben biztosak lehetünk, hogy ebből a fordulatból az unió nem a békülékenységet fogja kiolvasni, hanem a gyengeséget. „Ja, hogy 12 évig te voltál a kemény tökű szittya gyerek, most meg haverkodnál!? Nagyon aranyos vagy, hogy ilyen szépen belátod, hogy változtatni kell, és köszönöm a négy nagyszerű pontot. De nem elég!” – mondják majd az unió vezető tisztviselői, természetesen nem szó szerint, hanem diplomáciai nyelven. Mindez azonban azt bizonyítja, Orbán nagyon szorult helyzetben van. Az örök szabadságharcos hirtelen békét kötne. De lehet egy menekülőútja.

Az unió ugyanis jelenleg vezetési válságban van. Nincs erős és döntésképes irányítója. A Brexit után ez csak a német kancellár vagy a francia elnök privilégiuma lehet. A német kancellár egyelőre még Berlinben sem lakta be a pozícióját, és könnyen előfordulhat, mire megszokná, télen már el is zavarják az utoljára Sztálingrádnál didergő németek. Marad Macron, aki ugyan némileg meggyengülve, de sikeresen abszolválta a legutóbbi megmérettetését is otthon. Ráadásul folyamatosan igyekszik betölteni azt a hiátust, amit Merkel maga után hagyott. Meggyőződésem szerint Orbán az elmúlt években a legsúlyosabb külpolitikai hibát akkor követte el, amikor nem vette észre a francia elnökben számára rejlő lehetőséget, pedig az egyértelmű gesztusokat is tett felé. 

Orbán pacifikálása lehetne a mestermunkája, Orbán számára pedig Macron adhatna újra visszatérést a kontinentális vérkeringésbe. Igazi win-win. Az, hogy a magyar kormányfő Le Pent támogatta a francia választásokon, ideológiailag érthető, de az eddig nagyon pragmatikus külpolitikát folytató vonalvezetése tekintetében butaság volt. Nem lepne meg, ha a következő hónapokban azt látnánk, hogy a magyar miniszterelnök viszonya elkezd látványosan javulni a francia elnökkel. 

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök (j) és Emmanuel Macron francia köztársasági elnök a Karmelita kolostorban 2021. december 13-án.  Fotó:  MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Fischer Zoltán)