Elnézi az EU az etnikai kisebbségek jogainak félresöprését

Van egy orosz dal abból az érzelmes-romantikus fajtából, amellyel a filmjeik is kezdődni szoktak. Felületes orosz tudásommal először úgy értettem, hogy a Duna partján élő, elhagyott kedvesről szól. Csak a feliratot látva jöttem rá, hogy az elhagyott kedves valójában Szerbia, amelyet a dalszerző szerint Oroszország cserben hagyott. Nyilván az amerikai bombázások és Koszovó elszakadása idején. A jelcini éra végnapjaiban Moszkva valóban nem mert katonai támogatást nyújtani a NATO-bombázások sújtotta Belgrádnak. De vétójogával élve a Biztonsági Tanácsban azóta is megakadályozza Koszovó ENSZ-tagságát, és a befolyásának része van abban, hogy a világ országainak a fele ma sem ismeri el a Szerbiából kiszakadt tartomány függetlenségét. (Oroszországtól függetlenül amúgy öt uniós tagállam is így van ezzel, élükön Spanyolországgal, amely Katalóniára gondolva elvi ellensége az efféle egyoldalú elszakadásnak.)
Ha a hazafias orosz dal szerzői keveslik is a szerb testvéreknek nyújtott támogatást, a belgrádi vezetők máig hangsúlyozzák, hogy Oroszország vétója a Biztonsági Tanácsban nagy szolgálatot tett országuknak. 

Ennek gyakorlatilag csak belpolitikai jelentősége van, hiszen a NATO világossá tette, hogy akár erővel is megakadályozná Koszovó fegyveres visszafoglalását. Az erősen nacionalista szerb közéletben a koszovói függetlenség elismeréséhez azonban nagy bátorság kellene. És olyan erős motiváció, amely segítené a keserű döntés elfogadását a közvélemény előtt. Ilyen lehetne az ország azonnali EU-tagsága és a szerbek lakta Észak-Koszovó teljes autonómiája, vagy éppen visszatérése az anyaországhoz. De Brüsszel nem siet a nyugat-balkáni bővítéssel, Koszovón kívül is sok baja van Belgráddal, a koszovói albánok pedig az ott élő szerbek kevéske megmaradt autonómiáját is folyamatosan korlátozzák. Ennek a legutóbbi példája a rendszámháború, amelynek keretében az észak-koszovói szerbek a továbbiakban nem használhatják saját rendszámtáblájukat. Mivel eddig használhatták, aligha nevezhető véletlennek, hogy az elkötelezetten USA-barát koszovói kormány éppen az orosz–ukrán háború idején erőltette ki ezt a diktátumot. Pristina reményei szerint eljött az idő az oroszbarát szerbek újabb csuklóztatására. Belgrád viszont úgy interpretálja mindezt, hogy a Nyugat a szerbeket újabb megalázó engedményekre kényszerítené ezzel a provokációval, miközben semmi lényegeset sem kínál fel cserébe. Alekszandar Vučić szerb elnök nyíltan ki is mondta, hogy a tartomány elszakadásának elismerése esetén „kaphatunk egy kicsike ajándékot, habár nem árulták el nekünk, mi lenne az a kis ajándék, de mégiscsak kicsi lenne”.

Mindkét régió a nemzetközi joggal ellentétes módon, egy nagyhatalom katonai beavatkozásával szakadt el az anyaországuktól. És a lakosság túlnyomó nagy többsége történelmi és etnikai okokból elégedett az impériumváltással.
Erre a dilemmára egyelőre nem lehet jogos és egyben igazságos megoldást találni. Visszamenőleg is felhívja azonban a figyelmet az Európai Unió egyik legsúlyosabb hibájára, az etnikai kisebbségek jogainak gyakorlati félresöprésére. Brüsszel komoly összegeket költött Koszovó és Ukrajna támogatására, számos kedvezményt alkudott ki például a nyugati cégek beruházásainak a védelmére, de nem követelte meg a szerb, illetve orosz kisebbség jogainak védelmét a két kormánytól. Sőt, elnézte azok jogainak a folyamatos megsértését. Nem feltétlenül gonoszságból, hanem azért, mert az EU egyszerűen nem tud mit kezdeni az etnikai kisebbségek problémájával. Ez eddig is sok gondot okozott, ami csak növekedhet a jövőben, hiszen a nemzeti öntudat (ha tetszik, a mérsékelt nacionalizmus) nem csökken, hanem erősödik Európa-szerte. Esetünkben, ha az Európai Unió Koszovó bármilyen támogatását az egy tömbben élő észak-koszovói szerbség teljes autonómiájához kötné, akkor nem kerülne sor ilyesféle provokációkra a két fél között. És ad abszurdum,

Ezt a felvetést azonban eleve gyengíti a demográfia: a koszovói albánság népszaporulata háromszorosa az ottani szerbségnek, vagyis a szerbek gyakorlatilag erőszak nélkül is elolvadnak az albán többséghez képest.
Szerbia és a Nyugat támogatta Koszovó konfliktusa természetesen összefügg a szerbek hagyományos oroszbarátságával is. Szerbia az EU és az Egyesült Államok minden nyomása ellenére sem hajlandó csatlakozni az Oroszország elleni szankciókhoz. Ennek nyilván vannak gazdasági okai. De legalább olyan erős az érzelmi alapja. Sok szerb úgy tartja, hogy aki szereti Oroszországot, az Szerbiát is szereti, s aki az oroszokat gyűlöli, az hasonlóképp érez a szerbek iránt. Ez első hallásra elég felszínes megjegyzésnek tűnhet. De a valóság az, hogy a nyugati liberális média ugyanolyan szélsőségesen elfogult a szerbekkel szemben minden regionális konfliktusukban, mint ahogy odaáll mindenki mellé, aki fellép az oroszokkal szemben. Nincs az a csecsen harcos, azovista neonáci, iszlám terrorista, aki ne lenne a nyugati média hőse, ha a szerbek vagy az oroszok ellen küzd. Ami azért különösen érdekes, mert Kelet-Európában lényegében csak ez a két nemzet harcolt következetesen a britek és az amerikaiak oldalán mindkét világháborúban. Természetesen az is igaz, hogy a szerbek és az oroszok más kelet-európai nemzeteknél makacsabbul ragaszkodnak olyan hagyományaikhoz, amelyek megnehezítik a Nyugattal való harmóniát. Ilyen értelemben némiképp a koszovói konfliktus is a Huntington-féle civilizációs összetűzésnek tekinthető, amelyben azonban a Nyugat a muszlim Koszovó mellé állt a keleti keresztény Szerbiával szemben. Hogy miért, az külön tanulmány témája lehetne.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Bill Clinton szobra 2019. február 18-án a koszovói Pristinában. Fotó: Pierre Crom/Getty Images)