Ukrajnában a II. világháború csatáit vívják újra, fejlettebb haditechnikával

Érdekesnek és elgondolkodtatónak tartom Hegyi Gyula A fiúkat elviszik katonának? című írását, függetlenül attól, hogy nem mindenben értek egyet a véleményével. Véleménye szerint a jelenlegi ukrajnai helyzetre tekintettel Európa-szerte újra nagy fejlődésnek indul a hadiipar, és visszatér a sorkötelezettség. Tudom, sokan felhúzzák a szemöldöküket arra, hogy az ukrajnai tényhelyzetet „helyzetnek” és nem „háborúnak” neveztem, de kutatóként úgy vélem, ha az ENSZ BT egyik állandó tagja kijelenti, hogy ez nem háború annak ellenére, hogy a tankönyvi definícióknak megfelel, inkább a semleges „helyzet” kifejezést használom (miközben érdeklődve várom, hogy a nemzetközi jogfejlődés hogyan módosítja a jelenleg ismert és használt definíciókat).
Hegyi írása utal a mostani aktív korosztály tagjainak és azok szüleinek, nagyszüleinek tapasztalataira, amik észrevétlenül beépültek a gondolkodásunkba. Azt a történelemtudomány – azon belül is a hadtörténelem – mondja meg, mióta léteznek a modern tömeghadseregek, ami megmagyarázza azt is, hogy miért gondolkodik mindenki tömeghadseregben. Mindkét világháborúban – az adott technikai szinten – a hadakozásnak ez volt a győzelemre esélyt adó „hatékony” módja. Tény, hogy a mai ukrajnai hadszíntereken is döntően ilyen tömeghadseregek küzdenek egymással, bár feltűnnek nem reguláris csapatok is.

Azzal is tökéletesen egyetértek, hogy a hadiipar alapja a nehézipar. Viszont az, hogy a nehéziparnak a hadsereg részére mit kell termelnie, az a tudomány, technika fejlődésével időről időre változik. A győzelemhez a történelem során mindig szükség volt a „stratégiai pontok” megszállására, valamint a civil lakosság irányítására. Ezt a két feladatot az ókortól kezdve mindig a gyalogság részvételével hajtották végre.

Ha visszatekintünk az 1914–15-ös hadműveletekre, minden oldalon jelentős lovasságot találunk, amelyek eleinte még rohamozták is az ellenséges állásokat. Ráadásul az I. világháborúban a keleti fronton a lovasságnak egészen a háború végéig megmaradt a szerepe, sőt még a világháború utáni polgárháborúban is mindkét fél alkalmazta ezt a régi fegyvernemet amellett, hogy egyre nagyobb jelentőséget szereztek a tudomány-technika által létrehozott új fegyvernemek. Másutt azonban a sorozatos kudarcok miatt ezek a lovas egységek „lóról leszállva” lövészárkokat építettek, és úgy folytatták a harcot.

Az akkori kor legnagyobb és leghíresebb új fegyverneme, a „páncélvonat” hamar kiesett a releváns fegyvernemek közül, de ne felejtsük el, hogy a fejlődés minden területén az egyes lépéseket több sikertelen próbálkozás előzi meg. Ezek eredményeit, tapasztalatait később azonban felhasználják a hatékony újdonság bevezetéséhez.

Tömeghadsereg ellen hagyományosan tömeghadsereg tud eredményesen küzdeni, viszont annak felállítása és fenntartása nagyon drága. A történelemben és napjainkban is sok helyen találunk az állami hadseregtől többé-kevésbé függetlenül létező „területvédelmi erőket”, amelyek létszámát a területi lakosságból töltik fel jellemzően önkéntes alapon, és az egység – ahogy a neve is mutatja – csak akkor aktivizálódik, ha a területet éri ellenséges támadás. Ennek az erőnek jellemzően mind a morálja, mind a helyismerete magasabb a tömeghadseregénél, felkészültsége pedig megfelelő gyakorlatozással felhozható a tömeghadsereg szintjére.
Azzal is egyetértek, hogy „légi támadással nem lehet megnyerni egy háborút [...], önmagában a kiberhadviselés, a számítógépes és űrbeli technika is kevés a győzelemhez”. Viszont mindkét fegyvernem jelentősen csökkenti az emberveszteséget. A légierő történetében olyan példákat is találunk, ahol a légitámadás a hadiipari termelést olyan mértékben sújtotta, hogy a megtámadott stratégiai vereséget szenvedett. A kiberhadviselés nem túl hosszú történetéből is ismerünk hasonló jelentőségű eseteket.

Az ukrán helyzetben csupán feltételezés, hogy az „állig felfegyverzett férfiak […] hősiességét ünneplik”, ami újra megerősíti a „hagyományos nemi szerepeket”. A területvédelemben már a történelemben is feltűntek női védők (ld. egri nők), a kibertérben a sikerességhez pedig csak szaktudás kell, amit nemtől függetlenül meg lehet szerezni. Annak valóban több évezredes hagyománya van minden kultúrában, hogy a katonákat, a katonai múlttal rendelkezőket nemi és társadalmi kontextusban is felértékeli a közösség. E lehetőség eddig szinte csak a férfiak számára volt adott, de nem látszik olyan objektív ok, ami ezt determinisztikusan csak a férfiaknak tenné lehetővé.

Ezek alapján, abból a feltételezésből kiindulva, hogy Magyarország nem lesz háborús agresszor (ezt az ENSZ Alapokmányának aláírásával vállaltuk is), a NATO által megkívánt katonai fejlesztések hangsúlyát az ország hosszú távú biztonsága érdekében döntően a légierő (ideértve a légvédelmet is), a kiberfegyverek, valamint a területvédelmi egységek bővítésére és tökéletesítésére kell helyezni. Régi mondás, hogy „szeresd a békét, és készülj a háborúra”. Napjainkban ez praktikusan azt jelenti, hogy a támadásra alkalmas fegyverek helyett a védőképességet erősítő fegyverkezési irányt érdemes követni.

 Bár Hegyi Gyula cikke nem foglalkozik vele, de a mai napig

A legtöbb – még a magát nem demokráciának definiáló – állam is egyetért azzal, hogy érdemes kikérni az állampolgárok véleményét az ő sorsukat közvetlenül és jelentős mértékben meghatározó kérdésekben. Ilyen kérdés lehet például egy-egy település ország szerinti hovatartozása; ez esetben, hogy Oroszországhoz vagy Ukrajnához tartozzon-e. Mivel egy ilyen döntés mindkét államot jelentősen érinti, ezért – a maximális jóhiszeműséget feltételezve – a szavazás lebonyolítását és a voksok számolását független harmadik félre lenne érdemes bízni. Emlékezzünk az ősi elvre: senki se lehet bíró saját ügyében. A szóban forgó területek mindegyike nemzetközi közjogilag Ukrajnához tartozott eddig. Az egyenlő esélyek és a fegyveregyenlőség jegyében érdemes lenne hasonló voksolást tartani a másik érintett állam határ menti területein, hogy az ott lakók is dönthessenek arról, melyik államban akarnak élni. Egy ilyen tárgyú tiszta voksolás (és szavazatszámolás!) a demokrácia nagy eseménye lehet...

A szerző főiskolai tanár.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Laurent Van Der Stockt / Getty Images)