Bródy-jelenség a nosztalgia- és veteránipar felett

A Kádár-kor egyedinek számító tulajdonságához tartozott, hogy társadalmi és nemzedéki mozgásainak egy alapvetően szórakoztató zenei műfaj adott keretet. S nemkülönben sűrű hajszálgyökereket, amelyek szövedékében egy egész nemzedék terpesztette-nyújtóztatta szét vágyait, amelyeknek a központjában – ha nem is filozofikus argumentációval, de – az egyén szabadsága állt. Magyarországon a beatzene körül olyan sokrétű kulturális mozgalom buzgott felszínre, amely ennek a (nagy)generációnak képes volt zárójelbe tenni a nagyhatalmi és politikai kényszerek mindennapi realitásait. 

Itt érhető tetten régi-új érdeklődésem fellobbanása, sőt: már tartósnak mondható hevülése. Ez a múlt időből jelen időbe visszaparázsló jelenlét. Ugyanis a beatkorszak, s vele hősei, arcai, sőt: közönsége letűnt. Sőt – bármilyen fájó – magáról a föld színéről is megkezdte csapatos levonulását. A nosztalgia- és veteránipar ezen nem változtat. Olyannyira nem, hogy azoknak a társadalmi és generációs önkifejezéseknek, amelyeket a Kádár-korban tapasztaltunk, ma már nem a populáris zene megalkotása és fogyasztása a fő médiuma. (E funkciókat ma leginkább a politikai pártok arculatformáló törekvései töltik be.) 

Ezzel a Bródy-jelenség – mert végig arról beszélek – veleje is kitapinthatóvá válik. Ha a beatkorszak valamelyik funkciója történelmi és kulturális értelemben újra aktualitássá éledhet, akkor csak olyan képviselője által – viheti át „fogában tartva” a ma „túlsó partjára” –, akit a beatkorszak teremtett meg. Bródy tavalyi koncertje és lemeze (Gáz van, babám) kapcsán megpróbáltam értelmezni, miért léphetett – és miért éppen ő – all after all „kétszer ugyanabba a folyóba”. 

A leütött akkordot-jelenséget illik végighallgatni, végigkísérni. A novemberi Papp László Aréna-koncert azt a kérdést horgasztotta fel, hogy a tavalyi találkozó teljesítménye, hatása megismételhető, netán fokozható-e? Vagy a történelmet tragikusan ismételni látszó elmúlt egy év történelmével átitatódik-e a saját beat(hős)korszakát egyszer már igazi aktualitássá emelő produkció? Bródy legutóbbi közszereplései s azok hevesen elutasító reakciói, a Szörényi Leventével vívott rosszízű nyilatkozatháborúi, a betegsége hírei – „az emberi életút” végső szakaszában (77 éves) – nem kevés drámai feszültséggel előlegezte meg az új találkozót.

Az életkor szempontjából a közönség java a Bródy megénekelte nyuggerek népéből rekrutálódott. Megindító visszaképzelni az „ezek a fiatalok” lelkes és ártatlan arcait, akik a beatfelszabadulás, az egy-két ma is elhangzó Bródy- (Illés)-dal hullámán kezdték azt a pályát, ami épp mostanában bukkant ki a rendszerváltás kora (1988–2018) dzsungeléből, egy számukra rideg, temető közeli pusztaságba. (Gyerekeik, unokáik nem kísérték el őket, mint ama rendszerváltó, 1991-es Népstadionbeli Illés bulira.) Ez a túlélő „népfront” egyöntetűen reagált Bródy Jánosnak a Kádár-korban kialakított, sorok közt a lényegre kacsintó ellenzéki attitűdjére és nyelvére. S ünnepelte ma is, mégpedig mai jelentéstartalommal a maga Szózatait: Ha én rózsa volnék, a kissé átalakított Az utcán-t, az első magyar beatdalt, amivel a koncert is kezdődött.

Költő és krónikás

Bródy megbicsaklás nélkül végigénekelte, zenélte, beszélte a több mint 3 órás koncertet. Ez Mick Jaggerénél nagyobb fizikai és szellemi teljesítmény, mert nemcsak zenélt, hanem szóval, azaz intellektuális produkcióval is lekötötte a hallgatóit. Műsorában nem a tudatalatti fölszabadítására összpontosító ritmus, zene és a hangerő vitte a prímet, hanem a szöveg.

Noha kiválóan játszik több hangszeren, s énekel, komponál is, nem sui generis zenész, mint a beat legtöbb hőse. Akiknek az a tehetségük lényege, hogy képesek az „érzéki-erotikus” közegbe emelni korszakuk hangulatát és törekvéseit. Legtöbbször „nem tudják, de teszik” alapon. 

Bródy költő és krónikás, akinek a versei zenével működnek. Ez a szerep eddig nem tűnt fel oly élesen, mint most. Mégpedig azért, mert a magyar kultúra szerencséjére az egyik legtehetségesebb magyar zenésszel párban alkotta életműve túlnyomó részét. Ezért a Szörényi–Bródy (helyenként Illés–Bródy) együttműködés nemcsak egy történelmi korszak legkifejezőbb, legsikeresebb lenyomatává válhatott, de a magyar kultúra halhatatlanságra igényt tartó teljesítménye is egyben. 

Bródy a maga közegében elárvult értelmiségi lett, ám a beat széthullása után is megmaradt a legitimációja. Karcos rosszkedvvel követi a nemzedékét utaztató vonat kisiklását az egykori remények sínéről. E folyamatot megörökíteni tipikusan tanú funkció és feladat. Messze kevesebb hatásfokkal: csökkentett dinamikájú zenei sokszínűséggel, revelációval, mint a „virágok közt veled lenni” idején. (Bródynak nagy szerencséje van Kirschner Péterrel, aki elbeszéléseit hangszereli, és egy-egy szép gitárszólóval feldobja, de ma a Bródyval randevúzás nem a beat egyenes folytatása.)

A régi-új Bródyban egy régebbi és más hagyomány búvópatakja tör a felszínre – most világosodik meg, hogy így volt ez a beat idején is. A 20. század elején kabarékban, sanzonesteken született meg ez a beszéd- és énekmód, olyan költők együttműködésével, mint Ady Endre, Somlyó Zoltán, s olyan konferansziékkal, mint Nagy Endre (maga is kitűnő költő), Kellér Dezső, Komlós János. A mostani Bródy-koncert szinte azonos repertoárt vonultatott fel, mint az egy évvel ezelőtti. Azonban a számokat összekötő monológ ezúttal legalább olyan részben uralta az előadást, mint a dalok. Meggyőződésem, hogy minden sorát, poénját kidekázta és papírra vetette. Konferanszié? Stand up? Felesleges definiálni – párbeszéd. Vagy: csak beszéd. S ez lekötött egy stadionnyi, oly különféle habitusú, pártállású rajongót. Ma. Magyarországon. Bizonyára azért, mert a beat humuszából szívta fel energiáit, színeit és ízeit. S ez több felfedeznivalót nyújtott, mint az az aktualitás vagy üzenet, amit, szenzációra éhesen, vártam.

Bródy – ezt olvastam ki az arckifejezéséből, amikor fiatal zenésztársaival meghajolt, és megköszönte a publikum tapsait – azt gondolhatta: „megcsináltam”.

De volt hiányérzetem is. Nem tudtam, hogy ez pontosan mi is valójában. Akkor döbbentem rá, amikor mégis kicsordult a könnyem. Az hiányzott, hogy megborzoljon a sírás ingere.

S ez is eljött. Ezt is megkaptam. A pillanatban, amikor a többszöri visszatapsolás után megszólalt, a „Miért hagytuk, hogy így legyen” riffje. Ebben benne volt – nem a megérzékített történelem, ezt lazán, csuklóból hozta –, de mindazok – élők és holtak – hús-vér szellemalakjai, akik ezt a számot himnuszukként énekelték, akik ebben a dalban egyek, egymáséi lehettek.

S már soha többé.

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép: Bródy János. Fotó:  Bodnár Patrícia / Index)