Még nem világháború, de már fél tőle a világ

A Dél-afrikai Köztársaság hadiflottája nem nevezhető a tengerek urának, hadgyakorlatai sem váltanak ki különösebb érdeklődést a világpolitikában. A február közepére bejelentett dél-afrikai–orosz–kínai tengeri hadgyakorlat azonban máris felkavarta a geopolitikai vizet az ország körül. Az amerikai kormányzattól a helyi liberális ellenzékig sokan támadják a döntést, de az országot három évtizede szilárdan vezető Afrikai Nemzeti Kongresszus kormánya egyelőre kiáll a döntés mellett. És a nyugati kritikákat az ország szuverenitásának kétségbe vonásaként értelmezi. A hadgyakorlat politikai jelentőségét mutatja az is, hogy előkészítésére (és kihasználására) Szergej Lavrov orosz külügyminiszter Pretoriába repült.

Lavrovot a dél-afrikai elnök is fogadta, de igazán izgalmas a Naledi Pandor külügyminiszter asszonnyal való tárgyalása és közös sajtótájékoztatója volt. Szemfüles nyugati tudósítók megjegyezték, hogy a két külügyminiszter testbeszéde feltűnően baráti volt. A hetvenhárom éves Lavrov persze a világ egyik legdörzsöltebb diplomatája, aki mindig tudja, hogyan kell viselkednie. De a gesztusokon túl Pandor szóban is baráti országnak nevezte Oroszországot, ami még ahhoz képest is elmozdulás, hogy Dél-Afrika az ENSZ-ben tartózkodott az orosz inváziót elítélő szavazásnál. Ettől függetlenül tavaly februárban, közvetlenül az orosz támadás után a dél-afrikai külügyminisztérium felszólította Moszkvát a csapatai visszavonására és Ukrajna területi integritásának a tiszteletben tartására. A sajtótájékoztatón megkérdezték a külügyminiszter asszonyt, hogy most megismételte-e ezt a felhívást Lavrovnak. „Ez leegyszerűsítő és infantilis lett volna”, felelte Pandor, és hozzátette a sajtótájékoztató alighanem legfontosabb mondatát, mely szerint a „masszív fegyverszállítás” alapvetően megváltoztatta a helyzetet. 

Azaz ez már nem Oroszország és Ukrajna, hanem az Egyesült Államok (illetve a Nyugat) háborúja Oroszország ellen, amit Dél-Afrika semmiképp sem támogathat. Elvont logikai okfejtéssel persze igaz, hogy ha Ukrajna területi integritását veszély fenyegeti, akkor joga van a védekezéshez külső segítséget kérni.

Ez kulcsfontosságú különbség. Az orosz inváziót gyakorlatilag mindenki elítélte, még azok is, akik szerint jórészt a NATO folyamatos keleti terjeszkedése és az orosz–amerikai tárgyalások washingtoni elutasítása provokálta ki. De a világ országainak és lakóinak nagy többsége sohasem fogadja el, hogy az Egyesült Államoknak vagy bármely más nyugati hatalomnak joga van idegen országok belügyeibe beavatkozni, rendszerüket megbuktatni és helyükbe Nyugat-barát kormányokat ültetni. 

Az emberek nem süketek és vakok az ukrán nép szenvedésére, orosz katonacsizmákat sem szeretnének a saját földjükön látni. Ha azonban külső katonai beavatkozással sikerülne az orosz rendszert megdönteni, akkor ez bármelyik másik országgal is megtörténhet a jövőben. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika legtöbb népe ezt különösen jól érti, hiszen évszázadokon át megszenvedte a nyugati gyarmatosítást és gazdasági kizsákmányolást. 

Ennél is fontosabb azonban Pandor asszony és országa számára a háború eszkalációjától való félelem. Végül is a háború egyre inkább nukleárisan is felfegyverkezett országok között zajlik. Ez világszerte komoly aggodalmat okoz, ezért akar annyi kormány – köztük a dél-afrikai is – közvetíteni a béke érdekében. Bár mindkét világháború Európában tört ki és az európai nemzetek szenvedtek benne a legtöbbet, sajátos módon Európa mai vezetői aggódnak a legkevésbé a háború eszkalációja miatt. Vezetik a világot valamibe, amiről senki sem tudja, hogyan fog végződni. Dél-Afrika erkölcsi tekintélye a béke és megbékélés kérdésében különösen erős. Bár a nyugati hatalmak antikommunista megfontolásból támogatták az apartheid rezsimet, Nelson Mandela és utódai demokratikus rendszert teremtettek, amely nem a fehérek elleni bosszúra, hanem az etnikumok és politikai nézetek békés együttélésére épül. Naledi Pandor reakcióját a háború természetének a megváltozására ezért érdemes lenne a nyugati fővárosokban is megérteni. Bárcsak a mai Nyugatnak is lenne egy Nelson Mandela szintű, bölcs vezetője!

Maga az orosz részvétel a tengeri hadgyakorlatban egyébként inkább csak szimbolikus. Egyetlen hajó, a hiperszonikus rakétával felszerelt Admiral Gorskov fregatt vesz részt rajta, és a gyakorlat után a kíváncsi dél-afrikai polgárok fel is sétálhatnak a fedélzetére. A gyakorlat nevét (Mosi) a helyi szokásoknak megfelelően tswana, azaz az egyik bennszülött afrikai nép nyelvén kapta, és füstöt jelent. Politikai füstje bizonyosan nagyobb, mint haditengerészeti lángja.

Figyelemre méltó viszont, hogy a gyakorlat harmadik résztvevőjéről, a kínai néphadseregről csak futólag tesz említést a nemzetközi sajtó. Pedig voltak idők, amikor még nem számított természetesnek a kínai hadihajók jelenléte az afrikai vizeken és kikötőkben. Ha amerikai nemzetbiztonsági szakértő lennék, ezt bizony aggasztóbbnak találnám, mint az orosz fregatt jelenlétét. 

Sokan és régóta leírták már, hogy az ukrajnai konfliktus az USA és Oroszország proxyháborúja. Mostanra ezen túllendültek a dolgok (és a tankok), ez az Egyesült Államok vezette Nyugat és Oroszország valódi háborúja. És ugyanakkor az USA elrettentő szándékú, proxyháborúja Kína ellen. Peking ezt pontosan érti, és a válasza is közérthető. A hadsereg és a technológiai-tudományos szektor fejlesztése és intenzív szövetségépítés az úgynevezett nem nyugati világban. Az egymás ellen forduló, egymás ellenségévé váló Európa és Oroszország bedarálódik az USA, illetve Kína alá, és sorsuk a két nagy döntéseitől függ. 

Lehetett volna más is a geopolitika.

A szerző volt európai parlamenti képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Szergej Lavrov és Naledi Pandor találkozója 2023. január 23-án. Fotó: Phill Magakoe / AFP)