A háborús hisztéria megöli a lelket – és a békét

A félelem megeszi a lelket – mondja Fassbinder. A háborús hisztéria is megeszi a lelket, de tragikus esetben ráadásul valódi háborúhoz, tíz és tízmilliók halálához is vezethet. Múlt kedden, november 15-én egyelőre fűtött és biztonságos otthonaikból nézhettük végig, hogyan kezdődhet el a harmadik világháború. A lengyel mezőre lehullott két rakéta az első órákban olyan reakciókat váltott ki, amelyek megmutatták, hogy milyen könnyen beleszédülhetünk a nukleáris armageddonba. A hitelességére büszke nyugati média minden ténybeli ismeret, bizonyíték nélkül automatikusan orosz rakétáknak nevezte a szerkezeteket. Az ukrán elnök pedig a „kollektív biztonság elleni orosz támadásnak” minősítette az esetet, és egyértelműen az Oroszország elleni háború megindítására szólította fel a NATO-t. Ekkor még senki sem látta a rakéták fényképét, nem ismerte az amerikai kémrepülőgépek jelentését, de ez sem a médiát, sem a NATO fellépését sürgető politikusokat, köztük egy magyar EP-képviselőnőt sem zavarta a kész ítéletükben.

Vajon tudják ezek az emberek, hogy mit írnak, miről beszélnek, van sejtelmük arról, mivel járna a világ két legnagyobb nukleáris hatalmának a háborúja itt, Kelet-Európában, a mi hazánk fölött is? Vagy csak elvette az eszüket az a biztonság, amelyet sok évtizeden át e két hatalom óvatossága biztosított a számukra is?

Magam természetesen nem tudhatom, hogy milyen rakéták voltak, ki lőtte ki őket és véletlenül, vagy éppen szándékos provokáció következtében csapódtak be lengyel területen. Ha provokáció volt, akkor nyilván az Indonéziában ülésező G20-találkozóra időzítették. De ha valóban így volt, akkor ez visszafele sült el, és a csúcstalálkozónak alighanem jelentős része volt a háborús hisztéria megfékezésében. Az indonéziai Baliban a nagy NATO-országok vezetői Joe Biden elnökkel az élen rögtönzött minicsúcsot tartottak, ahonnan szerencsére hiányoztak azok a kelet-európai politikusok, akiknek semmilyen pusztulás sem lenne elég oroszgyűlöletük kiélésére.

Nyilván soha nem tudjuk meg, mi hangzott el ezen a válságtanácskozáson. Volt-e vita a keménykedő angolszászok és a realistább francia–német duó között, váltottak-e néhány szót a helyszínen levő kínai, indiai vezetőkkel is? De a lényeget tudjuk. Biden elnök bejelentette, hogy eltévedt ukrán rakéták hullottak lengyel földre, s ezzel a világháború veszélye egyik pillanatról a másikra elmúlt. Joe Biden egy döntő pillanatban bebizonyította a bölcsességét, és a válsághelyzetekben mutatott józanság bizonyosan az egyik legfontosabb politikai erény. 

És az, hogy Balin egyértelműen kiderült: a világ legnépesebb nem nyugati államai egyre jobban sürgetik az orosz–ukrán háború befejezését, és ehhez elvárják az Egyesült Államok hathatós közreműködését.

A klímaváltozással, a migrációval, a járványokkal, egész afrikai államok széthullásával, az energia hiányával és a világkereskedelmet megbénító szankciókkal. A távol-keleti térségben Észak-Korea is azért bátorodott neki a ballisztikus kalandoknak, mert megszűnt a hallgatólagos amerikai–orosz–kínai egyetértés Phenjan féken tartására. Ha a világháború veszélye el is múlt, a világ biztonságát és a liberalizmus alapját jelentő szabad kereskedelmet tovább veszélyezteti a háború folytatása.

Mára egyértelműen bebizonyosodott, hogy az orosz haderő nem legyőzhetetlen. Ez a hadsereg soha nem fogja elfoglalni a Baltikumot, Lengyelországot vagy éppen hazánkat. Nukleáris arzenálja valóban félelmetes, de azt a NATO (elsősorban az USA) elrettentő ereje helyesen egyensúlyozza. Ezért vagyunk és maradunk a NATO tagjai.

Az orosz–ukrán háború folytatása ugyanakkor sajnos bármikor eredményezhet a múlt keddihez hasonló válsághelyzetet, és nyilván lennének olyanok, akik ismét harcba szólítanák a NATO-t Moszkva ellen. Másrészt az a veszély is fennáll, hogy az úgynevezett „ukrán fáradtság” miatt egyes amerikai vagy nyugat-európai politikusok (és befolyásos üzletemberek) lassan terhesnek ítélnék Kijev további támogatását. Ezért gondolom úgy, hogy a mostani ukrán győzelmek kegyelmi pillanatot jelentenek a tűzszünetre. Készülődik egy orosz ellenoffenzíva, az ukrán infrastruktúra vészesen meggyengült, és amiről keveset beszélünk, a hajdan 52 milliós ország lakossága nagyjából a felére zuhant, ami történelmileg példátlan tragédia. A herszoni győzelem erkölcsi felhatalmazást adhatna az ukrán vezetésnek a civil lakosság megmentésének szándékával indokolt fegyverszünetre.

Természetesen egy békeszerződés és a tartós béke zárhatná le megnyugtatóan a két keletszláv nemzet konfliktusát. Rövidtávon azonban a fegyverszünet elképzelhetőbb opció lehetne Ukrajna számára. A fegyverszünetben elméletileg benne van annak a lehetősége, hogy ha megerősödünk, akkor újra felvesszük a harcot. Ugyanakkor, ha körülnézünk Európában és a világban, azt látjuk, hogy a fegyverszüneti vonalak idővel szinte mindig állandósulnak.

Ha az emberek megkóstolják a béke ízét, akkor egyre kevésbé szeretnének újra háborúzni. Újjáépíteni sem lehet egy országot úgy, hogy közben újabb háborúra készülünk. Az ukránok szeretnék újjáépíteni Herszont, az oroszok valamennyire már helyrehozták Mariupolt. Amíg folyik a háború, bármelyiket ismét lerombolhatja a másik fél, a rombolás és újjáépítés végtelen spirálja pedig újabb szenvedést és menekülthullámot okozhat. Az már a Nyugat felelőssége lenne, hogy Ukrajna ne a háború folytatásához, hanem az újjáépítéshez kapjon meg minden segítséget, és az oroszellenes szankciók enyhítése szigorúan a békefolyamat függvénye legyen.

Nem vagyok kremlinológus és még kevésbé „putyinológus”, nem foglalkozom az orosz elnök testi vagy lelki távdiagnózisával. Az eseményeket követve és lehetőség szerint tájékozódva úgy látom, hogy

Részint azért, mert ő Oroszország, ha nem is demokratikus megválasztott, de legitim elnöke. Másfelől ő indította meg a háborút, és orosz részről neki van a legnagyobb szabadságfoka engedményeket tenni a béke érdekében. Harmadrészt a nehezen elért béke biztosításához Oroszországon belül is stabilitásra és nem puccsista „nemzetmentők” felbukkanására lenne szükség.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: U krán katonák 2022. november 11-én. Fotó: Stringer/AFP)