A félidős amerikai választás tétje

Az Egyesült Államokban az elnöki mandátumot megfelező, úgynevezett félidős választásokon a képviselőházban szinte minden esetben meggyengül a kormányzó párt. Ez a protest szavazók ideje, a hatalommegosztás elvére épülő amerikai demokráciában mintha csak azért lenne kitalálva, hogy az elnök ne bízza el túlságosan magát. Elnökségének második évében ilyen vereséget szenvedett el Ronald Reagan, Bill Clinton és Barack Obama is, de ettől még további hat éven át hivatalban maradtak, nem is sikertelenül. Elméletileg tehát nem hozna nagy változást, ha a három hét múlva esedékes választásokon a képviselőházban a demokraták elvesztenék most sem acélos többségüket. Ha hihetünk az előrejelzéseknek, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy a 435 fős alsóházban a republikánusok többen lesznek, mint Joe Biden demokratái. Ennél nyitottabb kérdés, hogy kié lesz a többség a szenátusban, ahol jelenleg 50 republikánus néz farkasszemet 50 demokrata, illetve független szenátorral. A száz szenátori helyből most 35 helyen lesz választás. Mivel 21 republikánus hellyel szemben csak 14 demokratának kell megküzdenie a poszt megőrzéséért, elvben a Biden-csapatnak könnyebb dolga lesz. 

A politikusok és a publicisták szeretik elismételgetni a „soha eddig nem volt ilyen fontos választás” jellegű mantrát. Ha ez nem is feltétlenül igaz a november 8-i voksolásra, annyi bizonyos, hogy sok eddigi félidős választásnál jelentősebb lesz. Az elmúlt években az Egyesült Államokban szélsőségesen polarizálódott a közélet, lényegében hideg polgárháború alakult ki a demokraták és a republikánusok törzsszavazói között. Sok tíz millió republikánus szerint Joe Biden csalással nyerte meg a 2020-as választást, Biden elnök pedig fegyveresek között állva, drámai hangnemben nevezte fasisztának a republikánus szavazókat. A Capitolium ostroma, illetve a Trump-birtok lerohanása mindkét oldalon azt a meggyőződést erősítette, hogy az ellenfél törvénytelen eszközöket is képes bevetni a hatalomért. Ez a szinte patologikus szembenállás számunkra is ismerős, de az Egyesült Államokban egyelőre nagyjából két, kiegyensúlyozott erőközpont áll egymással szemben.

A belpolitikai témák durva közelítésben leírhatók a balliberális és jobboldali konzervatív értékrendek vitájával. Ez önmagában nem indokolná a szinte polgárháborús légkört. A bevándorlás szabályozása a XIX. századra visszanyúló vitatéma, a fegyvertartás kérdése, a szigorúbb vagy megengedőbb büntetőpolitika, a marihuánafogyasztás dekriminalizálása sem magyarázná a választás sorsdöntő jellegét. Egyedül az abortusz nevezhető olyan témának, amely valóban szélsőséges reakciókat vált ki sok emberből. De az USA összetett jogrendszere republikánus győzelem esetén sem tenné könnyűvé az abortusz betiltását, amit ráadásul nem is minden republikánus támogatna.

A választás tétjét a személyi ambíció, bosszúvágy és a túlhajszolt ideológia emeli meg. Hillary Clinton 2016-ban közel hárommillió szavazattal többet kapott, mint Donad Trump, de a választási rendszer mégis az utóbbit hozta ki győztesnek. Hillary Clinton nem mondhatja ki, hogy a kétszáz évnél idősebb elektori rendszer elavult, ezért mindenféle összeesküvési teóriákkal magyarázza vereségét, amiben leplezetlenül segíti a Clinton-klán sajtója és a titkosszolgálatok jelentős része. Donald Trump a demokrata konteók áldozatának, üldözött néptribunnak mutatja be magát, miközben maga is gyártja a konteókat. A demokraták agytrösztje pedig egyre mélyebben merül el abban az ideológiai háborúban, amelyben a hagyományos progresszív értékek helyett egyre szélsőségesebb ötleteket akar a világra kényszeríteni. Joe Biden és a meglepően súlytalan Kamala Harris alelnök sodródik ezzel a demokrata árral. Miközben tudják, hogy ha a szenátust is elbukják novemberben, akkor a párton belül leírják őket, és máris megkezdődik a harc a 2024-es jelöltségért és a hatalomért.

A republikánusok eredendően keményebben oroszellenesek, mint a demokraták, hagyományosan ők voltak az igazi héják a kül- és biztonságpolitikában. Ezt fordította meg egyrészt a Clintonné–Biden–Blinken-csapat a maga russzofóbiájával, illetve Trump a békepárti, beavatkozásellenes politikájával. Donald Trump volt 1945 óta az egyetlen amerikai elnök, aki egyetlen országot sem támadott meg. Persze nem pacifizmusból, hanem üzleti megfontolásból. Amerika erejét szerinte nem érdemes demokráciaexportokra fecsérelni, azt a Kínával egyszer elkövetkező nagy összecsapásra kell tartalékolni. Az ukrajnai háború a republikánus táboron belül máris kemény vitákat eredményezett a jelenlegi amerikai fegyverszállításokat támogató, sőt, keveslő régi vonalasok és a békepárti Trump-hívők között. Az előválasztásokon ez utóbbiak sok helyen megalázó vereséget mértek a régi jobboldal képviselőire. 

Trump legfőbb ideológusa ebben a küzdelemben a FOX-tévés Tucker Carlson, aki már tavaly ősszel is felesleges pénzpocsékolásnak nevezte Ukrajna amerikai támogatását. Ha a republikánusok többséget kapnak a törvényhozásban, akkor kemény küzdelem várható a két tábor között Ukrajna további támogatását illetően. A képviselőházi többség lehetőséget ad mindenféle vizsgálóbizottság felállítására. Nagy valószínűséggel ilyet állítanak majd fel a Biden-fiú, Hunter ukrajnai ügyleteinek a jó alapos kitárgyalására, ami a Trump-tábort erősítené és az egész ukrán kérdést demokrata pártüggyé degradálná. A republikánusok egy része ugyanakkor nem hódolt be Trumpnak, ők Kijev támogatása és a NATO erősítése ügyében a Biden–Blinken-vonal mögé állnának. Ha buknak is a demokraták most, a külpolitika mindenképp elnöki hatáskörben marad, igaz viszont, hogy a pénzt a törvényhozók adják hozzá. 

A részletes eredmény nem, de annyi bizonyosan megjósolható, hogy a következő két évben Donald Trump árnya rávetül az amerikai bel- és külpolitikára. Egyelőre egyik nagy pártban sincs vele egy súlycsoportban levő politikus. Nagy kérdés, hogy 2024-re lesz-e?

A szerző az MSZP alelnöke, volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Joe Biden 2020. január 21-én. Fotó:  Al Drago/Getty Images)