Nagy Márton: A legrosszabb forgatókönyv, amikor Amerika tankot hoz és ipart visz
További Vélemény cikkek
- Háromféle kettéosztottság – demokrácia, külpolitika, generáció
- Konteógyártás, blöffölés, dezinformálás: mesteri módon manipulálja Magyar Péter a híveit
- Ugyan mi lehet az európai kultúra megújulásának felhajtóereje?
- A putyini atomhatalmat vissza kell terelni a nemzetközi jog normái közé
- Izrael-barát „héjákkal” hozná el Trump az amerikai–izraeli kapcsolatok újabb aranykorát
A részletesen kidolgozott IRA a célzott adókedvezményeken, támogatásokon, kedvezményes hiteleken keresztül az ipart ezúttal nem keresleti, hanem már döntően kínálati, kapacitásoldalon erősítő törvény jól szimbolizálja a hirtelen gazdaságpolitikai irányváltást. Az IRA-t Európában egyre többen értelmezik gazdasági háborús hadüzenetként.
Biden a gyakorlatban Trumpnál is Trumpabb, de törekvéseit zöld-progresszív módon csomagolja.
Így az IRA nem csak egy törvény, hanem egy korszakhatár. Miután bebizonyosodott, hogy a korábban a nyugati elitek által a legfejlettebb országokra szabott világgazdasági rend, annak keretrendszerével és rendezőelveivel együtt már nem szolgálja a nyugati érdekeket, a washingtoni konszenzus végét épp Washington mondatja ki a gazdasági szereplőkkel. A washingtoni konszenzusból épp csak Washington hiányzik, ezzel a neoliberalizmus pedig átadja helyét a háborús keynesianizmusnak, amelyben az állam a cégeket nem a figyelmes éjjeliőr passzivitásával, a szabályok csendes meghajlításával, hanem nagyon is aktívan és látványosan támogatja, cserébe persze elvárja a politikai érdekeknek megfelelő vállalati viselkedést.
Sokkolónak hat, hogy a közgazdasági főáram két ága, a neoliberális és a progresszív tábor azonnal a bideni gazdasági elmélet igazolására siet: a tudás, a tőke és a termékek szabad áramlása már nem a globális, békés, közös gyarapodás előfeltétele, hanem a gyengeség jele a poszt-globális világban, a rés a pajzson, amelyen keresztül elszivárog és ellenünk fordítódik a nehezen felhalmozott tudás és a tőke.
Nem új törekvés ez amerikai részről
A progresszívek tegnap még a fejlődő világért aggódtak, ma viszont azt ecsetelik, hogy mihamarabb kereskedelmi blokkokba kell tömörülnie a világnak és protekcionizmusra, sőt, új merkantilizmusra van szükség a dolgozó kisember, vagy épp a klíma védelmében. A deglobalizáció hívei szerint a lokalizált értéklánc ellenálló, fenntartható és kevesebb egyenlőtlenséget termel. Mindez Európa vagy éppen Kína legyőzésének is eszköze. A globalizáció helyett tehát a lokalizáció az új irány. Az, hogy az IMF szerint a világ széttöredezése a globális GDP 7 százalékába is kerülhet, nem szempont.
Ezzel a világ a hidegháborús gazdasági blokkosodás korába térhet vissza.
Ismét beigazolódik, hogy kétféle közgazdász létezik: amelyik ismeri a történelmet, és amelyik azt gondolja, hogy forradalmian új meglátásai vannak. Utóbbiakkal a Nyugat visszahozza a KGST-t, magasabb szintre emelve a jól ismert régi érvekkel, kissé újracsomagolva, a jól csengő „friendshoring”, „nearshoring”, „reshoring”, „onshoring” vagy éppen „decoupling” kifejezésekkel, sok esetben megtámogatva mindezt a napjainkra kötelezővé vált klímavédő vagy egyenlőtlenségi érveléssel. Érdekes, hogy a múlt század végén ennek épp ellenkezőjétől, a globalizációtól várták a jólét kiegyenlítődését, a felzárkózást, vagy a klímaváltozás innovációk ösztönzésén, hatékonyságnövekedésen keresztüli kezelését. Ezt a programot kényszerítették a fejlődő világra a nemzetközi pénzügyi szervezeteken keresztül is, mert akkor még álláspontjuk szerint a szabadkereskedelem volt a fejlődő világ érdeke.
Nem új törekvés ez amerikai részről: évtizedes múltra tekint vissza az a szándék, hogy a külkereskedelemben „lenyomják” Európát és végre tartós külkereskedelmi többletet érjenek el az öreg kontinenssel szemben. Németország külkereskedelmi többlete az USA-val szemben kevesebb mint 10 milliárd euróról 86 milliárd dollárra ugrott az elmúlt harminc évben, ennek közel felét a gépjárművek kereskedelme adja. Hogy fordítson a helyzeten, a trumpi vámok után Biden állami támogatásokat vet be: 7500 dollár támogatás a fogyasztóknak, ha „made in US” elektromos autót vásárol, az európai autó- és akkumulátorgyártóknak pedig az USA négyszeres támogatást biztosít, ha áttelepülnek.
A magyar gazdaságnak a lehető legrosszabb forgatókönyv, amikor Amerika tankot hoz és ipart visz.
A régi cél most megvalósíthatónak tűnik az Egyesült Államok számára, hiszen Európa, belekényszerülve az Oroszországgal szembeni kudarcos gazdasági és szankciós háborúba, rég volt ilyen legyengült, kiszolgáltatott és bizonytalan állapotban, amit a vállalatok sem szeretnek tartósan elviselni. Ilyen környezetben az amerikai ajánlat a gazdasági édenkertet villantja fel Európa cégei előtt: még mindig ötödáron kapható energia (gáz vagy áram), több (ingyen) pénz, stabilitás és biztonság – a háború napos oldala.
Európa saját erejéből, fenntartható módon ebből keveset tud garantálni hosszú távon, és még ha képes is erre, ezt a jelenlegi káoszhelyzetben érthető módon nehéz neki elhinni, hiszen már eleve beteg emberként érte a háború is, versenyképességben végképp lemaradni látszik. A globális gazdasági teljesítményből egyre kisebb szeletet ad, egyre kevesebb európai cég szerepel a világ száz legnagyobb vállalata között, a globális pénzügyi vagy gazdasági erőközpontok toplistáiról pedig lassan elfogynak az európai városok, régiók. Az energiaválság, illetve az az okozta európai dezindusztrializáció és az amerikai–európai kereskedelmi háború tehát nem különálló, hanem összekapcsolódó kihívások.
Geopolitikai és gazdasági híddá válunk
Ott tartunk tehát, hogy bebizonyosodott: a gazdasági szankciók új gazdasági háborút szülnek, ezúttal már a szövetségesek között is. A gazdasági háború valójában egy támogatási verseny lesz, „race-to-the-top” jelenség. Nem újdonság ez, a gazdasági háborút is az nyeri, akinek a legnagyobb a pénzügyi tűzereje. Eddig például Németország és Franciaország az ukrán–orosz konfliktus, illetve energiaválság miatti ideiglenes uniós válságkeret (TCF) nyomán adható támogatások 80 százalékát osztotta ki cégeinek a Politico számítása szerint, így e két ország kezdett bele a legnagyobb lelkesedéssel a korábbi uniós piaci versenyszabályok lebontásába.
Idén például a Bloomberg elemzői konszenzusa szerint Németországban a költségvetés egyenlege elérheti a GDP 4,5 százalékát (1995 óta nem látott hiány), a tavalyi 2,5 százalék után. Nem véletlen, hogy Németország trükkökkel próbálja száműzni költségvetéséből az extra kiadásokat. Az IRA ezt a folyamatot jelentősen felerősítheti, még több támogatás, növekvő költségvetési hiány állami vagy EU-s szinten (új közös alap felállítása). A cél tehát megváltozott, már nemcsak az energiaválság, de USA ellen is védekeznünk kell.
A mi lépéselőnyünk az lehet, hogy tíz évvel megelőztük a világ nagy részét az újraiparosítás programjával, amelynek mi már az eredményeit is látjuk.
Míg több fejlődő ország az idő előtti dezindusztrializációtól („premature deindustrialisation”) és a közepes fejlettségi csapdába való beragadástól retteg, hazánkban épp most köt szövetséget a nyugati és a keleti autógyártás (hogy ki hozza a tőkét és ki a tudást, az már nem is egészen egyértelmű, mivel az elektromos autózásban már Kína a globális vezető). Magyarország akkumulátorgyártás terén az előrejelzések szerint 2027-re Kína, Amerika és Németország után a negyedik legnagyobb tényező lesz világszinten.
Geopolitikai és gazdasági híddá válunk, és mivel a híd összekapcsol, sokan akarnak majd rálépni. Össze kell kapcsolnunk a blokkokat, reményeink szerint ezzel a nemzetközi értékláncokat bevonva építhetjük meg a jövőbe vezető hidat is. Így tarthatjuk fenn a beruházás- (a rátánk 27 százalékos, az európai rekorderek között) és exportvezérelt (85 százalékos, globálisan is kimagasló) növekedési modellünket, segítve a magyar gazdaság összetettségének elmélyülését, ugyanis a nemzetközi tapasztalat alapján ez lehet a legbiztosabban, legkisebb kockázattal járható felzárkózási út.
Középtávon a magyar járműipar súlya (az akkumulátor-gyártást is idevéve) a GDP 30 százalékát is elérheti a jelenlegi közel 20 százalékról, ami relatív ipari nagyhatalomként, regionális ipari középhatalomként tüntetné fel az országot. A globális gazdasági háborúskodás ezt is veszélyezteti azzal, hogy a támogatási verseny központi eleme az elektromos autógyártás.
Nekünk sem marad más választásunk, mint elsők között beszállni a támogatási versenybe, megtöbbszörözve a források értékét azzal, hogy másokat megelőzve, könnyen, jól célzottan jutnak el a vállalatokhoz. Ugyanakkor nem csak lépéselőnyünk van, de hátrányunk is, hiszen egyszerre kell megvalósítanunk az ikertranszformációt, a vállalatok működésének új alapra helyezését energiahatékonysági és digitalizációs átalakulással, Magyarországnak pedig köztudottan mindkettőben van adóssága.
Az újraiparosítási háborúban – az iparpolitika több tucat ismert eszközén túl – két fő eszközcsoporttal tudjuk megvédeni magunkat, amelyekre a lehető legtöbb forrást kell biztosítanunk. Az egyik a HIPA által nyújtott EKD, ami egy egyedi döntéssel adott vissza nem térítendő támogatás, amelyet jellemzően a hazánk mellett elköteleződő, tudást hozó, magas hozzáadott értéket előállító vállalatok kapnak a beruházásaik megvalósításához.
A másik fő eszköze a visszatérítendő források, a tőke, illetve a kamattámogatott hitelek nyújtása – esetünkben az MFB-n, az Eximbankon és a Széchenyi Kártya Programon keresztül. Ezen eszközök aktívabb használatával (növekvő nagyságával és gyorsabb kihelyezéssel), a húzóágazatok kijelölésével és ezek területi szempontú fejlesztésével folytatódhat a beruházás- és exportvezérelt, hitelekből energiahatékonyságot felépítő magyar gazdasági felzárkózás. A támogatások odaítélésénél viszont elsősorban már nem az addicionálitást kell figyelnünk (azaz, hogy támogatás nélkül is megvalósulna vagy elmaradna egy beruházás), egy támogatási verseny esetén az lesz a kérdés, hogy nálunk vagy más országban valósul-e meg a beruházás.
Fel kell tehát készülnünk arra, hogy a protekcionista világgazdasági rend épp növekedésünk két fontos támaszát, a nemzetközi beruházásokat és a nemzetközi kereskedelmet, az exportot szervezi át. Ezért nekünk is teljesen át kell alakítanunk az ezeket ösztönző támogatási politikákat (ideértve a beruházás támogatás számára rendelkezésre álló költségvetési forrásokat, a beruházás lebonyolítását, a kapcsolódó infrastrukturális fejlesztéseket, munkaerő- és energiaigényt, stb.), emellett bízva abban, hogy a világgazdasági zűrzavar kedvezni fog, a régiónkba történő befektetésnek.
A szerző közgazdász, az ötödik Orbán-kormány gazdaságfejlesztésért felelős minisztere.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Nagy Márton 2016. november 24-én. Fotó: Mohai Balázs / MTI)