Vona Gábor: Attól függ, mi acél

Az elmúlt évek drámai módon világítottak rá arra az evidenciára, amit a rendszerváltás óta a szőnyeg alá szerettünk söpörni: nem a GDP mutatja meg egy ország valódi versenyképességét, hanem azok a stratégiai termelői kapacitások, amelyek felett egy ország rendelkezik, amelyek segítségével a törvényszerűen érkező válságok hullámait képes átvészelni. Az igazán ütésálló gazdaságok tehát a konjunktúra éveit nem csupán kiélvezik és felélik, hanem felkészülnek a szűk esztendőkre. Hogyha azok jönnek, márpedig jönnek, és ezt most éppen megtapasztalhatjuk újra, akkor ne nagyon fájjon (hogy klasszikusokat idézzek). Persze, eső után köpönyeg, mondhatják többen, a válság már itt van, beköltözött a számláinkba, a benzintankjainkba, a fűtési rendszereinkbe, a bevásárlókocsinkba és az idegeinkbe is. De talán ilyenkor sem csupán védekezni ér, talán érdemes körülnézni, hol lehet stratégiai szempontból fontos döntéseket hozni. (Akár 0 forintosakat is, de ez egy másik történet és egy másik cikk témája.)

Évek óta hallani a dunaújvárosi Vasmű nehézségeiről: tömeges elbocsátások, két részletben érkező fizetés, alacsony termelési volumen – ezek a nem túl vidám hírek szóltak az elmúlt években a Dunaferről. Az egykor szebb napokat látott gyár kálváriája azonban nem tegnap kezdődött. A rendszerváltozás után az egész magyarországi kohászat átalakult, a diósgyőri és az ózdi vasműveket privatizálták, aztán néhány éven belül meg is szűntek, vagy csak önmaguk árnyékaként működtek tovább. Dunaújvárosban a ’90-es évek végétől folyamatos téma volt a technológiaváltás, valamint az, hogy az elengedhetetlen fejlesztésekhez jelentős befektetésekre lenne szükség. Az állam erre nem akart áldozni, ezért amolyan nagykoalíciós együttműködésként

2020-ban a kormány azonban olyan rendeletet hozott, amelynek köszönhetően lehetősége lenne újra állami kézbe venni a Dunaferrt. Bár előtte évekig hallani lehetett, hogy az állam visszavásárolná a céget, az elmúlt két évben semmit sem tettek ennek érdekében. Hogy ebben a válságévek beköszönte, a kormánypártok sorozatos helyi vereségei vagy valamilyen gazdaságpolitikai megfontolás állt, nem tudni. A kommunikáció eléggé zavaros, egy biztató nyilatkozatra két homályos és két nemtörődöm jut. Pedig öt ok is lenne rá, miért érné meg Magyarországnak a Dunaferr állami kézbe vétele.

Nem valami acélos az ilyen szuverenitás

A Dunaferr hazánk utolsó kohászati üzeme, az acél pedig stratégiai termék. Dunaújvárosban jelentős mennyiségű acéltermelés zajlott és ez folytatódhatna, ha az állam meghozná az ezzel kapcsolatos döntést. A termelés megszűnése nem csupán nagyon sok család számára tenné még könyörtelenebbé a következő időszakot, de már rövid távon is újabb rést ütne az ország szuverenitásán, annál az egyszerű oknál fogva, hogy azt a stratégiai terméket, amit nem tudunk itthon megtermelni, azt mástól kell megvenni. (Vigyázó szemeiteket a cukorra meg egy csomó mindenre vessétek!) Csak halkan és félve jegyzem meg, hogy most, amikor a szomszédban háború dúl, és az acél jelentősége még inkább felértékelődik, különösen fontos lenne ezeket a gyártási folyamatokat az államnak felügyelni.

Vad és acél országa

A zöldek számára valószínűleg nem a füstölgő vasmű ugrik be elsőként a festői táj szavak hallatán, de azért érdemes mindenkinek átgondolnia, életünk hány területén használunk acélt, sokszor anélkül, hogy észrevennénk. A környezetvédelem természetesen prioritás kell legyen, de éppen az állami tulajdon esetén lehetne biztosított, hogy a gyár a környezetvédelmi normákat betartva működjön. A környéken lakók azt szokták mondani, ha „él a gyár, akkor él a város”, de meg lehet találni a kompromisszumot, hogy éljen a természet is. Miért ne lehetnénk a vad és acél országa?

Az állam jó gazda (is lehet)

A ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején Dunaújváros volt a sport fővárosa. Fedett jégcsarnok épült, ami még a jóval nagyobb városok közül is csak kevésben volt. A gyár üdülőket, szabadidőközpontokat tartott fent a dolgozói részére. Dunaújváros pedig EU-s pénzek nélkül is jelentős beruházásokat tudott megvalósítani. Egy magáncégnek a társadalmi szerepvállalás inkább csak akkor fontos – persze van néhány szép kivétel –, ha neki is előnye származik belőle, és akkor sem áldoz rá igazán sokat. Állami kézben erre is nagyobb lehetőség lenne. Szokás mondani, hogy az állam rossz gazda, de ez igazából fából vaskarika. A rossz állam a rossz gazda. Egy okos állam viszont képes kiegyensúlyozni az általa működtetett ipari kapacitásoknál a gazdasági profit, a munkavállalói jólét és a társadalmi szerepvállalás szempontjait. Egy erős vasmű ebben a magyar államnak nem tehertétele, hanem partnere és segítőtársa lehetne. Egy képzett, tisztességes és felelős menedzsment felállítása kellene csupán, ami meg nem hinném, hogy lehetetlen feladat.

A dunaújvárosi pillangó szárnycsapása

Egy magánbefektető problémái esetén az állam könnyen tárhatja szét a kezét: nem az én felelősségem. Ez azonban önáltatás. Egy stratégiai ágazat sorsa, az ott jelentkező nehézségek vagy egy negatív forgatókönyv esetén az elbocsátott tömeggel járó társadalmi tehertétel pontosan az ő felelőssége. Ezt éppen a Dunaferr esetében láthattuk világosan. A cég az 50 legtöbb embert foglalkoztató vállalat egyike. Több mint tízezer ember állása függ a cég működésétől. Dunaújvárosban és környékén tényleg nincs olyan család, ahol valaki ne dolgozna a Dunai Vasműben, de ez nem csak az ottaniak ügye. A gyár megszűnése tehát nem csupán egy pillangó szárnycsapása lenne, a hatását azonnal és az egész ország érezné rövid távon, a korábban említett stratégiai szempontok miatt pedig azután is. 

A „meleg vonal”

A Dunaferrnél jelenleg a teljes acélgyártás megoldott. Van kokszoló, nyersvasgyártás, acélgyártás, hideg- és meleghengermű. Már a privatizáció előtt felmerült, hogy az új tulajdonos nem tart igényt az úgynevezett „meleg vonalra”. Ez több ezer ember munkahelyének elvesztését jelentené, és az acélgyártás logikája szerint tulajdonképpen ugyanúgy az 1. pontban említett termelés megszűnését eredményezné. Egy állami szerepvállalás talán itt is magasabbról tekintene a helyzetre, és nem csak térkép lenne neki e táj.

Érvek és racionalitás tehát bőven van abban, hogy az állam szerepet vállaljon a Dunaferrben. Az Orbán-kormánytól amúgy sem idegen a hazai befolyás erősítésének szándéka. Kérdés, ebből tud-e akkora politikai hasznot kovácsolni a kabinet, mint a Vodafone-ból vagy a Molból. Ezekkel a cégekkel külföldi piaci szereplőkre és kormányokra is nyomást tud gyakorolni a NER. A Dunaferr esetében ilyen lehetősége nincs, a Vasmű állami kézbe vétele „csak” a magyar munkavállalók számára lenne jó és pozitív. Kérdés, hogy az Orbán-kormánynak ez elégséges ok-e. Meg számít-e egyáltalán? És legfőképp, hogy mi a cél.

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Az első csapolás a dunaújvárosi ISD Dunaferr átépített nagyolvasztójában 2016. július 25-én.  Fotó: Máthé Zoltán / MTI)