Hegyi Gyula: Putyin hite, Putyin egyháza

Bár mind a ketten kommunisták voltak, Putyin édesanyja mégis megkereszteltette a kis Vologyát. 1952-ben a sztálini Leningrádban ehhez kétségkívül kellett kurázsi. Bár ha meggondoljuk, feltehetően 1952-ben Magyarországon is több keresztelő történt, mint napjainkban. A mama elhatározásában talán az is szerepet játszott, hogy két kisfia már meghalt, és a negyvenegy éves korában szült Vlagyimir volt az egyetlen megmaradt gyereke. A mama erős akaratú asszony lehetett, aki megtartotta pravoszláv hitét. A szülők egyébként 88, illetve 87 évet éltek meg, a Lenin szakácsaként ismert apai nagyapa is hosszú életű volt, ami nem jó hír a brit médiából tájékozódóknak. Akárhogy is, a joghallgató és KGB-s Putyin elvtárs viszonya a valláshoz évtizedekig nem került szóba. Erre csak a Szovjetunió felbomlása után, Putyin első elnökjelöltsége alatt került sor. Ekkor jelent meg templomi szertartásokon, pópák társaságában és merült alá vízkeresztkor pravoszláv szokás szerint a jeges vízben. 

A politikusok és a vallás viszonya országonként különböző. Az Egyesült Államokban minden elnöknek illik, azaz inkább kötelező hívő kereszténynek mutatnia magát. A kommunista országokban vezető politikus nem lehetett hivatalosan vallásos, az emberek legbelső meggyőződését persze nem tudták befolyásolni. Az iszlám országokban minden vezetőnek jó muszlimnak kell lennie. Ezért is volt történelmi jelentősége annak, hogy Kemál Atatürk, Törökország megmentője már száz évvel ezelőtt hivatalosan is ateistának vallotta magát. 

Magas az ateisták és a tételes vallást nem követők aránya is, összesen annyian vannak, mint az ortodoxok. Az ázsiai részen buddhisták, sámánhitűek, sőt, a kereszténységet a sámán pogányhittel ötvözők is élnek. A legnagyobb ellenzéki erő, a Kommunista Párt hivatalosan „tudományos, de nem militáns ateista” elveket vall, és a jó öreg szovjet szokás szerint a tudomány mindenekfelettiségét hangsúlyozza. Legfőbb bázisai a szibériai „naukgorodok”, azok a tudományos városok, ahol annak idején létrehozták a nagy kutatóintézeteket, titkos laboratóriumokat, s ahol a természettudományok művelői viszonylagos védettségben éltek a kommunista időkben is.

Maga Putyin pravoszláv kereszténynek vallja magát, és látványos gesztusokkal fejezi ki hitét. De fontosnak tartja, hogy a más vallású oroszországi polgárok rokonszenvét is elnyerje. Amikor néhány éve Putyin társaságában Orbán Viktor arról beszélt, hogy a két kormány együtt segít újjáépíteni a lerombolt szíriai keresztény templomokat, Putyin közbevágott azzal, hogy a mecseteket is. A hit keresztény felfogás szerint Isten ajándéka, közjogilag pedig mindenki magánügye. Annyi bizonyos, hogy Putyin az orosz történelemmel összefonódott, a „Szent Oroszország” ideálját valló egyház elkötelezettje, és ebből a szempontból mindegy is, hogy legbelül hisz-e a tételes vallási tanításokban. Nyugati szemmel nyilván bizarr, hogyan fér meg az új orosz ideológiában a Sztálin vezetésével, győztesen megvívott „Nagy Honvédő Háború” és a Kazanyi Szűzanya kultusza. De végül is mindkettő ugyanannak az orosz népnek és léleknek a történelme. 

Manapság Nyugaton is egyre többen belátják, hogy nem lehet az egész világot a nyugati, leginkább az angolszász elit mércéje alapján megítélni. Sok tragédiától kímélné meg a világot, ha ezt Oroszországgal kapcsolatban is elfogadnánk. Az orosz vallásosság nyugati megítélése jellemző példája az öröklött nyugati előítéleteknek. A cárizmus alatt a pópákat vádolták azzal, hogy sötétségbe taszítják a szegény orosz népet. A bolsevikok győzelme után a vallás elnyomása miatt sajnálták a jóravaló, de becsapható orosz embereket. Most ugyanők ismét az ortodox egyház előretörése miatt aggódnak Oroszországért. A legjobb az lenne, ha maguk az oroszok teremtenék meg egyház és állam, hit és vallás nekik, az ő hagyományaiknak megfelelő együttélését.

Bár a mai Oroszországban gyengébb a politikai pluralizmus, mint a nyugati demokráciákban, a különböző világnézetek között valódi ellentét feszül, akár kultúrharcról is beszélhetünk. Jó példája ennek két, nagy vihart kavart orosz film. Az egyik, A pópa című az ortodox egyház saját filmstúdiójának a terméke. Főhőse ortodox pópa, akit 1941-ben a német megszállók által újranyitott templomba neveznek ki papnak. E minőségében fellép a brutális vadakként ábrázolt szovjet partizánok ellen. A filmet természetesen keményen támadták a szovjet hazafiság nevében. A másik a Matilda című film, amely II. Miklós cár szeretőjéről szólt, és az ortodox egyház átkozta ki a szentté avatott uralkodó szexuális hűtlenségének bemutatása miatt. A buzgó hívők, egyesek szerint a cartv nevű ortodox tévécsatorna hatására, fel is gyújtottak egy mozit, ahol bemutatták a filmet. A kultuszminisztérium mindenesetre a kétoldalú követelések ellenére egyik alkotást sem tiltotta be.

Az állami televízió, és nem csak a külföldre szóló Russia Today adásai mentesek mindenfajta vallási jelképtől, templom és pópa csak akkor kerül képernyőre, ha Putyin elnök részt vesz valamilyen egyházi szertartáson, vagy egyházi vezetőkkel találkozik. Az ország egyben tartása miatt egyébként ez elemi érdeke az állami kultúrpolitikának.

Karácsony közeledtével mindannyiunknak, hívőknek és nem hívőknek is érdemes lenne benézni egy ortodox templom liturgiájába, vagy belehallgatni a neten egy pravoszláv egyházi énekbe. Akkor rájöhetnénk, hogy Európa nemcsak Bachot és a Beatlest, hanem az orosz ortodox kórusműveket is jelenti. Minél jobban eltaszítja magától Oroszországot Európa, az orosz ortodoxia, és sajnos az egész nemzeti történelemszemlélet egyre sértettebb, militánsan védekező pozícióba vált át. Ez egyetlen európainak sem érdeke a sokat emlegetett Lisszabontól Vlagyivosztokig. Nyilván az oroszokon is sok múlik, de ehhez tárgyalásra, párbeszédre, és annak előtte a másik fél hitének és traumáinak a megértésére lenne szükség.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnök gyertyát gyújt az ortodox karácsony alkalmából tartott éjféli misén a Krisztus színeváltozása templomban Szentpéterváron 2020. január 7-én. Fotó:  Alekszej Nyikolszkij / MTI / EPA / Szputnyik)