Most indok és lehetőség is van az ellenzékváltásra

A címet olvasván a kedves Olvasó egyből feltehetné a kérdést: Amikor többször is történelmi mélypontra zuhant a forint, amikor rekordméreteket ölt az infláció, amikor Magyarország termelékenysége az egyik legrosszabb az Európai Unióban, amikor a magyar diplomácia és külpolitika közfelháborodás tárgya Európában, és amikor romokban hever a közoktatás, akkor ugyan hogy lehet pont most az ellenzékről beszélni? Nos... Pontosan ezért.

Annak ellenére, hogy az elmúlt 12 évben az ellenzéki pártok belviszályaiból, a kölcsönös kirekesztésből, egyéni politikusok árulásaiból és korrupciós ügyekből is bőven kijutott, felesleges tagadni, hogy az Állami Számvevőszék büntetései, amely mint Damoklész kardja lógott a pártok felett (és olykor le is sújtott), Kövér László házelnök büntetései és a kormánypárti média lejárató kampányai sem logisztikailag, sem morálisan nem segítették elő az ellenzéki politizálást. Na meg az sem, hogy a Fidesz-kormány vállalhatatlan ügyei ellenére Orbán Viktor kezében mindig ott volt az ütőkártya, miszerint Magyarország működik, és (még ha csak relatív módon is, de) prosperál.

A konjunktúra után azonban az elmúlt két év lassú, majd fokozatosan gyorsuló gazdasági regressziója jól mutatta, hogy ennek a teljesítménynek nem volt szakértői fedezete. Magyarország, akárcsak a világ gazdaságának jelentős része, az azt megelőző időszakhoz képest egy jól azonosítható világtrend részeként felfelé ívelt. Bár azt meg kell hagyni, hogy a globálisan felszabaduló tőke becsatornázása (Magyarország esetében az Európai Unió által) hihetetlenül hatékony módon történt, és ez mindenképpen a kormány érdeme. Az ebben a tőkében rejlő lehetőségek kiaknázása helyett azonban a kormány inkább ennek elherdálása mellett döntött. Az exponenciálisan növekvő mélyrepülés egyértelműen azt jelzi, hogy ezekkel a pénzekkel a szükséges munka nem lett elvégezve. 

Azóta pedig a kormány legnagyobb, sőt: tulajdonképpen egyetlen valódi fegyvere, a kommunikáció is komoly válságba került, hiszen azóta olyan nevetséges kijelentéseket tettek kormánypárti politikusok, mint hogy: a válság sokkal inkább az ellenzék felelőssége, mint a kormányé; hogy a tanárok béremelésének feltétele az EU-s forrásokhoz való hozzájutás; vagy hogy Magyarországon nincs ellátáshiány (majd két héten belül több területen is súlyos ellátáshiány lépett fel) – sőt, még Matolcsy György magyar gazdaságpolitikát kritizáló súlyos kijelentéseinek cáfolatára sem álltak készen néhány kormányközeli kutatóközpont statisztikáival. Ha mindezek mellé hozzávesszük a most már elég masszívvá váló tanártüntetéseket és az Európai Unió irányából jövő egyre kritikusabb hangokat, akkor egy laikus számára a Fidesz regnálása tipikusan késő-Rómát idézhetné: az elkerülhetetlenül hanyatló „szuperbirodalmat”, amelyet a több frontról érkező támadások véglegesen felőrölnek majd. Magyarországon mégsem ez a helyzet, pedig még ha az őszödi beszédet számításba is vesszük, 2006 és 2010 között Orbán Viktornak kevesebb is elég volt ahhoz, hogy elnyerje az emberek támogatását és Magyarország irányítását. 

Olyan helyzet állt elő, amelyre 2010 után egészen idáig még nem volt példa: nemcsak az egyenlőség, a testvériség és leginkább a szabadság magasztos eszméit hiányoló értelmiség, nemcsak a jogaiktól és lehetőségeiktől megfosztott tudományos és kulturális szféra, hanem a pénztárcáján keresztül a kollektív társadalom is úgy érezheti, hogy 

Megszűntek a külső ellenségek, a belsők pedig olyan gyengék és súlytalanok, hogy újabb nagy ellenségképet gyártani belőlük inkább csak rontana az ügyükön. Bármilyen furcsa is ezt kimondani az áprilisi elsöprő Fidesz-győzelem után, most mégis olyan politikai bizonytalanság állt elő Magyarországon, amelyet nem kihasználni nagyobb bűn lehet egy ellenzéki szavazó szemében, mint a most előállt helyzet megteremtése. A jelenlegi politikai környezetben minden egyes ellenzéki mandátumnak, minden alapszervezetnek, minden befektetett forintnak és minden közösségi médiás megjelenésnek aktívan a kormányváltásért kéne dolgoznia, felerősítenie az elégedetlen hangokat, gerjesztenie a kormányellenes hangulatot és eljuttatni az emberek fülébe, hogy bizony, nekik volt igazuk, Orbán Viktor pedig nem az a népi hős, akinek az emberek hitték őt. Sőt: talán sosem volt az. Ezzel szemben az ellenzék részéről gyakorlatilag semmit nem hallani, vagy legalábbis még annál is kevesebbet, mint amennyit a kormány tesz a közeledő államcsőd kozmetikázására. Az ellenzéki politikusok már eddig is azzal ártottak a legtöbbet a magyar demokrácia reputációjának, hogy felvették a mandátumukat, egy ilyen helyzetben azonban megtartani azt, és ilyen szinten nem élni vele, végleg méltatlanná teszi őket arra.

A politikusnak alapvetően három dologra van szüksége: kompetenciára ahhoz, hogy rendelkezzen vízióval és progresszív elképzelésekkel az ország jövőjét illetően; hitelességre ahhoz, hogy ezeket a víziókat hatékonyan közvetíteni tudja az emberek felé, ha pedig hatalomra kerül, ezeket be is tartsa; végül pedig rugalmasság ahhoz, hogy képes legyen egyénileg a fejlődésre, a kompromisszumokra, hogy döntéseit képes legyen revideálni, ha nem sikerülnek, vagy lemondani abban az esetben, ha azok nem valósulnak meg. Orbán Viktor azért képes ilyen sikereket elérni, mert az emberek egykor mindet felismerték benne: az ékesen szóló rétort, aki Nagy Imre újratemetésén és nemzeti ünnepeinken lelket önt az emberekbe, a kommunistákat kiűző kérlelhetetlen politikust, a polgári Magyarországot megálmodó államférfit. Az, hogy utóbb kiderült, ezek egyike sem Orbán Viktor karakterrajza, már nem számít, mert a kommunikáció mindig elég erős volt ahhoz, hogy az emberek többségében ezen illúziókból legalább néhányat fenntartson. Egy másik kiváló kommunikátor, Gyurcsány Ferenc számára nem maradt olyan praktika, amellyel a kompetencia vagy a rugalmasság illúzióját kelthetné, kommunikációs képességei azonban még így is arra determinálták, hogy minden más ellenzéki politikus felett, de Orbán Viktor alatt helyezkedjen el a népszerűségi versenyben. 

Az a helyzet, hogy a magyar politikában minden ideológia mentén megvoltak azok a vezető politikusok, akiket nem pusztán (vagy nem elsősorban) kommunikációs képességeik juttattak oda, ahol voltak. Bajnai Gordon, Schiffer András és Vona Gábor mindannyian rendelkeztek kompetenciával, azaz vízióval, rugalmasságukat önmagában az a tény bizonyítja, hogy képesek voltak egyet (vagy akár többet is) hátralépni a politika útvesztőiből, hitelességüket pedig az, hogy a háromból ketten a kormánypárttól és az ellenzéktől egyenlő távolságra elhelyezkedve ma is képesek legitim kritikát megfogalmazni mindkét irányban. Megértem, miért vonultak vissza a politikától: egy olyan korszakban voltak aktív politikusok, ahol az államférfiúi kvalitások nem voltak elegendők ahhoz, hogy a nép megválassza őket. Ha azonban nincs bennük hivatástudat, sosem állnak politikusnak, és kétlem, hogy ez olyasmi, ami az elmúlt 5-10 évben kiveszett volna belőlük. Ma Magyarországnak olyan jól ismert emberekre van szüksége, akik nemcsak hogy értik a dolgukat, de a hangjuk el is hallatszik az emberekhez, és többségük meg is bízik ebben a hangban. Olyan ügyek mellett lobbizókra, mint egy zöld és élhetőbb Magyarország, a multik strukturális adóztatása vagy a „második reformkor”, amely felvirágoztatja a kultúrát, és betemeti a polgárháborús lövészárkokat. 

A mostani időszakban azonban ilyen politikusi múlttal megmaradni megmondóembernek több mint felelőtlenség: bűnrészesség! Államférfiakra van szükség, változásra van szükség, rájuk van szükség! Minden olyan politikust, aki korábban a valódi versenyt elvesztette, a kompetencia- és hitelességi versenyt viszont megnyerte, most a hazája szólítja vissza a politikába. Ha akkor nem is, ma ezekkel a kvalitásokkal változást lehet elérni. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének ajtajáról már lehulltak a lakatok – csupán arra vár, hogy valaki berúgja azt.

A szerző szociológus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Vona Gábor és Schiffer András 2015. január 14-én. Fotó: Illyés Tibor / MTI)