1956 és 2022, két szabadságharc leckéi

’56-os szabadságharcunk ismerői érthetőn fönnakadtak Orbán miniszterelnök pénteki kijelentésén: „Ha belegondolunk, akkor 1956-ban mi nem azért harcoltunk, mert azt gondoltuk, hogy le fogjuk győzni a Szovjetuniót. Azért vállaltunk egy forradalmat és szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet meg a béketárgyalást. Azt gondoltuk, hogy el lehet érni egy béketárgyalást, ami a fegyveres csata végső célja, amely béketárgyaláson majd az oroszok a nyugatiakkal megegyezhetnek arról, hogy úgy, mint Ausztria, mi is semlegesek legyünk. Tehát a szabadságunk elérését, a végső aktust akkor is egy béketárgyalástól reméltük.” Az elismert történész, Ungváry Krisztián a 444 internetes portálon jó elemzést írt a miniszterelnök kijelentéséről. Én mint az 56-os forradalmat 15 évesen felnőtt fejjel megélt, majd azt történészként is vizsgáló magyar ember történeti összefüggésben vizsgálom, hogy 

Évtizedek óta gondolkodom azon, hogy lehetett-e volna más, kedvezőbb kimenetele 1956-ban hősies harcunknak, és ha igen, akkor ez min és kiken múlott. Az Amerikában élő ’56-os menekült, Gáti Károly Vesztett illúziók című könyvében úgy véli, hogy „ha Nagy Imre a forradalom napjaiban rátermettebb vezető lett volna, ha a forradalmárok képesek lettek volna követeléseikben önmérsékletet tanúsítani, s ha Amerika puszta szavak helyett aktívabban, érdemben reagált volna a történtekre, akkor reális esély lett volna arra, hogy elmarad a szovjet beavatkozás”. Erről a történészek még sokat fognak vitatkozni. De lehet-e párhuzamot vonni két forradalom és az ellenük háborút indító szovjet/orosz magatartás között? Mindkettő tömeges, de békés tüntetéssel kezdődött. A magyar forradalom elűzte a minden hitelét vesztett kommunista vezetést, és október végére elérte céljait, az ország függetlenségét, politikai és gazdasági rendszerének szabad megválasztását.

A 2014. februári kijevi fölkelés elűzte az oroszbarát Janukovics elnököt, és a Rada (országgyűlés) új elnököt választott. Demokratikus választásokon az orosz helyett az európai orientációt választotta. 58 évvel korábban a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok fegyveres beavatkozása először kudarccal végződött, Moszkva pedig ígéretet tett a magyar nép döntésének tiszteletben tartására. Az 1956. október 31-re virradó éjszakán azonban a Szovjetunió, élén Hruscsovval, korábbi álláspontját megváltoztatva elhatározta Magyarország megszállását és egy bábkormány megalakítását. November 4-ét követően a szovjet hadsereg hatalmas túlerejével le is verte a magyarok önvédelmi harcát. Túlfeszítette volna Magyarország a húrt? Aligha. Nagy Imre koalíciós kormánya tárgyalásos úton próbálta elérni a szovjet csapatok kivonulását, hogy utána békében és barátságban éljen nagy keleti szomszédjával. 2014-ben Putyin elnök Oroszországa sem törődött bele Ukrajna politikai fordulatába, ösztönzésére az ország keleti megyéiben polgárháború tört ki, a Krím félszigetet pedig megszállta. Nyolc évvel később totális háborút indított szomszédja ellen, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy annak kormányát megdöntse, és egy oroszbarát bábkormányt helyezzen hatalomba.

El lehetett volna kerülni a két katonai agressziót? Könnyen, ha a moszkvai vezetés mindkét esetben elfogadja a többség, a nép akaratát. Akkor is, ha akkor Nagy Imre, most pedig Zelenszkij meghódol vagy megfutamodik. És akkor is, ha a világ demokratikus kormányainak az intéseire hallgatva Putyin, illetve Hruscsov a vitás kérdésekben megállapodásra törekszik, és tárgyalásos úton biztosítja országa legitim érdekeit, mondjuk, Ukrajna többnyelvűségének a garantálását – összhangban a nyugati gyakorlattal. Ehelyett mindkét esetben háborút indítottak, hogy szomszédságukban bábállamot hozzanak létre.

1956-ban elmarasztalható volt a Nyugat, Franciaország és Nagy-Britannia, hogy háborút indított a Szuezi-csatornát államosító Egyiptom ellen, az Egyesült Államok pedig azért, hogy az október 31-i, végzetes moszkvai döntés előtt nem állt határozottan a legális Nagy Imre-kormány mögé, és semmilyen érdemi, megfontolandó javaslattal nem fordult a Kremlhez. Nem vette ismét elő a tömbök szétválasztásának, egy tágabb semleges zónának a javaslatát. Fegyveres segítséget azonban a Nyugat nem adhatott, nemcsak mivel a NATO-nak nem volt Magyarországgal közös határa, de azért sem, mert nem vállalhatta egy nukleáris fegyverekkel vívott harmadik világháború kockázatát.

hanem politikai, gazdasági és katonai támogatást nyújt neki. Ha ezt nem tenné, ma már a szomszédunk nem egy független, a nyugati demokráciákhoz integrálódni akaró Ukrajna lenne, hanem megvalósulni kezdene Putyin elnök álma, a szovjet világhatalom újbóli megteremtése, Magyarország pedig egyre jobban annak a függésébe kerülne. 

Ki nem szeretné látni a harcok beszüntetését, az ukrán városok pusztításának a megállítását, a polgári áldozatok szenvedéseinek a végét? Ennek érdekében miről tárgyalhatna az Egyesült Államok Oroszországgal, ahogy a magyar kormány szorgalmazza? Hogy beszünteti Ukrajna támogatását, és kész elfogadni a nemzetközi jog súlyos megsértésére és az Oroszország által Ukrajna területi épségére 1994-ben éppen Budapesten adott garancia semmibevételét? Hogy azt üzeni az egész világnak, hogy az agresszió kifizetődő, a kisebb államok legyenek kiszolgáltatva az erősebb hatalmak önkényének? A béke egy módon teremthető meg: Oroszország beszünteti háborúját, és kivonul Ukrajnából. Ahogy 1956-ban a magyar nép nem diplomatikusan követelte, és én is kiáltottam a tömeggel: „Minden ország katonája menjen saját hazájába! Ruszkik, haza!”

A szerző Magyarország volt külügyminisztere

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Volodimir Zelenszkij 2022. szeptember 9-én. Fotó: Alexey Furman/Getty Images)