Bedő Dávid: Nagy Márton, a magyar szuverenitás ellensége

Magyarázza az elégtelen bizonyítványt – nagyjából így foglalható össze Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter nemrég az Index hasábjain megjelent cikke. A miniszter világosan utal arra, hogy a magyar gazdaság előtt álló nehézségekért a gazdaságilag erős Németország a felelős, ezzel próbálva elvonni a figyelmet a Fidesz elmúlt 12 évének totális kudarcáról. Bár Nagy valós közgazdasági összefüggésekből indul ki, az érvelés szakmai hazugságoktól hemzseg. Ami pedig még fontosabb: 

A miniszter sikeresen ismeri fel azt az egyébként is mindenki által tudott makroökonómiai tényt, miszerint Magyarország kis és nyitott gazdaság, valamint azt a geopolitikai adottságot is, hogy Európa energia terén importra szorul. Az inflációért jelentős részben felelős Nagy, aki korábban az MNB Monetáris Tanácsának alelnöke is volt, arról viszont alig beszél, miért nem olyan stratégiát követtek az elmúlt 12 évben akár a kormányban, akár a jegybankban, amely ezeket a mindig is jól ismert tényeket veszi alapul. 

Abban már szinte semmi hírérték nincs, hogy Nagy Márton elegánsan túllép azon a kiinduló helyzeten, hogy a kormány szokás szerint az energiaválság magyarázata kapcsán is meghazudtolja az orosz energiafüggőség csökkentésére vonatkozó korábbi ígéretét, ami a legfőbb belső oka a globális energiaválság szélsőséges megjelenésének Magyarországon.

A miniszter arról is ír, hogy a gazdagabb tagországok (elsősorban Németország) gazdasági erejüket kihasználva az energiaválság közepén „radikális piacszerzésbe” kezdhetnek a szegényebb tagállamok kárára. Erre következtet legalábbis abból, hogy a német kormány hatalmas mentőcsomaggal segíti vállalatait, és közben az EU-s közös kötvénykibocsátás tervét is elkezdte támogatni. A komikusság határát súrolja, hogy az a kormány ijed meg ettől és kezd el a szolidaritás eszméje és az EU szoknyája mögé bújni, amelynek 12 éves gazdaságpolitikai alapvetése az, hogy az elmúlt évtizedben Németország összeszerelő üzemévé tették Magyarországot. Az a politikai közösség, amely nem győzi hangsúlyozni a magyar szuverenitás fontosságát, most szembesülhet vele, hogy talán mégsem volt jó ötlet német multiktól függővé tenni a magyar gazdaság állóképességét. Színesíti a helyzetet, hogy a kormány nem válogatós a magyar szuverenitás feladásában, ha összeszerelő üzemek idetelepítéséről van szó, hiszen a keleti nyitás tágra nyitotta a kaput az energiaigényes és környezetszennyezési szempontokból is aggályos befektetések előtt, például a koreai Samsung vagy az indiai Apollo Tyres esetében. 

Cikkében Nagy meg sem próbálja magyarázni, hogy a kormány miért alacsony hozzáadott értékű, manuális munkahelyeket létesített tömegesen, amikor már régóta egyértelmű, hogy az – egyébként sokkal kevésbé energiaigényes – szolgáltatási szektoré a jövő.

Pedig van alternatíva, csak komplexebb intézkedéseket és hosszabb távú gondolkodást igényel; a kormány viszont előrébb valónak tartotta a multik gyors kiszolgálását, mint a szolgáltatási szektor fejlesztését, tudásintenzív iparra való átállását, sőt a zöld-barna helyett a barna-zöld megoldások alkalmazását. Persze ehhez idő kell, de a legfontosabb mégiscsak a politikai akarat: akarja-e egy kormány, hogy a magyarok nagy hozzáadott értékű, jól megfizetett iparágak kiválóságai legyenek; akarja-e egy kormány, hogy Magyarországot a szakértelem és ne az olcsó munkahelyek meg az adóoptimalizálás miatt válasszák; és végül, ami a legfontosabb, akarja-e egy kormány, hogy egy minőségi oktatási rendszerből minőségi, gondolkodó munkaerő, egy élet- és versenyképes társadalom termelődjön ki? A kormányoldal elmúlt 12 évéből és Nagy Márton cikkéből is csak a nemek látszanak. 

Az is köztudott, hogy míg a Nagy által felmagasztalt kormány a magyar gazdaságot a német multiknak, addig Magyarország energiaellátását Putyin Oroszországának szolgáltatta ki. 

Magyarország Oroszország felé való függése mára tulajdonképpen szinte példa nélkülivé vált: a legtöbb energetikai projekt mögött az orosz érdekek sejlettek fel (lásd Paks II-t vagy a hosszú távú gázszerződéseket), miközben egy diverzifikált, decentralizált, a zöldátállást támogató energiamixszel régóta csökkenhetett volna a függés, azaz nőtt volna a sokat hangoztatott magyar szuverenitás. Az ebben az irányban történt infrastrukturális törekvések, például a szélerőművek telepítésének ellehetetlenítése vagy pár napja a napelemek telepítésének leállítása, derékba törése jó példái a kormány cinikus hozzáállásának az energiaszuverenitás kapcsán.

Az elvégezetlen munka miatt rengeteg a teendő a kormány előtt! Fel kell pörgetni a megújuló energiahordozók kiaknázását: fel kell számolni a szélerőművek ellehetetlenítését, jobban ki kell használni országunk kiemelkedő geotermikus potenciálját, alkalmassá kell tenni az infrastruktúrát a decentralizált termelésre. 

Ráadásul az utóbbi napok egyik kiemelt híre volt, hogy a kormány épp a napenergia telepítése elé görget akadályokat. Ez is egyértelműen a korábbi elhibázott energetikai intézkedések következménye, hiszen a rezsicsökkentés eltörlését követően rendkívül megnőtt a lakosság igénye a háztartási méretű napelemes rendszerek telepítésére, azonban pont a rezsicsökkentés miatt az infrastruktúra kifejezetten rossz állapotban van, így nem képes nagy számban új napelemes rendszereket befogadni komoly ellátásbiztonsági kockázatok nélkül.

Az energiaszektor viszont csak egy a sok közül, ahol a kormány hibázott, és csak egy a sok közül, amely kapcsán Nagy Márton szépíti a csúf valóságot. A magyar gazdaságban jelenleg strukturális problémák sora található. A kezdeti, még csak óvatosan kiépülő állampárti időket idézi az a piactorzítás, amelynek során az okosat, a szorgalmast bedarálják, eltiporják és elűzik (jobb esetben csak felvásárolják) csak azért, hogy versenyképtelen NER-vállalatok sora kerülhessen helyzetbe. A valódi innovációt korlátozzák, a kisvállalkozásokat ellehetetlenítik a nagyvállalatokkal szemben, a magánszektor legjavát adó egyéni vállalkozásokat bedarálják, surranópályát sem hagyva a NER-től független rétegnek. Pedig ha nem a kleptománia és a totális uralom mozgatná a NER-t, nem is értenénk, miért fáj nekik minden és mindenki, aki nem tőlük függ.

A GVH kiüresítésével az utolsó független piaci kontrollt is elvesztette a magyar gazdaság, így legitimálva az utóbbi években óriási keretösszegben érkező hiteleket, amelyeket soha meg nem térülő projektre kaptak a felhizlalt, de valódi piaci körülmények között életképtelen NER-es vállalatok. 

Elképzelhető, hogy még így is menedzselhető lenne a gazdasági összeomlás elkerülése, ha nem állítja pénzügyileg földbe az országot Nagy Márton és társai. A fent felsorolt hibák – sőt politikai bűnök – azért ütnek ma hatalmasat a magyar gazdaságon, mert az elmúlt 12 év fiskális és monetáris politikájának gondolatisága és megvalósítása is legalább hibás, a radikálisabb hangok szerint pedig alapjaiban rossz volt. A kormány ugyanis semmi másra nem épített, mint az Európai Unióból áramló bőséges pénzügyi forrásokra: ebből tömködték be az időközben előbukkanó költségvetési lyukakat, és ebből gazdagodott meg a NER-elit is. 

Ám amikor az európai gazdasági növekedés lassul, a világ pénzügyi sokkok sorozatát éli át, és még az EU-s források is elapadnak, akkor derül ki, hogy a király meztelen. A költségvetés lyukas, pénzügyi tervezés nem létezik, az ország gazdasága meg csődközeli állapotban. Mondjuk ki őszintén, hogy hiba volt a választások előtti kiköltekezés, mert tudták, hogy üres az államkassza, ezért a fejre állás elkerülését csak adóemeléssel, a családokra, a vállalkozásokra és az önkormányzatokra háruló pénzügyi terhek radikális növekedésével tudják elérni. Magyarán: hazudtak a választási kampányban, csak azért, hogy hatalomban maradhassanak.

A magyar gazdaság 2022 őszére ha csődbe még nem is ment, de földbe állt, tényleg visszasírjuk még azokat az éveket, amikor a világgazdasági konjunktúra idején érdemi és fájdalommentes növekedésről beszélhettünk, amikor még az oligarchacsorda gazdagodását is le tudta nyelni a gazdaság. Csak pár tényt ajánlok Nagy Márton figyelmébe: 

• államháztartási hiányunk folyamatosan és látszólag megállíthatatlanul növekszik;
• a forint hétről hétre való történelmi mélypontra zuhanása csupán következmény, mert a jegybank szándékosan erodálta nemzeti valutánkat;
• tudatosan, de elhibázottan lett alacsonyan tartva hazánk devizatartaléka, így növelték kiszolgáltatottságunkat;
• és végül ott az infláció, amelyet sem szép szavakkal, sem utasításokkal nem lehet ugyan megfelezni, de ennél több a kormány részéről nem történt.

A kormány hagyja, hogy elhibázott gazdaságpolitikája azokra omoljon, akik kenyeret vásárolnak, akik fűtenek, akik pénzt váltanak. Minden magyar a bőrén érzi, hogy minket nem védtek meg semmitől, sőt csak kiszolgáltattak. 

Nagy Márton tehát hiába magyarázza a bizonyítványt, világos, hogy ő és kormányának aktív tevékenysége vezetett oda, hogy idén télen rengeteg családnak kell választania aközött, hogy befűti az otthonát, vagy élelmiszert vásárol.

Legfontosabb, dermesztő állításait viszont mégis a cikk végére rejtette. Nagy arról ír, hogy háromféle stratégia lehetséges Európában a gazdasági összeomlás megakadályozására. Az egyik az úgynevezett „nagy újraindítás”, „teljes gazdasági szektorok elengedését” jelenti, és a „kreatív rombolás” eredményeként automatikusan születik majd újra a gazdaság. A második, a német modell pedig „paternalista szemléletben igyekszik általánosan minden szereplőt megvédeni, a régi gazdasági szerkezetet megőrizni”. Eddig világos – ahogy az is, hogy Nagy mindkettőre negatív példaként tekint. 

De akkor mit javasol helyette? Ez az, ami igazán veszélyes, ha tudunk a sorok között olvasni: Nagy szerint a magyar modell

Arról van szó, hogy az állam majd önkényesen válogat a megsegítésre alkalmas és elengedhető vállalatok, gazdasági szektorok között. Az elmúlt évtizedet ismerve ennek pedig semmi köze nem lesz a szakmaisághoz: az Orbán Viktor holdudvarának fontos cégek és szektorok meg lesznek mentve, a nem eléggé lojális vállalatok viszont készülhetnek arra, hogy állami segítség hiányában tönkremennek, hogy aztán Tiborcz Istvánok vagy Mészáros Lőrincek kopogtathassanak egy visszautasíthatatlan vételi ajánlattal. Emlékezzünk: ez az a kormány, amely még a koronavírus-válság során is azt kereste, hogyan tudja helyzeti előnybe juttatni saját gazdasági holdudvarát a tisztességes vállalkozók kárára. Ezért jutott például az állami támogatás hatalmas szelete Mészáros Lőrinc hotelláncához. 

A Nagy által vázolt magyar megközelítés tehát az, amit megszokhattunk, csak még pofátlanabb módon: arra készülnek felhasználni a Magyarországot hatványozottan sújtó energiaválságot, hogy a gazdaság maradékát is zsebre tehessék. 

A még talpon maradt független magyar gazdaságból véglegesen fideszes gazdaságot csináljanak – ez ma a kormány politikája.

A szerző a Momentum parlamenti képviselőcsoportjának helyettes vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Bedő Dávid, a Momentum képviselője napirend előtt felszólal az Országgyűlés rendkívüli plenáris ülésén 2022. július 12-én. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)