Forgács István: Szakmaszerzés nélkül nemcsak a cigányok reménye vész el, hanem a versenyképességünk is

Sajnos úgy tűnik, hogy a cigányok és a tanulás – és persze a cigányok és a munka – kérdése még nagyon sokáig gúny tárgya lehet a magyar társadalomban, hiszen a klasszikusan értelmezett nép azt gondol bármiről, amit csak akar. Bátran gúnyolódhat, fröcsöghet, élcelődhet akármin, megtűzdelve az összes klasszikus, sokszor valóban általánosításra alkalmas toposszal. Többnyire azért teszik, mert a cigányokkal kapcsolatosan megélt tapasztalásokat, saját véleményeket, saját nézőpontot olyannyira a sajátjukénak érzik, olyannyira beléjük ivódott, hogy azt csak akkor látják árnyaltabban, más megközelítésből, ha valami egészen meglepővel, teljesen újszerűvel is találkoznak.

Nem is tudom hibáztatni őket, a többségieket. Mondom ezt akkor is, ha az elmúlt 12 év új irányt, új megközelítést és egészen kézzelfogható eredményeket is hozott cigányügyben, ha több tízezren bizonyították is, hogy a cigányok egy része igenis élni tud a lehetőségekkel, és tenni is akar saját magáért. Kedvező folyamatok indultak, születtek valódi eredmények, de most

Holott ha valamikor, akkor most biztosan nem szabadna hagyni, hogy megálljanak a kedvező folyamatok, most nem szabad abbahagyni az erőfeszítéseket, a küzdést, most kell megtartani az előbbre jutás esélyét. Ezt hívom felzárkózásbiztonságnak, amelyet nagyon sok minden befolyásol és veszélyeztet, de mindenképpen küzdeni kell érte. Akkor is, ha rezsivészhelyzet van és háború. 

Gyakran tartok helyi többségi közösségeknek is előadásokat, nem csak cigányoknak. Arra a kérdésre, hogy kinek is az érdeke a cigányok felzárkózása, támogatása, segítése, a többségi hallgatóság általában egyöntetűen azt válaszolja, hogy az csakis a cigányoknak tesz jót, és leginkább az ő érdekük. Gyakran azt is hozzáteszik, hogy az ő adójukból egy fillért sem szabadna most már költeni ránk, kaptunk eleget. Aztán meghallgatnak, kérdésekre válaszolok, példákat hozok, majd a végén újra megkérdezem. Akkor már kimondják, hogy a többség érdeke a cigányok felzárkózásának a sikeressé tétele. Azért szükséges, hogy a nyugdíjak a jövőben is megtermelhetők és kifizethetők legyenek. Meg azért, hogy ne nőjjön tovább a külföldi munkavállalók száma és aránya, és hogy legyen még elég ember ebben az országban ahhoz, hogy a közfeladatokat, közszolgáltatásokat biztosítani lehessen. Amikor ide eljutunk, akkor mindenki megérti a színházteremben, a közösségi házban, az egyetemi előadóban, hogy 

A cigányok ügye a nemzet ügye. Félrenéz, aki ezzel nem akar szembesülni, és nem veszi kellően komolyan.

Visszafogott becslések szerint is legalább 8-900 ezres lehet a magyarországi cigányság lélekszáma, ami a teljes népesség 8-9 százalékát jelentheti már. A korosztályi megoszlás különösen fontos. Friss adat erről nem áll rendelkezésre, saját becslésem szerint a cigányok aránya a 10 év alatti korosztályban ma akár a 12-15 százalékot, az 5 év alattiak körében pedig akár a 18-20 százalékot is elérheti.

Ha nem merünk szembenézni az ország demográfiai, oktatási és gazdasági jövőjét meghatározó számarányokkal, akkor kockára teszünk mindent, amit az elmúlt 12 évben (és az elmúlt három évtizedben) elértünk.

Szögezzük le, a közoktatás reformja nem pusztán azért elkerülhetetlen, mert korszerűtlen, vagy mert a tanárok bére alacsony. Persze ezek miatt is, de a hazai közoktatás megújulása leginkább azért kell, hogy felkészülhessen az egyre nagyobb számban érkező cigány és hátrányos helyzetű diákok fogadására (valamint a velük részben közös halmazban lévő, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdőkre). Ne feledjük a hazai szakképzésben játszott szerepüket, mely döntő jelentőségű a gazdaságfejlesztés és a versenyképesség fenntartása és erősítése szempontjából. Ma Magyarországon a közoktatás – társadalmi felzárkózás – szakmaszerzés – munkaerőpiac négyszögben az alábbiakat kell keserűen, mégis bátran és felelősséggel kimondani:

• Továbbra is nő a hátrányos helyzetű közösségekből érkező gyerekek száma az óvodákban és a közoktatásban. 
• Továbbra is zajlik, és hosszú évekig velünk marad a spontán/passzív szegregáció, amiért nem a gonosz iskolaigazgatót vagy a finnyásnak titulált többségi szülőket kell felelőssé tenni. Azt kell látni, hogy azokban a járásokban nehezen lesznek vegyes iskolák, ahol sokkal több cigány gyermek születik, mint nem cigány. 
• Továbbra is kevés olyan tanár és cigány közösségi vezető van, aki alkalmas lenne arra, hogy ezekben a térségekben a diákok, a családok és a közösségek felelősségét az érintettek számára is megfelelő formában felvesse, és jelezze a cigány szülőknek, hogy a jó és rossz döntéseik nemcsak saját sorsukat és a helyi közösség jövőjét határozzák meg, hanem összeadódva a nemzetstratégia alakítására is hatással vannak.
• Felesleges vita zajlik arról, hogy liberális vagy konzervatív (poroszos) formában kell-e tanítani. A hátrányos helyzetű közösségek (és egyben a cigány közösségek) gyerekeinek a felemeléséhez ennek keveréke szükséges. Kellenek az iskolaőrök, és kell a körülmények megértése, az adottságok elfogadása. Kellenek a tanodák, az önkéntes alapú bentlakásos iskolák, és kellenek az egyedi ösztönzők. Nem kell viszont a finn oktatási rendszer előtt percenként térdre borulni. 
• A drog és az iskolán kívüli iskolai erőszak szinte mindent lerombol a legnehezebb helyzetű térségekben. A drog örökre elveszi a nehéz sorsú diákok előrejutási lehetőségét, ezért a közoktatás működésének megóvása érdekében minden korábbinál keményebb fellépés szükséges ellene. Az erről szóló vitát meg kell nyitni.
• Rend nélkül nincs iskola. Iskola nélkül nincs tudás. A hátrányos helyzetű térségek iskoláinak az alapja a tudatosság és a jó értelemben vett rendpártiság kell hogy legyen. Tudás nélkül nincs felkínálható és felhasználható munkaerő, és nincsenek saját kézben tartott egyéni sorsok sem. 
• Egyes térségekben a közoktatás problémái zárják el az utat a sikeres szakképzés elől is, ami a tervezhető jövőt is ellehetetleníti.

Akik a szakképzésből is lemorzsolódnak

A gyenge általános iskolai tudással és akut szocializációs hiányosságokkal küzdő, hátrányos helyzetű, többségükben cigány fiatalok komoly problémahalmazt jelentenek a szakképzés számára: az oktatók már nem akarnak, mert nem is tudnak már fiatal felnőtteket nevelni (nem ez a dolguk). Ha pedig a szakmai támogató munkatársak (iskolapszichológusok, védőnők) nem kapnak segítséget a családoktól vagy a cigány közösségeket képviselő helyi szereplőktől, civil szervezetektől, akkor nem lesznek képesek megbirkózni a nehéz sorsú és problémás gyerekek tömegesen felmerülő gondjaival.

Jelen körülmények között a többségükben cigány gyerekek szakképzésből való lemorzsolódása szinte magától értetődő. (A kormánykritikus oktatáskutatók narratívája szerint: „az állam a 16 éves korhatárnál meghúzott iskolakötelezettséggel az utcára löki őket”.) 

E döntést persze néhány héttel, hónappal vagy évvel később mélységesen megbánják, de többségükben annyira mégsem, hogy visszamenjenek, és befejezzék tanulmányaikat. Fontos megjegyezni, hogy 25 éves korukig két szakma ingyen megszerezhető.

Ma már politikai inkorrektségnek számít annak kimondása, hogy hiába kínált a kormány ingyenétkezést, ingyenes tankönyvet, ösztöndíjat, tanodát, duális képzésben munkaszerződéssel 100 ezer forint körüli havi jövedelmet, ha mindez nem tud hasznosulni, mert az állam (a társadalom és a család) befektetett erőforrásai és megtett erőfeszítései nem elégségesek ahhoz, hogy a gyerek be is fejezze az iskolát, és szakmát szerezzen. Pedig a súlyos munkaerőhiányra ez jelentené a választ, nem az importált külföldi munkaerő. Látni kell, hogy a piaci szereplők nagy része mára levetkőzte a korábban tapasztalt előítéletességét: a tudás és a használhatóság számít, a bőrszín nem. 

Az egyik nagykövetség diplomatája döbbenettel hallgatta, amikor arról beszéltem, hogy a közoktatás és a szakképzés reformja, valamint a társadalmi felzárkózás előmozdítása Magyarország versenyképessége megőrzésének, fejlesztésének elengedhetetlen feltétele. Miközben elismerően bólintott, bevallotta, hogy az ő vállalataik is komoly munkaerőhiánnyal küzdenek Magyarországon. Azt ígérte, leveszi a szociális és jogvédői szemüvegét, és mostantól megpróbál gazdasági kérdésként is tekinteni a cigányok ügyére. 

Akiknek fontos a megfelelő nyugdíj által biztosított nyugodt időskor, azoknak is érdemes ezeket a szempontokat megfontolniuk.

A szerző romaügyi szakértő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  ATTILA KISBENEDEK / AFP)