Vagy alkalmazkodunk bolygónk teherviselő képességéhez, vagy megyünk a lefolyóba

2022 a zöldek igazságának éve volt. Olyan év, amely után a józanul gondolkodó, tájékozott emberek már nemcsak a klímakatasztrófa tényét nem vitatják, de a zöldfordulat szükségességét sem. Sőt: értik az ökológiai és klímaválságnak (és az ezért felelős globális kapitalizmusnak) a társadalomra, a gazdaságra és a hétköznapi életre gyakorolt durva, direkt hatását.

Olyan év, amely után sokan felteszik maguknak és másoknak is a kérdést: ha a zöldek (kutatók, aktivisták, civilek, politikusok) pontosan tudták és el is mondták, le is írták milliószor, hogy mit kell tenni a kataklizmák elkerülése vagy tompítása érdekében, miért nem hallgattak rájuk a kormányzati és nagyvállalati döntéshozók? A válasz persze nyilvánvaló: 

Mindennek ellenére sincs más út, ha el akarjuk kerülni az összeomlást. Vagy hozzáigazítjuk az emberiség társadalmi gyakorlatait, ezen belül is elsősorban a gazdasági működésünket, a javak előállítását, elosztását és felhasználását bolygónk teherviselő képességéhez, vagy megyünk a lefolyóba. Történelmi léptékkel villámgyorsan: néhány évtized, egy-két generáció alatt az emberiség nagy része számára élhetetlenné tesszük a Földet, ha így folytatjuk.

Ezek ma már a legkevésbé sem újszerű gondolatok, sőt: olyan erős toposszá váltak, hogy érdemben vitatni még a hazai propagandagépezetnek sincs mersze, ereje. Ha visszanézzük a kormányzati kommunikációt, látjuk, ahogy néhány év alatt a klímaszkeptikus pozícióból átálltak a hamis sikerkommunikáció vágányára („Magyarország klímabajnok”). A szavakat persze ez esetben sem követik hatásos tettek, a válságokat megoldani nem, legfeljebb elfedni és „kidumálni” tudja a rezsim. De nem sokkal jobb a helyzet a világ többi országának nagy részében sem.

Nincs mese: a jövő vagy zöld lesz, vagy nem lesz. Az idő folyása persze akkor sem áll meg, ha az emberiség a kollektív öngyilkosság mellett dönt – csak éppen nekünk, az „okos embernek”, a Homo sapiensnek, fajunknak, az emberi civilizációnak nem lesz jövője.

A jövőhorizont egyik végpontján egy posztapokaliptikus disztópia, a Mad Max-féle világ áll, ahol az utolsó életben maradt embercsoportok háborúznak egymással a természeti erőforrások utolsó cseppjeiért – a másik végpont egy humanista ökológiai utópia („ökotópia”), ahol az emberiség békében él önmagával és a természettel, megtalálva a fenntartható társadalmi és ökológiai egyensúlyt. A valóság nyilván majd valahol a kettő között lesz, de nagyon nem mindegy, hogy melyik végponthoz közelebb, és hogy milyen úton jutunk el oda.

• Választhatjuk a szárnyalás és becsapódás útját (hard landing) – egyelőre úgy tűnik, hogy Ikarosz története a feledés homályába merült, és újra elkövetni készülünk a hibáját. Ha folytatódik a gazdasági növekedést hajszoló világkormányzás, ha elodázzuk vagy szabotáljuk a zöldfordulatot, akkor a fizikai valóság korlátaiba ütközve olyan fájdalmas módon fog eljutni új létmódjához az emberiség, hogy ahhoz képest az elmúlt években kialakult polikrízis egyes elemei (Covid-járvány, energiaár-robbanás, élelmiszerválság, Oroszország ukrajnai háborúja, gazdasági válság) laza bemelegítésnek tűnnek majd.
• Vagy választhatjuk a fenntartható visszavonulás útját (soft landing) egy idejében elkezdett és következetesen végigvitt zöldfordulattal, ahol a fenntartható, klímasemleges és a biológiai sokféleséget is megőrző működésre térünk át. Ennek során kiemelten vigyázunk a sérülékeny társadalmi csoportokra és régiókra, vagyis igazságos és szolidáris zöldátmenetet valósítunk meg.

Nem kérdés, hogy melyik forgatókönyv szolgálja az emberiség javát, ahogy sajnos az sem, hogy jelenleg melyik látszik megvalósulni nagyobb valószínűséggel. Az is világos, hogy milyen politikákból milyen jövőképek következnek. A közérdeket és a hosszú távú közös célokat semmibe vevő, jövő- és emberellenes, tőkepárti, környezetpusztító (szélső)jobboldali populisták és (spin)diktátorok, a Putyinok, Bolsonarók, Trumpok és Orbánok nyilvánvalóan a közös végromláshoz viszik közelebb az emberiséget. (Utóbbi kettő színkódja alapján hívhatjuk narancsszínűeknek.)

A zöldek ezzel szemben – legyenek aktívak bár a tudományos pályán, a társadalmi mozgalmakban vagy a politikában – a garanciái a pusztító tendenciák megfordításának. Kézenfekvő a megoldás: meg kell vonni a társadalmi felhatalmazást a narancssárga vezetőktől és társadalmi gyakorlatoktól, hogy megnyíljon a tér a zöldmegoldások előtt. Olyanokra kell bízni társadalmaink sorsát, akiknek megvan a tudásuk és hitük ahhoz, hogy véghezvigyék a változást.

Ezért kell kulcskérdésként kezelni a környezeti és társadalmi fenntarthatóságot szolgáló kutatás, oktatás és kommunikáció szabadságát és lehetőségeit, ezért kell kiemelten támogatni a zöld civil társadalmat, és ezért érdemes minél nagyobb arányban zöldpolitikusokat delegálni a döntéshozó testületekbe.

Igaz ez minden társadalomra, de különösen igaz Magyarországra, ahol ma az akadémiai szabadság, a tan- és sajtószabadság romokban, a civileket üldözik, kiéheztetik vagy kiszorítják, és a politikai tájképre is nagyon ráférne több zöld és kevesebb narancs.

Nekünk egy zöldpárt, a Párbeszéd vezetőiként elsősorban az utóbbival van feladatunk, de ugyanakkor részei vagyunk annak a hazai zöldmozgalomnak, amely minden érintett területen változást akar elérni, és amelynek tagjai kölcsönösen támogatják egymás törekvéseit. Részei vagyunk a globális zöldmozgalomnak, amely az elmúlt évtizedekben az egyik legnagyobb hatást gyakorolta a világra, és amely az egyetlen, amelynek vonzó, komolyan vehető és politikailag értelmezhető jövőképe van.

A zöldpolitika viszont most kezdi virágkorát. A ’68-as mozgalmakban megfogalmazódó, a globalizációkritikus generációtól új lendületet kapó, mára minden közpolitikai területre kiterjedő zöldgondolat és a külföldön már komoly kormányzati tapasztalatokat felhalmozó zöldpártok készen állnak arra, hogy új irányt szabjanak a világnak; olyan utat, amely egy emberközpontú, a természettel harmóniában élő, békés és fenntartható földi társadalomhoz vezet. Van tehát zöldpolitikai vízió, program és cselekvő, de itthon hiányzik még a kellő társadalmi felhatalmazás. E tekintetben is van okunk a reményre.

A zöldügyeket – a tiltakozásokat és a megoldásokat hozó közpolitikákat egyaránt – eddig is széles körű társadalmi támogatottság övezte a legtöbb esetben, de (legalábbis Magyarországon) csak a választók tizede-huszada tartotta ezeket annyira fontos kérdésnek, hogy önmagát politikailag is zöldként azonosítsa. Ahogy azonban a klímakatasztrófa (ennek részeként a hőhullámokkal súlyosbított aszály és a nyomában járó élelmiszerár-robbanás), az egyre szennyezettebb világ (és az emiatt pusztító civilizációs betegségek), az ökológiai válság, a környezeti kockázatok társadalmilag egyenlőtlen elosztása, a fosszilisenergia-krízis (és az ebből fakadó energia- és általános infláció) egyre nyomasztóbbá válik, úgy értékelődik fel egyre többek szemében a zöldügyek politikai jelentősége.

2022 kihordta a zöldigazságokat, 2023 pedig elhozhatja a zöldpolitikai ébredést Magyarországon is. Sok, eddig önmagára elsősorban baloldaliként, liberálisként vagy egyszerűen jó szándékú, józanul gondolkodó emberként tekintő választó ismerheti fel, hogy meglévő értékrendjével összhangban egy új, zöldpolitikai identitás keretében sokkal termékenyebb módon tudja elrendezni a gondolatait, megfogalmazni a világnézetét. Hiszen

Ne feledkezzünk meg az évente közel százezer nagykorúvá váló fiatalról sem, akik közül mindazok, akiket nem babonázott meg teljesen a fogyasztói társadalom varázslata, alapértelmezésben zöldként gondolkodnak.

A zöldügy és mögötte az erősödő társadalmi akarat komoly politikai képviseletet érdemel. Mi a Párbeszédben úgy határoztunk, hogy a 2023-as évet ennek szenteljük; egy zöldpólus felépítésén fogunk dolgozni. Sokan közülünk évtizedek óta aktívak a zöldmozgalomban; másfél évtizede annak, hogy megalapítottuk az LMP-t, és a Párbeszéd is már a tizedik születésnapját ünnepli idén. A következetesség, a kitartás és a tisztességes munka hitelességet ad, a zöldgondolat vonzó víziót és erős politikai programot. Meg fogjuk teremteni a feltételeit annak, hogy a 2024-es választások után a zöldelvek az eddigieknél hatásosabban jussanak érvényre .

Zöld Magyarország, zöld Európa – ez a célunk. Bizonyosak vagyunk benne, hogy hazánk fővárosát továbbra is zöldpolitikus: Karácsony Gergely fogja vezetni – ahogy abban is, hogy minden korábbinál több település és kerület közgyűlésében lesz zöldképviselő és zöldpolgármester. Jó reményeink vannak arra, hogy újra lesz magyar zöldképviselő az Európai Parlamentben; a mi javaslatunk szerint a korábban az év EP-képviselőjének választott, kiváló Jávor Benedek személyében.

Ahhoz, hogy mindez valóra válhasson, fel kell oldanunk vagy félre kell tennünk a zöldpártok közti kisebb nézetkülönbségeket. A civil szervezetekkel, mozgalmakkal is egyeztetve ki kell dolgoznunk az együttműködés és a munkamegosztás hatékony kereteit, és fel kell építenünk azt a zöldplatformot, amelyről kiindulva sikerre vihetjük a közös célokat.

2023 a zöldébredés éve lesz. Jó reggelt, Magyarország!

Az írás szerzői a Párbeszéd Magyarországért társelnökei, országgyűlési képviselők.

(Borítókép: Kisbenedek Attila / AFP)