Rapport Richárd zászlóváltása – nem csak fekete és fehér

Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,

Hogy ne adja szivét soha senki másnak,

Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –

Tudtuk, hogy hűségünk ugysem szegjük mi meg.

Azért szép királylyány ne tarts reám számot;

Mert ha nem bírhatom kedves Iluskámat:

Nem is fogok bírni senkit e világon,

Ha elfelejtkezik is rólam halálom.

Petőfi Sándor: János vitéz

Az elmúlt hónapokban – és kivált az elmúlt napokban – különösen felkeltette a magyarok figyelmét egy Rapport Richárd nevű magyar sakknagymester váratlan lépése: azt kérelmezte a Nemzetközi Sakkszövetségtől (FIDE), hogy a jövőben a sakkversenyeken ne a magyar, hanem a román zászló szerepeljen a neve mellett.

A döntéséről hozzám eljutó vélemények a „hazaárulás” és az „igaza van, ebben az országban nem lehet élni” számegyenesen mozognak.

A Magyar Sakkszövetség elnökeként nagyon sok felületen írtam, nyilatkoztam az ügyről, mondtam el róla a véleményemet, de ezek többsége – érthetően – megragadt a konkrét eset értelmezésénél. Most, ha szabad, ennél tovább mennék, és feltennék magunknak (és magamnak is) néhány kérdést.

Először is. Ön, kedves olvasó, vajon hallott-e idén májusig – akkor került napvilágra a zászlóváltási szándék – arról, hogy Rapport Richárd a világon van? Tartok tőle, hogy nem. Hiába ő most a sakkvilágranglista szerint a glóbusz 13. legjobb játékosa (sőt korábban volt feljebb is), a sakkőrülteken kívül alig ismerte őt valaki. Ennek oka az is, hogy ő maga vagy egy évtizede úgy döntött, nem ad interjút a magyar sajtónak. És nyilván oka az is, hogy nem tudtuk (érzem ebben a felelősségemet!) ezt a tehetséges srácot úgy megmutatni saját magunknak, ahogy megérdemli. 

Másodszor. Van dolga Magyarországnak, a magyar adófizetőknek, a magyar sportpolitikának egy olyan sportolóval, akinek az a foglalkozása, hogy sakkozik? Aki maga fektet be az edzőibe, a szekundánsaiba, maga veszi meg a repülőjegyét, fizeti a szállodáját, és bízik benne, hogy többet keres a pénzdíjas versenyeken, mint amennyit kifizetett a felkészülése során? Igen, van.

Üzleti vállalkozást visz, mint bármelyik műkörmös, asztalos, szoftverfejlesztő vagy autószerelő. Vagy, ha a sportot vesszük, mint a teniszező Novak Djokovics, a dartsvilágbajnok Peter Wright, a snookervilágbajnok Ronnie O’Sullivan, hogy kifejezetten egyéni sportolókat említsek. Ám mégis: van dolgunk vele, hiszen építi Magyarország jó hírét, országimázsát.

De akkor is van, ha – immár nyolc éve – nem játszik a magyar válogatottban? Akkor is van, ha esetleg annyi pénzt keres, amennyi az egész magyar sakkban összesen nincsen? Helyes, ha Rapport példáján okulva kicsit átgondoljuk a sportfinanszírozás rendszerét.

Romániában nem állami monopólium a sportfogadás. A Rapportnak szponzorpénzt kínáló román sportfogadási cég pedig azt is a „csomagba” tette, hogy váltson zászlót. 

Harmadszor. A FIDE szabályozása szerint a zászlóváltáshoz elegendő annyi, hogy a sportolónak az „új országában” legyen egy lakásbérleti szerződése. Se állampolgárság, se nyelvtudás, se rokoni kapcsolat nem kell hozzá, ahogy Ricsinek nincs is. Agyrém.

Van-e helye a Magyar Sakkszövetségnek és a magyar sakknak abban a nemzetközi sportszervezetben, amelyik a sportot nem a nemzeti közösségek összetartó erejeként (is) értelmezi, hanem engedi a nyakló és korlát nélküli szabad ugrálást egyik zászló alól a másik zászló alá, pusztán azért, mert az üzleti/szponzori érdekek ezt diktálják?

Nyilván nem lehet a válasz a nincs, mert ezer dolog, többek között a 2024-es budapesti sakkolimpia köt bennünket a nemzetközi szövetséghez, na de mégis. Katasztrofális irányba fogja elvinni a sportot, ha a nemzeti zászló alá tartozás az üzleti érdekek alárendeltjévé válik. Óvatosan húznék párhuzamot a világban zajló politikai folyamatokkal, de nehéz nem észrevenni, ahogyan az üzleti érdekek egyre jobban befolyásolják a nemzetek és nemzetközi szervezetek politikáját, ha kell, válságokat, háborúkat kirobbantva.

És negyedszer. A magyar sakkhagyományok a világon az egyik legmélyebbek és legszebbek. Maróczy Géza, Barcza Gedeon, Élő Árpád, Benkő Pál, Szabó László (akivel pusztán névrokonok vagyunk), Portisch Lajos és csapattársai, a Polgár nővérek, Mádl Ildikó, Lékó Péter és sokan mások: veretes névsor. Rapport esete arra világít rá, hogy a magyar sakknak – ezen tradíciók miatt is – óriási értékei és tartalékai vannak. Európa- és világbajnok fiatal játékosaink vannak, több száz sakk-klub működik itthon, félszáz iskolában tanítják a sakkot, a magyar háztartások felében van sakk-készlet, a magyar férfiak 75, a nők 37 százaléka azt állítja, hogy tud sakkozni. A sakkolimpiai érmesek – Ricsinek ezüstje van 2014-ből – a magyar emberek megbecsülésének jeleként életjáradékban részesülnek.

2024-re, a sporttörténelem során először, Budapestre hoztuk a sakkolimpiát, a világ ötödik legnagyobb sporteseményét – a magyar kormány által nyújtott milliárdos garancia jóvoltából.

Ha máskor nem, hát most van itt a pillanat, hogy a magyar vállalkozók, cégek is beszálljanak a magyar sakkba, tehetségeinek felkutatásába és menedzselésébe. Nem csak az éljátékosokéba, sőt. Hanem hogy minél többen sajátítsák el ezt az évezredes játékot, amely megtanít koncentrálni, stratégiát alkotni, előre gondolkozni, dönteni, a döntésért felelősséget vállalni (ezek az üzleti életben is fontos képességek), és amely a legszebben szimbolizálja, hogyan lehetséges az, hogy bár két ember ugyanazt nézi, más-más szemszögükből fakadóan teljesen mást látnak. A fekete-fehér játék, amely ezer színben játszik.

Lépése – megítélésem szerint – káros, hibás és keserű. De ha emiatt néhány kérdést felteszünk magunknak – sakkról is, másról is –, és válaszokat keresünk rájuk, hát, ha meg nem is érte, de ez a fájó helyzet mégis hozzátehet a közös gondolkozásunkhoz és jövőnkhöz.

A szerző a Magyar Sakkszövetség elnöke

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Rapport Richárd 2022. június 17-én. Fotó: MTI / EPA / EFE / Fernando Villar)