Mit kapott az átlagamerikai Donald Trumptól?

2015. augusztus 5-én érkeztem meg az Egyesült Államokba, egy nappal az előtt, hogy sor került volna a republikánuselnökjelölt-kandidátusok első televíziós vitájára, így közelről követhettem a választási kampány egészét. Izgalmas volt a nyíltan baloldali Bernie Sanders komoly támogatottsága (őt Joseph McCarthy Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága 1952-ben valószínűleg napokon belül beidézte volna). Meglepett, hogy az „Értelem Hazájában” a XXI. század elején véresen komoly kampánytéma lehet abból, 

Érdekes „anakronizmusnak” tűnt, hogy míg Magyarországon a politikai szóhasználat akkoriban a „polgári” hagyományok és értékek jelentőségét hangsúlyozta, az USA-ban a „keményen dolgozó amerikai családok” szolgálatát ígérték a politikusok. Donald Trump korábbi pályafutását egyáltalán nem ismertem, de éreztem, hogy indulása sok amerikai számára körülbelül olyan volt, mintha nálunk Majka vagy Győzike jelöltetné magát államfőnek. Trump ugyanis hiába szerzett vagyont ingatlanfejlesztőként, közismertté tv-sztárként vált. 

Amikor 2022. április végén hazaköltöztem – kapkodva a fejem a nem várt fejlemények egész sorától –, írtam egy bejegyzést többségükben baloldali beállítottságú egyetemi kollégáim levelezőcsoportjába a magyar gázimport általam látni vélt kihívásairól. Azonnal helyretettek: „Nem beszélj mellé! A lényeget mondd! Mi a véleményed Trumpról?” Hát… Meglepődtem, de a közönséggel az ember nem vitatkozik. Bár kinti feladatköröm kizárólag üzletfejlesztési témákat ölelt fel, mindig foglalkoztattak a közélet kérdései, ezért végig előfizetője voltam körzetem vezető napilapjának, valamint folyamatosan „háttértelevízióztam” – az érdekes részeknél újranézve az adást és akár le is fényképezve a képernyőt. Az összegyűjtött anyagokból készítettem most egy olyan válogatást, amelyben arra kerestem választ, hogyan választhatták meg Donald Trumpot az Amerikai Egyesült Államok negyvenötödik elnökévé, és kaptak-e tőle valamit a társadalom dolgozó rétegei, illetve az átlagnál nehezebb helyzetben élő polgárai.

Ki szavazott rá? 

A Chicago Tribune (CT) 2016. március 10-i szerkesztőségi cikke megállapítja: Illinois állam előválasztása – a késői időpont miatt – gyakran már nem befolyásolja az elnökjelöltek kiválasztását, 2016-ban azonban más a helyzet a „bizarr forgatókönyv” és a magas részvételi arány miatt. A választás főszereplője a „mérges amerikai”, aki szokatlanul energikusan foglalt állást előbb a hideg északi államokban, majd országszerte. A választók szokatlan veszélyeknek vannak kitéve, mivel „sok jelölt a tűzzel játszik”. Cruz azoknak rokonszenves, akik szerint az ország vezetői szemétre dobták annak hagyományos értékeit. Trump és Sanders követőit az köti össze, hogy szerintük mindkét nagy párt elárulta őket, és megfeledkezett róluk. Az elvárásoknak megfelelni akaró törekvő fiatalok azt látják, hogy úsznak a diákhitel-tartozásban, és nem kapnak állást, szüleik korosztályából pedig sokan máig nem tudtak kilábalni a hét évvel ezelőtt véget ért válság következményeiből. Ami meglepő, az az, hogy ezek a tipikusan a kék galléros rétegeket érintő problémák mára a felső középosztálybeli amerikaiakat is sújtják. A CT szerint a helyzetet a legjobban Charles Murray politológus foglalta össze a Wall Street Journalban, aki szerint a 

mivel az elmúlt fél évszázad gazdasági fejlődésének eredményeiből egyáltalán nem részesült, és a jövedelmek alsó felét kapó amerikaiak reáljövedelme az 1960-as évek vége óta nem nőtt. Ugyanezen időszak alatt az amerikai vállalatok állások millióit „exportálták” más országokba, a szövetségi kormány pedig legális és illegális bevándorlók millióit szabadította új versenyzőként az amúgy is beszűkült amerikai munkaerőpiacra.

2016. március 19-én a CT így fogalmaz: „az előválasztási időszak menetében nagy hangsúlyt kapott a Donald Trump és Bernie Sanders jelöltek által a haragvó és elégedetlen dolgozóosztályhoz (angry, disaffected working class) intézett felhívás. Mindenki egyetérteni tűnik azzal, hogy ez a réteg bajban van, és komoly segítségre szorul.”

Az elégedetlenség számszerűsíthető hátterét én egy jóval későbbi Fox News-adásból ismertem meg. A magyar származású Steve Hilton „The Next Revolution” című műsorának 2017. november 19-i adása „leleplező” kimutatásokat közölt az amerikai munkásság jövedelmi adatainak történelmi alakulásáról. Eszerint az amerikai munkások fizetése a második világháború után hosszú évtizedekig párhuzamosan nőtt a termelékenység javulásával, később azonban ez a trend megváltozott, mégpedig „nem Obama alatt, nem a nagy pangás vagy a pénzügyi összeomlás idején, nem a dotcom csőd kapcsán és még nem is akkor, amikor az első Bush elnök megemelte az adókat”. A folyamat 1973-ban kezdődött, és azóta is tart: „Négy évtized pangás a munkásosztály számára.” 

Hilton szerint „leginkább Amerika dolgozói (the working people of America) voltak azok, akik Donald Trumpot a Fehér Házba juttatták. A dolgozóosztályok szavazói (working class voters) miatt nyert meg olyan államokat, mint Ohio, Wisconsin, Pennsylvania vagy Michigan, az elfeledett amerikaiak helyezték belé bizalmukat, hogy változtasson a dolgok menetén”.

A választási eredményt elemző, 2016. november 9-i cikkében a CT szerkesztősége megállapítja: „a választók megszégyenítő megrovásban részesítették az amerikai politikai elitet és annak haszonlesőit – a közvélemény-kutatókat, a tudorokat, a médiaelitet és a Hillary Clintont a színpadon körülvevő hírességeket…” Az írás szerint Trumpot nem választhatták volna meg, ha az amerikaiak egységesen optimisták lennének, de az ország széttagolt. „Kedden sok szavazó frusztráltnak nyilvánította magát, aki fél, mert életszínvonala esik, mérges a politikusokra, akik saját érdekeiket helyezik előtérbe. A választók megfeddték ezt a politikai elitet. A konzervatívok és liberálisok, vallásosak és világiak, városlakók és vidékiek közötti megszokott árkokon túllépve az amerikaiak mély aggodalmuknak adtak hangot nemzetük jólétét és biztonságát illetően.”

2017. október 16-án Steve Hilton vendégeként a Fox News Tonight című műsorában Monica Crawley (későbbi pénzügyminiszter-helyettes) így foglalt állást: „Úgy fogalmaznék, hogy az Egyesült Államokban ténylegesen hárompárti helyzettel állunk szemben: vannak a demokraták, a republikánusok, és van Donald Trump. (…) Amikor az emberek azt kérdezik, hogyan választhatták meg a republikánusok Donald Trumpot, én azt mondom, Trumpot nem a republikánusok választották meg, hanem kb. 10 kulcsfontosságú ingadozó szövetségi állam elégedetlen demokratái”.

A két nagy párt identitásának és társadalmi bázisának átalakulása

A Fox News Channel televíziós csatorna 2019. február 14-i adásában Tucker Carlson műsorvezető James David Vance kockázatitőke-befektetővel (a legutóbbi választásokon őt republikánus színekben Ohio állam washingtoni szenátorává választották) a két nagy amerikai politikai párt, a demokraták és a republikánusok társadalmi bázisában végbement átrendeződésről beszélgetett. Vance szerint a demokrata párt, amely a hagyományos vélekedés szerint a dolgozóosztály széles rétegeinek érdekeit jeleníti meg, ma már valójában az üzleti elit (professional class elites) képviselője. A republikánus párt ezzel szemben már nem az ügyvédek és orvosok, hanem elsősorban az ország középső régióiban élő középosztálybeli és munkásrétegek érdekeit képviseli. A két párt között a fő különbség Vance szerint abban áll, hogy a demokraták tisztában vannak vele, kik jelentik a szavazóbázisukat, és a 2020-as elnökválasztásra bejelentkezett demokrata politikusok kiemelt programpontjai (általános gyermekgondozás, ingyenes felsőoktatás – debt free college – és mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás) valójában az orvosok, a kórházak és a gyógyszeripar számára kínálnak jelentős bevételi forrásokat (big handout). A republikánusok tágabb vezető rétege ugyanakkor vagy nincs vele tisztában, kik azok, akiknek a szavazataira számíthatnak, vagy – ami még rosszabb – nem rokonszenvezik ezekkel a választókkal. A republikánus szavazók jellemzően magas arányban vállalnak katonai szolgálatot, sok gyermeket szeretnének, örülnek, ha az anya otthon maradhat a gyerekekkel, és nem tartják elengedhetetlennek, hogy az apa csak az egyetemi tanulmányokat követően helyezkedjen el az üzleti életben. Vance szerint a republikánus kormányzatok az elmúlt 15-20 évben semmit nem adtak ezeknek az embereknek („a republikánus külpolitika pedig katasztrofális volt a veteránok számára”). 

A 2020-as választási kampány során Mike Pence alelnök Michigan állam kohászati övezetébe is ellátogatott, ahol 6 kisváros demokrata polgármestere adott át neki támogató levelet: „Ma nem ismerünk rá a demokrata pártra. Annyira balra tolódott, hogy már nem tekinthető a munkásosztály érdekei képviselőjének. (…) Az egész életükben a politikában tevékenykedő politikusok, mint Joe Biden, elvesztették a kapcsolatot a munkásosztállyal, az ország szükségleteivel, velünk itt a Vasövezetben és a kisvárosokban szerte az országban.”

Átlagjövedelem-változás egyes amerikai elnökök alatt

A Wall Street Journal 2019. szeptember 29-én közölt cikke szerint (Stephen Moore) 2019 júliusában a középosztálybeli amerikai átlagháztartás előző 12 havi jövedelme 65 084 dollárt ért el. Ez 4144 dollárral vagy 6,8 százalékkal több, mint amennyi Trump elnök hivatalba lépésekor volt. „Összehasonlításként, Obama elnök 7,5 éve alatt – a recesszió 2009. júniusi végétől 2017 januárjáig az átlagháztartás jövedelme csak körülbelül 1000 dollárral nőtt.” Hozzáteszik: „A Sentier (Research) által kimutatott nagy emelkedés nem tartalmazza a 2017. évi adócsökkentések hatását, ezekkel a csökkentésekkel az átlagos háztartás 2018-ban 1400 dollárt takarított meg. A kétgyerekes párok számára a megtakarítás összege meghaladta a 2900 dollárt.”

A Fox News Channel tv-adó 2019. szeptember 22-i, The Next Revolution című adásában Steve Hilton (szintén a Sentier Research kutatására hivatkozva) az alábbi ábrával mutatta be, hogy a Trump-adminisztráció 3 éve alatt sokkal látványosabban javult az amerikai középosztály jövedelmi helyzete, mint előtte a Bush- és Obama-kormányzatok 8-8 éves időszakai során:

Önértékelés

2020. október 14-én Donald Trump elnök hat amerikai gazdasági klub tagsága számára tartott online előadást, amelyben adminisztrációjának gazdasági eredményeit és további célkitűzéseit mutatta be. Mike O’Neill, az Economic Club of New York alelnöke a bevezetőjében az alábbiakban foglalta össze a Trump-adminisztráció gazdaságpolitikájának fő elemeit:

• a személyi jövedelemadó és a társasági adó csökkentése,
• dereguláció,
• tartós gazdasági növekedés,
• a munkanélküliség 50 év óta legalacsonyabb szintre történő leszorítása,
• szigorúan ellenőrzött infláció,
• rekordmagasságú részvénypiaci növekedés,
• energetikai függetlenség.

Elnöki időszakának eredményeit méltatva maga Donald Trump mindenekelőtt a dolgozóosztályok és a diszpreferált rétegek helyzetének javulását emelte ki:

• Az Obama-időszak végén a Kongresszusi Költségvetési Hivatal (Congressional Budget Office) „kétmilliónál kevesebb” új munkahely létrejöttét valószínűsítette 3 év alatt, ehelyett a Trump-adminisztráció 7 milliót teremtett, „a terminus végére pedig a szám megközelítheti a 8 milliót”.
• 6,6 millió személy emelkedett ki a szegénységi küszöb alól, ami „az USA modern történetének legnagyobb mértékű szegénységcsökkentése”.
• A háztartások szegényebb felének vagyona 40 százalékkal nőtt.
• A fekete és latin lakosság szegénységi mutatója rekordalacsony szintre esett vissza.
• A fizetések emelkedése a fekete, latin és ázsiai kétkezi munkások (blue collar workers) esetében volt a legnagyobb.
• Az átlagos amerikai család reáljövedelme a Trump-elnökség 3 éve alatt 6000 dollárral nőtt, ami az Obama–Biden-adminisztráció 8 éve alatt elért emelkedés ötszöröse.
• A fekete családok jövedelme 3 év alatt 9-szer nagyobb mértékben nőtt, mint előtte 8 év alatt.
• A fosszilis fűtőanyagok elleni keresztes háború meghirdetése helyett az USA a világ legnagyobb kőolaj- és földgáztermelőjévé vált.
• Egyetlen korábbi elnök alatt sem került sor jogszabályi előírások hatálytalanítására az elmúlt 3 évben tapasztalthoz hasonlítható mértékben (egy új országút engedélyeztetésének időigénye 21 évről egyetlen évre csökkent, a terv kizárólag biztonsági vagy környezetvédelmi okokból utasítható el).
• Az USA sikeresen lépett ki gazdaságilag hátrányos egyezményekből (párizsi klímacsúcs, Transz-csendes-óceáni Partnerség), vagy tárgyalt újra ilyeneket (NAFTA-USMCA, Dél-koreai Partnerség), megkezdte kínai kapcsolatainak átalakítását.

A koronavírus-járvány komoly megrázkódtatásokat okozott, de szerinte az eredmények magukkal ragadóak:

• Az elhalálozások aránya április óta 85 százalékkal csökkent.
• Az USA gazdaságának visszaesése a legkisebb mértékű „az összes számottevő nyugati ország között”.
• Obama–Biden idején 30 hónapra volt szükség a 2008-as válság miatt elveszített munkahelyek felének visszaépítéséhez, 2020-ban 5 hónapra sem (a munkahelyek pótlásának sebessége 23-szor lett gyorsabb).
• A fogyasztók máris közel 10 százalékkal költenek többet, mint a járvány előtt. 
• Az autógyártás volumene teljes mértékben helyreállt.
• A lakásértékesítés 2006. december óta nem állt ilyen magas szinten.

Az elnök hozzátette: 2021. január elsejétől az egészségügyi szolgáltatók transzparens árazásra válnak kötelezetté, az amerikai vásárlók pedig jogosulttá válnak arra, hogy egy gyógyszert olyan áron kaphassanak meg, amelyen a gyógyszert a gyártó a legalacsonyabb árat fizető (jellemzően külföldi) vevője számára értékesíti (favored-nation clause) – ettől az elnök szerint 50–90 százalék közötti árcsökkenések is várhatók. 

Osztályzat

Ross Grossman, a Chicago Tribune szociális kérdésekben leginkább érzékeny újságírója nagyra értékelte a Trump-kampány munkahelymegtartó ígéreteit: „Vannak dolgok, amelyeket ki kell mondani, akkor is, ha barátokat veszítünk el. Én azt mondom: le a kalappal Donald Trump előtt a kampányígéretért: Visszahozom a munkahelyeket Kínából, Mexikóból, Japánból, Vietnámból. Trump most előleget adott arra, hogy ígéretét be is fogja váltani.” „Ha tehát Trump azt mondja, ő jobb kereskedelmi tárgyaló lesz, én azt mondom: »Hajrá, tigris!« (Go to it, tiger!) A demokraták pedig semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek.”

Még érdekesebbnek találtam Ross Grossman 2016. december 1-i cikkét, amelynek címe egyetlen mondatban foglalja össze a lényeget:

Nekünk egy milliárdos kellett ahhoz, hogy segítsen megérteni a társadalmi osztályok szerepét.

Nem tudom egyébként, volt-e olyan médium, amely felfigyelt rá: Donald Trump 2016. november 8-i győzelmével az amerikai munkásság épp 99 évvel és 1 nappal a rendszerváltás előtt, a Magyarországon évtizedeken át banánimporttal ünnepelt „nagyoktóberiszocialistaforradalom” után festette vörösre az USA térképét (ez a republikánusok színe), egy milliárdos vezetése alatt indulva új harcba azért a társadalmi felemelkedésért, amelyet az önmagukat a dolgozókért és lemaradókért küzdőként meghatározó (kék) demokraták is jobbára csak ígérgettek számára.

 A szerző közgazdász, nyugalmazott külkereskedelmi bankár, diplomata

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Donald Trump volt amerikai elnök köszönti támogatóit a Minden-Tahoe repülőtéren tartott kampánygyűlésen 2022. október 8-án Nevadában. Fotó: Justin Sullivan / Getty Images)